Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1873-10-23 / 43. szám

E gyerek is gonosz, ámde kegyetlen egy anya volt az! Mcenali verset zengj te velem, jó pásztori sípom! Most a juhat bár messze kerülje a farkas, a tölgyfán Nőjjön aranyszínű alma; egerfán nyíljon a myrtusz; A tamarisknak kérge csöpögjön drága boros­tyánt ; Hattyúval a bagoly versengjen, Titylar Or­pheus Légyen az erdőn míg csellék 7) közepette Arion. Moenali verset zengj te velem, jó pásztori sípom! Mindent nyeljen a tenger el, Isten veletek erdők! Én a magas szirtről leszököm, be a tenger ölébe, ám ez a haldoklónak ajándéka, Nisa, fogadd el! Moenali dallal hagyj fel, a szűnj meg pász­tori sípom! (Vége következik.) AZ EMLÉKEZETFI­ÖL. „Éltünk rögös határain két genius vezet. — — — — — Remény s emlékezet.“ A költő geniusnak nevezi az emléke­zetet. És neki joga volt geniusnak nevezni azt, midőn saját nemes kedélyhangulatából indult ki. De az emlékezet nem mindenkinek — genius. Az egyiknek, igaz, kezét nyújtja az emlékezet, hogy őt fenntartsa, de egy másikat elmerít. Az egyiknél erény az em­lékezet és a másiknál — bűn,­ az egyiknél megelégedettség és a másiknál — kín. Ez azon kéz, mely az egyiket megáldja és a másikat megveri. „Az emlékezet azon szövő­szék, az a halál és élet felett rendelkező gé­pészet — mondja Fortlage, kinek ez alka­lommal nyomain járunk — mely hatalmunkba van adva, hogy azzal derült, vagy sötét ké­peket szőjünk életünk szőnyegébe.“ Az ember legnagyobb mértékben az, a­mire — emlékszik. Hogy mi az emlékezet, mint tünemény, és hogy mit ér­tünk alatta közönségesen — azt mindenki tudja. Láttunk valaha egy vidéket, vagy egy arcot; hallottunk valaha egy dalt; jelen vol­tunk egykor valamely eseménynél és mind­ezen elmúlt dolgok időnként lelkünkben újra fölmerülnek: ama vidéket, vagy arcot mint­egy újra látjuk; ama dalt mintegy újra hall­juk; amaz esemény mintegy újra szemeink előtt történik — mi emlékezünk. Vagy néha keresünk egy gondolatot, mely gondo­latról tudjuk, hogy bennünk kell lennie — és e gondolatot nem kapjuk; vagy néha tör­jük fejünket valakinek neve után, mely ne­vet már többször is hallók —, s ime most e névre nem találunk reá; vagy találgatjuk néha egy dalnak dallamát, mely dallamot előbb mi magunk is énekeltük — s ime most idegen melódiák jönnek ajkainkra s a kere­sett dallam nem jut eszünkbe... „én ezt el­feledtem, én erre most nem emlékszem“ — szoktuk mondani. De hogyan történik az, hogy én emléke­zem, vagy, hogy én nem emlékezem ? Mert hisz azt mindenki tudja, hogy mindaz, mit valaha láttunk, hallottunk, mivel valaha va­lami úton-módon érintkezésbe jöttünk — ben­nünk megmarad. Bennünk semmi el nem vész. Az alaknak, mely szemeink előtt el­­lebben; a hangnak, mely füleink mellett el­­hullámzik — nyomai bennünk tovább is tar­tanak. Nem érint bennünk semmi úgy, hogy annak nyoma bennünk meg ne maradjon. Az ősz ember nem sok évet hagyott hátra, hanem sok évet hord magával, magában. Az elmúltnak eme bennünk megmaradó nyomai­ból lesznek a mi képzeleteink, a mi fogal­maink, a mi szokásaink és szenvedélyeink; ez emlékezet-nyomok után fogunk mi gon­dolkodni és cselekedni. Azért mondtuk fennebb: az ember leg­nagyobb mértékben az, a­mire em­lékezik. Ugy­e oly sokszor halljuk: „ez nem jut eszembe; erre nem emlékezem.“ Az emlék­nyomok bennünk vannak s azokat sokszor még sem találjuk meg; bennünk vannak, de sötéten és kivehetetlenül s nem oly állapot­ban, melyben tudnánk is róluk. Ekkor hát nem emlékezünk? Vájjon kivész­e tán lel­künkből egy kép, avagy egy gondolat, mely egyszer ott volt? Mi hát az emlékezet? És hogyan emlé­kezünk mi? Az emlékezet nem egy egyszerű erő, de egy fejlemény, egy eredmény mi bennünk. Egy fejlemény, mely bizo­nyos feltételektől függ. Egy eredménye azon előzményeknek, melyek lelkünkben az első látás, az első hallás, tapintás — szóval: az első érzékléstől kezdve származnak. Hogy minő föltételektől függ az emlékezet, hogy minő különböző elemekből van az mintegy összerakva, könnyen belátjuk, ha csak egy pillantást vetünk ama körülményekre, mely körülmények között valakiről azt mondjuk,­­ hogy ő jó, vagy pedig azt, hogy ő gyenge emlékező. 364 A bibornok pillangói. — ELBESZÉLÉS. — Irta: Lukátsffy Aurél. (Folytatás.) VIII. A karperec másik fele. — Na az ugyan jó lesz, legalább még ma meglátogatom Zsuzsikámat, ki Enyed­en a legjobb pecsenyét süti s legcsipősebb bort árul. — Úgy hát csak siess — felelt Jefta s azután lovára vetve magát Tövis felé száguldott. 7] Csellék a delphinek, a tengert érti e kifejezés alatt a költő. Tövis azon időben még a mezővá­ros nevet sem érdemelte volna meg, két utcából állott s az utcák házai szalmával voltak fedve. Castaldó had­­parancsnok szállása a főtéren állott, faragatlan fenyőgerendákból összerakva egy hosszú épület, abban két szoba, egyik tágas terem, a másik egy kis háló­fülke. A hadparancsnok kemény termé­szetű, mogorva ember volt, életében soha fűtött­ szobában nem hált, soha­­ asszonyfélét nem ölelt, csak a bort, meg a kockajátékot szerette. E percben is ugyancsak működik a nemes időtöltésben, kemény deszka­asztal mellett ül három bajtársával s vetik a kockát, időközben jót húznak az előttük álló öblös réz kupából. Egyszer egyik szolgálattevő apród jelenti, hogy ott künn fiatal lovag sze­retne a parancsnokkal beszélni. — Menjen a pokolba, most nem érek reá panaszokat hallgatni. A ap­ród kiment, de pár perc múlva ismét a parancsnok előtt állott. — Megint itt vagy fickó — mondá Castaldo figyelemmel kisérve szom­szédja dobását, kinek kockája épen hátra esett. Az a fiatal lovag igen fontos ügy­ben kíván szólani, s ha e percben meg nem hallgattatik, a császári hadak fő­vezére hátrányt fog szenvedni — úgy monda. — Jó, hát hadd jöjjön, hogy lás­sam mi az a mi engem innen meg­mozdít. Jefta bátran lépett a mogorva pa­rancsnok elé. — Ki vagy? — kérté. — Azt később mondom meg. — Mit akarsz ? miért háborgatsz ? — Egy levelet hoztam. — Kitől? — Íme itt van, megláthatja kegyel­med, s e szavak után átnyujtá Katalin levelét, melyet az bátyjának György­nek irt. Castaldo szemöldeit összeráncolta s kemény vonásai még szigorúbb jel­leget öltöttek magukra, mig a levél szalagját ketté vágta; de alig olvasott pár sort belőle, sárga arcát élénk pir­bortta el és szemeiből láng csapott ki. — Kitől kaptad e levelet? — Az az én titkom. — De e titkot tudni akarom. — Akkor küldj egy pár lovas­ em­bert Enyed felé, az úton elérnek egy csatlóst, annak uszályában találni fog­nak egy ehez hasonló levelet, mely ugyan Katalinnak van címezve, de a beglerbégnek szól. Abból mindent meg­tudsz. — Istenemre a te jutalmad nagy leend, fiú, ha igazat beszélsz, de most lássuk annak a másiknak az iszákját. S ezzel valamit súgott egyik had­nagyának , ki kegyetlen mosolylyal övezte fel kardját s hagyta el a szobát.

Next