Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-23 / 43. szám
E gyerek is gonosz, ámde kegyetlen egy anya volt az! Mcenali verset zengj te velem, jó pásztori sípom! Most a juhat bár messze kerülje a farkas, a tölgyfán Nőjjön aranyszínű alma; egerfán nyíljon a myrtusz; A tamarisknak kérge csöpögjön drága borostyánt ; Hattyúval a bagoly versengjen, Titylar Orpheus Légyen az erdőn míg csellék 7) közepette Arion. Moenali verset zengj te velem, jó pásztori sípom! Mindent nyeljen a tenger el, Isten veletek erdők! Én a magas szirtről leszököm, be a tenger ölébe, ám ez a haldoklónak ajándéka, Nisa, fogadd el! Moenali dallal hagyj fel, a szűnj meg pásztori sípom! (Vége következik.) AZ EMLÉKEZETFIÖL. „Éltünk rögös határain két genius vezet. — — — — — Remény s emlékezet.“ A költő geniusnak nevezi az emlékezetet. És neki joga volt geniusnak nevezni azt, midőn saját nemes kedélyhangulatából indult ki. De az emlékezet nem mindenkinek — genius. Az egyiknek, igaz, kezét nyújtja az emlékezet, hogy őt fenntartsa, de egy másikat elmerít. Az egyiknél erény az emlékezet és a másiknál — bűn, az egyiknél megelégedettség és a másiknál — kín. Ez azon kéz, mely az egyiket megáldja és a másikat megveri. „Az emlékezet azon szövőszék, az a halál és élet felett rendelkező gépészet — mondja Fortlage, kinek ez alkalommal nyomain járunk — mely hatalmunkba van adva, hogy azzal derült, vagy sötét képeket szőjünk életünk szőnyegébe.“ Az ember legnagyobb mértékben az, amire — emlékszik. Hogy mi az emlékezet, mint tünemény, és hogy mit értünk alatta közönségesen — azt mindenki tudja. Láttunk valaha egy vidéket, vagy egy arcot; hallottunk valaha egy dalt; jelen voltunk egykor valamely eseménynél és mindezen elmúlt dolgok időnként lelkünkben újra fölmerülnek: ama vidéket, vagy arcot mintegy újra látjuk; ama dalt mintegy újra halljuk; amaz esemény mintegy újra szemeink előtt történik — mi emlékezünk. Vagy néha keresünk egy gondolatot, mely gondolatról tudjuk, hogy bennünk kell lennie — és e gondolatot nem kapjuk; vagy néha törjük fejünket valakinek neve után, mely nevet már többször is hallók —, s ime most e névre nem találunk reá; vagy találgatjuk néha egy dalnak dallamát, mely dallamot előbb mi magunk is énekeltük — s ime most idegen melódiák jönnek ajkainkra s a keresett dallam nem jut eszünkbe... „én ezt elfeledtem, én erre most nem emlékszem“ — szoktuk mondani. De hogyan történik az, hogy én emlékezem, vagy, hogy én nem emlékezem ? Mert hisz azt mindenki tudja, hogy mindaz, mit valaha láttunk, hallottunk, mivel valaha valami úton-módon érintkezésbe jöttünk — bennünk megmarad. Bennünk semmi el nem vész. Az alaknak, mely szemeink előtt ellebben; a hangnak, mely füleink mellett elhullámzik — nyomai bennünk tovább is tartanak. Nem érint bennünk semmi úgy, hogy annak nyoma bennünk meg ne maradjon. Az ősz ember nem sok évet hagyott hátra, hanem sok évet hord magával, magában. Az elmúltnak eme bennünk megmaradó nyomaiból lesznek a mi képzeleteink, a mi fogalmaink, a mi szokásaink és szenvedélyeink; ez emlékezet-nyomok után fogunk mi gondolkodni és cselekedni. Azért mondtuk fennebb: az ember legnagyobb mértékben az, amire emlékezik. Ugye oly sokszor halljuk: „ez nem jut eszembe; erre nem emlékezem.“ Az emléknyomok bennünk vannak s azokat sokszor még sem találjuk meg; bennünk vannak, de sötéten és kivehetetlenül s nem oly állapotban, melyben tudnánk is róluk. Ekkor hát nem emlékezünk? Vájjon kivésze tán lelkünkből egy kép, avagy egy gondolat, mely egyszer ott volt? Mi hát az emlékezet? És hogyan emlékezünk mi? Az emlékezet nem egy egyszerű erő, de egy fejlemény, egy eredmény mi bennünk. Egy fejlemény, mely bizonyos feltételektől függ. Egy eredménye azon előzményeknek, melyek lelkünkben az első látás, az első hallás, tapintás — szóval: az első érzékléstől kezdve származnak. Hogy minő föltételektől függ az emlékezet, hogy minő különböző elemekből van az mintegy összerakva, könnyen belátjuk, ha csak egy pillantást vetünk ama körülményekre, mely körülmények között valakiről azt mondjuk, hogy ő jó, vagy pedig azt, hogy ő gyenge emlékező. 364 A bibornok pillangói. — ELBESZÉLÉS. — Irta: Lukátsffy Aurél. (Folytatás.) VIII. A karperec másik fele. — Na az ugyan jó lesz, legalább még ma meglátogatom Zsuzsikámat, ki Enyeden a legjobb pecsenyét süti s legcsipősebb bort árul. — Úgy hát csak siess — felelt Jefta s azután lovára vetve magát Tövis felé száguldott. 7] Csellék a delphinek, a tengert érti e kifejezés alatt a költő. Tövis azon időben még a mezőváros nevet sem érdemelte volna meg, két utcából állott s az utcák házai szalmával voltak fedve. Castaldó hadparancsnok szállása a főtéren állott, faragatlan fenyőgerendákból összerakva egy hosszú épület, abban két szoba, egyik tágas terem, a másik egy kis hálófülke. A hadparancsnok kemény természetű, mogorva ember volt, életében soha fűtött szobában nem hált, soha asszonyfélét nem ölelt, csak a bort, meg a kockajátékot szerette. E percben is ugyancsak működik a nemes időtöltésben, kemény deszkaasztal mellett ül három bajtársával s vetik a kockát, időközben jót húznak az előttük álló öblös réz kupából. Egyszer egyik szolgálattevő apród jelenti, hogy ott künn fiatal lovag szeretne a parancsnokkal beszélni. — Menjen a pokolba, most nem érek reá panaszokat hallgatni. A apród kiment, de pár perc múlva ismét a parancsnok előtt állott. — Megint itt vagy fickó — mondá Castaldo figyelemmel kisérve szomszédja dobását, kinek kockája épen hátra esett. Az a fiatal lovag igen fontos ügyben kíván szólani, s ha e percben meg nem hallgattatik, a császári hadak fővezére hátrányt fog szenvedni — úgy monda. — Jó, hát hadd jöjjön, hogy lássam mi az a mi engem innen megmozdít. Jefta bátran lépett a mogorva parancsnok elé. — Ki vagy? — kérté. — Azt később mondom meg. — Mit akarsz ? miért háborgatsz ? — Egy levelet hoztam. — Kitől? — Íme itt van, megláthatja kegyelmed, s e szavak után átnyujtá Katalin levelét, melyet az bátyjának Györgynek irt. Castaldo szemöldeit összeráncolta s kemény vonásai még szigorúbb jelleget öltöttek magukra, mig a levél szalagját ketté vágta; de alig olvasott pár sort belőle, sárga arcát élénk pirbortta el és szemeiből láng csapott ki. — Kitől kaptad e levelet? — Az az én titkom. — De e titkot tudni akarom. — Akkor küldj egy pár lovas embert Enyed felé, az úton elérnek egy csatlóst, annak uszályában találni fognak egy ehez hasonló levelet, mely ugyan Katalinnak van címezve, de a beglerbégnek szól. Abból mindent megtudsz. — Istenemre a te jutalmad nagy leend, fiú, ha igazat beszélsz, de most lássuk annak a másiknak az iszákját. S ezzel valamit súgott egyik hadnagyának , ki kegyetlen mosolylyal övezte fel kardját s hagyta el a szobát.