Erdély, 1875 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1875-04-08 / 15. szám
115 Ekkor már nem tudom, mit teszek? Rózának omló kényei egészen megnedvesiték arczát, s én e kényei két csókjaimmal száritám fel. — Ah szeretsz-é kedves angyalom? életem boldogsága mindene! — Szeretlek. Te vagy első és utolsó szerelmem. Szeretlek, bár nem szabad. Szeretlek, bár ez által bűnt követek el. Szeretnélek akkor is, ha ezáltal a kárhozat örökké tartó kínját érteném is. Szeretlek — " . . . Az irgalmas ég!...— kiálta fel hirtelen, kibontakozva karjaim közül, jó álom vagy őrülési vomim volt-e ez ? Mit tevék!? Ön magam és az ön boldogtalanságát idézem elő. Ők miért is nem tudok érzéseim felett uralkodni, mint uralkodóm ismeretségünk óta? Mily boldog barátságban maradhattunk volna így évekig, naponként láthatva önt, hallhatva szavát, érezni boldogító közel létét. De így mindennek vége, örökre vége. Nekünk nem szabad találkoznunk többé soha. Ha kétszerte jobban gyűlölném is férjemet, jogait akkor is tiszteletben tartanám. Ön ért engem, hisz ön oly becsületes ember, gondolkozása oly nemes, oly nem mindennapi. Nemde kerülni fog engem örökre ? A mennyországból éreztem magam lehullani. Csak most ölelém át karcsú termetét, csak most csókolom eperajkát, csak most látom megnyílni a mennyországot, és mindennek egyszerre vége, örökre vége! — Nem, nem angyalom,—kiáltok fel fájdalmasan, — férjed jogai az emberek által felállított hitvány törvényeken alapulnak, az enyémek a természet törvényein. A törvények holt betűi nem tudják megtiltani a szívnek, hogy ne szeressen, a természet nyilatkozásának emberi nyomorult intézmények, határt nem szabhatnak. Forró szerelmünk elégette azon köteléket, mely férjedhez csatolt. Enyém vagy, enyémnek kell lenned! — Gyulám, szerelmem, mindenem, ne folytasd tovább. Válnunk kell. E szív fájdalmában meg tud repedni, a boldogtalanság minden kínait érezhetem, de válni fogok. Hia én gyenge nő, képes vagyok ez erőfeszítésre, mennyivel könnyebben teheted te. Oh Gyulám, mondd, hogy kerülni fogsz engem. Oh ígérd meg! Kis kezét forró ajakomhoz értetem. Megígértem, hogy kivánata szerint tet iszek, s távozom. Keblembe a kétségbeesés mardosó gyötrelmeit érzem. A levertség ólom- , sulylyal nyomott le. Alig tudok lakásomhoz érni. (Folyt, következik.) TENGEREN. Genuából Cagliariba, M. L.-től. (A „L“ Universo illustrato-ból.) Olaszból fordította: id. Antos Károly. (I. Folytatás.) A hajó úgy tántorgott a hullámokon, mint a részeg embert a szárazon. Ha a haboktorlaszára fölrepült... szemeim bezáródtak és szivem megszűnt dobogni; ha pedig lezuhant a hullámok mélyébe, gyomrom........ Engedjék, óh engedjék szép olvasónőim, hogy erről halgassak ! Bölcsöm most jobbra fordult, s én balkezem összes erejével fogaztam ágyacskám karfájába, majd jobbra dőlt, s ekkor jobb kezem ragadta meg azt görcsösen. Minden ringott. A székek az ágylábához gurultak, a padlózatból két gerenda kiszakadt, és néhány perczig egyensúlyban állottal, egymás fölött, s én négykézláb estem a földre. Qh gyengeség s erőtlenségnek gyalázatos törvénye! Fejem fölött a kalapács ütésinél is alkalmatlanabb tokki tokki hallatszott. A horog, melynek a csapóajtót nyitva kellett tartani, egy sekrestyés óra ingájának látszott lenni, olykor függőleges állását megcserélni. részindulatú tokki tokkiját a falon kezdte verni. A fejem fölött függő lámpa hintázni kezdett, s az üvegcső a végén szerencsétlenségre bezárult, a rézkarikát érintvén, mely felső felét körülvette, s utálatos éles hangokat adott súrlódása közben. A fülke egyik be nem csukott ajtaja, sarkain nyikorogva, folyvást a küszöbhöz csapódott anélkül, hogy csak egyszer is bezáródott, vagy az étkezők valamelyike által becsukatott volna. A nem is tudom minő nyíláson behatoló szél kiálhatatlan sípolást vitt végbe, a hullámok által korbácsolt hajó recsegett, a csaknem megfagyott esőcseppek, mint jégeső csapkodtál, szerény kiterjedésű ablakocskám üvegét, a terem pedig, mely a négy boldog embernek menedéket nyújtott s a mely a hajó mozgásait terjedelmével látszott elősegíteni, minden két-három lépésben egyenlő mértékben, a hajó menetét megelőzni látszott, mint, azon ember, ki botorkázik és magát egyenesen fenntartani igyekszik. Egy nyomorult árva légy, tán az egyedüli, mely ez idényben a középtengeren mulatott, füleimet zúgta körül és kényekedve, vagy szeszélye szerint szállott szememre, orromra, ajkaimra példás kitartással. Homlokomon a kínok hideg verejtéket vertek ki, szerettem volna prüszszelni, de még erre se bírtam elég erővel... Majd köhögtetni akart, pedig az halálom lett volna__ Szükségem volt zsebkendőre, de nem értem el. Vajha elérhetném azt mondom magamban, de ha megmozdulok, végem van! „Ih! ihi! ih!“ hangzikDon Effisio Tulu— Pinicheddu — Paris a cagliarii áthangzása nevetése. A piemonti megesküdött , hogy a világon nincs oly szép palota, mint a Carignaro palota. Azt gondolom, kevés lég tán jót tenne nekem. Szólítani akartam a szolgát, hogy az ablakot föltárja. Cam !... erőlködés, megmozdultam ! Gyomromból torkomig hatolt a tengeri betegség első hullámzása. S ekkor újabb nemű görcs jelei mutatkoztak nálam. Jézusom! ha hányás jön, rám! mondám, igyekezve kezeimmel visszatartani a lelket gyomromban, mely ki akart, ugrani.... Ha valamely lázidegem vagy nyakam valamely ere megszakadna!... A viharos zivatar még dühösebbé vált. ■ A hajó küzdött a vizekkel — ezek kinevették erőlködéseit, s irgalmatlanul bántak vele. — Minő tán ez ez! —kiálta a piemonti nevetve. — Én Jupiterhez folyamodtam két-sségbeesett helyzetemben, kezeidben vagyok G. O. M. tégy velem amit akarsz, azonban ha éppen meg van írva, hogy vízbe fúljak, engedd meg, hogy lelkem a végső ítélet óráját legalább három kilométrenyire várhassam be Don Puxicheddu —Tulu — Paris — Effisio sebszülte barátjai lelkeitől, kik oly örömest nevetnek még ily alkalommal is. A hajózás egész század óta látszott tartani, mely alatt százszor is fölébredtem, s újból elaludtam. Végre jött egy perez, melyben minden hallgatni látszott körülöttem, azonban csakhamar a magasba repülünk, hogy újból a mélységbe zuhanjunk vissza. — Ah! hallám kiáltani. S azután minden jobbra rohant. — Oh! viszhangozta néhány női hang. Oh! — Ez az oh! mélyen és komoran a lombardi tüdejéből látszott előtűnni... Jobbról balra keringenek. Valami halvány tárgy zuhant a padlózatra. — Beteg lett? — kérdé rögtön a siciliai hangja. — Ahi! — Ez egy! — kiáltok — a tenger megboszul engemet. Ez a turini volt, ki miután úgy ivott, mint egy káplár, ágyából kifordult. A hajó végre megállott. — Ez Cagliari, sugallá szivem. Oh te lágyszívű ember! Livornoban voltunk. (Folyt, köv.) Történeti közlemények a forradalmi időkorból. További fehérvári eseményei: Bem és a magyarok fellépte. (Folytatás.) Bem a városban pedig rendelkezett a a magyar vezénylő tisztikar annak méltó elfogadására. A jobb lövész legények apró csapatokban a Küküllő partján levő utczai házakhoz rejtettek el, mind a plébánia úgy a híd felől jövő utczákat megszállva. A két ágyú a püspöki kapu alá állíttatott apró tölténynyel ellátva, elöl felállíttatott egy 30—40 legényből álló tömeg. A lovasok felosztva a két kanonoki udvarban foglaltak rejtett állomást. Jó hajnalban megindult az egyesült olá és császári sereg, a Küküllő keményen befagyva leven, könnyítette az átkelést, másfelől a kettős köd. A plébánia felőli utczán vezető volt Axinte Severn olá puskásaival és láncsásokkal. A más csapatot vezették Mundrát és Apfler, ez utóbbi lovasait úgy intézve, hogy a piaczon a két tábor egybetalálkozván, egyszerre tétessék a megrohanás a kastélynak. Axente népei bátran közeledek fel az utczán, mert utjukat senkiés nem