Erdély, 1875 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1875-09-17 / 38. szám
30. sz Ötödik évfolyam Maros-Vásárhelytt, 1873. szept. ZDÍ UJ _T SZÉPIRODALMI HETI KÖZLÖNY. _______________MEGJELENIK MINDEZ! PÉNTEKEN EGY NAGY ÍVEN. _____________ • Szerkesztői szállás Sz.-György-utcza 1098. sz., kiadóhivatal: a plebánia-címletben: előfizetési díj: egész évre 6 frt; félévre 8 frt; negyedévre. 1 frt 50 kr. él & 4 Egyes példány ára.. 15 kr. o. é. Hirdetmények díja: háromszor hazahozott garmondsor ára 0 ki*, nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél kedvezmény: bélyegilleték minden béigi&tásért 30 kr/o. é. hirdetmények M.-Vásárhelytt, a róm. kath. leányiskola könyvnyomdájába (Plébánia-épületben) czimzendők. A hirdetmények közlési dija előre fizetendő. Fölhívás! ■ Az utolsó évnegyed közeledtével tisztelettel kérjük az „Erdély“ t. ez. előfizetőit, szíveskedjenek az utolsó 14-ed beállta előtt megnyitni előfizetéseiket, nehogy fönnakadás történjék a lap rendes szétküldésében. Az „Erdély“ előfizetési dija egynegyed évre tárt 5© ki., mely összeg helyben lapunk kiadóhivatalában, a római kath. leányiskola könyvnyomdájában kiadónk által kiállított nyugta mellett lefizethető; vidékről legczélszerűbben plostai utalvány mellett szintén ide czimezve eszközölhető. Tisztelettel az „E r1 é 1 y “ kiadóhivatala. A német hivatalnok. — Elbeszélés. — S EIGNER FERENCZ-től. (I. Folytatás.) Pirók Tamás tehát 5 éven át járta naponként a sírok hazáját, melynek alsó részében, szomorú füzektől környezve, állott kisded házikója. Innen indult ő már nap feljötte előtt körútjára, vállán a göröngyök emelésére szolgáló vaskapával. Ez volt munkájának eszköze az alkony beálltáig, sőt gyakorta éjfélig is, már amint a szükség parancsolta. A féllábú temetőőr, égő lámpája mellett oly bátorsággal haladott évente a sirok között. Nem félte a kísérteteket és soha még gondoltjában sem fordult meg azon babonás hit, hogy a sirok lakói egyszer csak nyakon ragadják, amiért nyugalmukat háborgatja. Pedig sokszor rémes és és valóban borzasztó éjjel is lehetett látni a sírok fenekén szorgalmasan működni kapájával. A szikrázó villámok fénye nyári égi háborúk alkalmával, a dühös és kegyetlen szélrohamok, a téli zivatarok rakonczátlankodásai mellett se tudták elidegeníteni rendes foglalatosságaitól és addig ott nem hagyta munkáját, mig az utolsó kapavágást meg nem téve. Akkor aztán újra tele tölte öblös pipáját, rágyújtott és egész nyugalommal lépett a sir szélére, vállára vetette a kapát, kezébe fogta lámpáját s ment haza nyugodni. És ez nem változott nála akkor sem, midőn agg napjai bekövetkeztek. Meg volt a szorgalom , s ez sokban pótolta a fogyatkozó fiatal erőt. Borzalmas, sötét éj volt. A dühöngő szél kegyetlenül tombolt és süvöltése behatolt mindenhová. Megrázta az ajtókat és az ablaktáblákat egymásra zúzta be. Azt hihette a szobában levő ember, hogy künn az elemek a végső harczot vívják. Nemsokára , hogy a deczemberi idő minden jelenségei észlelhetők legyenek, jó nagyságú hópelyhek hulltak alá, melyeket — mielőtt a földre szálltak volna, — karjaira kapott a szél és szeszélyesen megharczolt. Mikor aztán beleunt e játékába s aláereszté, hidegével úgy összedermesztő, hogy rövid idomulva kemény és jéggé fagyott fehér takaró alatt nyugvék a föld. Pirók Tamás e rendkívüli időben sem volt hon. Házikójába hiába kiáltott a szél rémes hangja, nem zavarta az senki nyugalmát, mert Pirók Tamás egyedül élt és senkivel sem osztotta meg magányát. Az ő barátjai a halottak voltak, azokkal mullatott. Most is ott találjuk egy sírgödörben. A hideg zúzmarával borítja be arczát és csak égő pipája bodor füstjének melege óvja a megfagyástól. De hát kénytelen vele, hogy ez időben végezze a sírásást, mikor holnap is nap van? Ez egyszer sürgős a munka. Az embereket kegyetlenül söpri a halál. És a meghaltak mindenikének szüksége van arra az öt láb hosszú és 3 láb széles gödörre, melyet Pirók Tamásnál aligha tudna valaki jobban elkészíteni. Négy megrendelésnek kénytelen eleget tenni. Három sirt e nap folyama alatt szerencsésen elvégzett, most a negyediken dolgozik, az is mindjárt kész lesz. Még csak egy pár kapavágás s aztán szabad a nyugalom. Az utolsó kapavágásra sietve hagyta oda a sirt, megunta és elfáradt a nehéz munkában, örült, hogy keresztül esett rajta. Lámpája bágyadt fénysugárt vetett az útra, melyen gyorsan biczeget előre sánta lábával. A megfagyott hó lépése alatt erősen recsegett, fülébe erősen sivított a szél és hideg borzongást érzett testében. Munka között nem érezte az idő erejét, most azonban alig várta, hogy előle házikójába meneküljön. Közel járt már ahoz, alig volt pár lépés még hátra, de ekkor a szél hangjánál valamivel élesebb, gyöngéd hang üte meg füleit. Megállt s figyelemmel hallgatódzott. A hang nem ismétlődött, hasztalan várakozott. Ekkor előre világított és vizsgálódva elindult azon irányba, honnan a hangot hallotta. Néhány lévésnyire a hóban egy alakot pillantott meg összeesve . . . Lehajolt. Előtte egy gyönyörű arczu hölgy fejküdt a havon, ki keblére szorítva melenget egy kis gyermeket. A lámpa erős lénye a nő szemére esett, mire az hirtelen felnyitotta szemeit. Bágyadt kialvó tekintetet vetett maga körül. Felismerte, hogy emberi lény van mellette. Végső erőfeszítéssel nyitotta fel kékült ajkait s alig hallhatóan rebegé: — Mentse meg gyermekemet. Idának hívják. Atyja Bodr.......... Nem fejezhette be, a hang elhalva ajkain, élettelenül hanyatlott le. Meghalt A hideg és nagy szenvedés ölték, meg. A gyermek a temetőőrre maradt, ki sokáig az elkezdett, de be nem fejezett névén törte fejét. Pirók Tamás most levetette a kapát válláról; a hóra helyezte kézi lámpáját, s a halott fölé hajolt, hogy meggyőződjék meghalt-e, vagy csak elájult?! Kifejtette a gyermeket a hideg, kulcsoló karok közül s az anya kebléről saját keblére ölelte fel. Kezével ezután végig tapogatá az élettelen alakot, még meleg volt, de merev, élettelen. Látta lámpája világa mellett a lezárult szemeket és hónál is fehérebb, ritka szép-