Erdély, 1876 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1876-01-14 / 2. szám
boldogság perczeinél a nyilfecske szárnyai sem gyorsabbak ! Határtalan boldogságukban, ha arczaikon egy-egy könycsepp gördült alá, azt is csak a kinos válás és a távollét gondolata sajtolá. Ilyenkor Violante némán hajolt mandolinjára, míg finom ujjai a hurokba kapva, lágyan zengő, de fájdalmas accordokat csaltak elő; de amint Bálint a jövő boldogságról szólt: dala, mint az ébredő természet látásán az rég zenészeié, egyre vidámabb s szenvedélyesebbé vált. Ilyenkor a vén Peruccio is egész észrevétlenül a a mellékterembe lopózott, mire alig néhány másodpercz múlva lágy fuvola-hangok vegyültek a víg dallamok közé. A vén könyvtárnok, mint zenész is kiváló képzettséggel bírt, s különösen a fuvolát valódi művészettel kezelte. És mily magasztos kifejezést öltött arcra! mily boldogság ömlött el egész lényén, midőn az igénytelen hangszer ujjai közé került! Ki mondhatta volna meg, képzete ilyenkor mely régiókban keres nyugpontot, enyhülést ? Talán épen hazája örökzöld tévein, az illatos mezők s napsugaras vidékek felett, vagy a végtelenbe nyúló tenger hullámain, hol a természet örök pompában ünnepel, hol dallal ébred s ajkain dallal alszik el a nép, hol ábrándosabbak az éjek s a szig mindig ifjú marad.... Bálint, a lelkesült maestrot, ki a dal szárnyain a messzeségbe merült, önfeledten kisérte az ábrándok honába — Csak most érezem, — szólt Bálint egy ízben a vén Perucciohoz, midőn ez egy sonata eljátszása után, hangszerét az előtte álló asztalra helyező — csak most érezem a zene, e láthatlan szellem varázs-hatalmát, mely lelkeinket magával ragadva, imádkozni, sírni és mosolyogni egy iránt megtanít. Másfelől, minden hízelgés nélkül be kell vallanom, hogy a patronus — így nevezte a vén könyvtárőrt — kitűnően játszik a fuvolán, ami pedig az imént előadott sonatát illeti, azt ily szépen eljátszani még senkitől sem hallottam — Hogyan, te ismered e sonatát? Kérdé egész érdekeltséggel a maestro. — Ismerem, mivel naponta nyílik alkalmam azt hallani. — Kiváncsivá tessz ... A manóba ! Kívülem ezt más is játszaná ? . . . — Még pedig szintén igen szépen, oh! az én Bonaventurám értelmes és ügyes gyerek----— Gyerek ? — Na igen, amenyiben egy húsz éves ficzkót gyereknek nevezhetni. Igen, Bonaventura az én legkedvesebb barátom, jeles hegedűs. — Ne sono stordito — ez meglep, — szólt Peruccio kissé gondolkozva — aztán hozzátevé — s mint mondád jó barátod ? — A legkedvesebb barátom, együtt lakunk s naponta együtt szoktunk az erdőszélbe kirándulni, ahol magunkat a vívásban gyakoroljuk. — Megvallom e fiú érdekel.. . — Derék gyerek, előkelő házból való, — toldá meg Bálint a beszédet. — Mint mondom, barátod igen érdekel, anynyival is inkább, mert itt Erdélyben a zeneértők száma igen, igen csekély, már pedig e sonata eljátszása mindenesetre nem mindennapi zeneismeretet föltételez. — És ha tudnád patrónusom, hogy kitől és miként tanulta el e sonatát ! — Tőlem bizonyára nem szólt mosolygva a maestro. — Lám pedig épen tőled tanulta. Mintegy négy héttel ezelőtt egy este Bonaventurával a szokásos sétáról hazatérve, amint lakod közelébe értünk, szokatlanul édes hangok hatoltak füleinkbe. Boneventura minden perccel fokozottabb érdekeltséget tanúsítva, megállást intett, mire mindketten az ablakoddal átellenes kőpadon foglalánk helyet, úgy látszott, a zene Bonaventurára szokatlan hatást gyakorolt, mivel fejét mellére szegezve, azt szótlanul, mélyen elmerülve hallgatá végig, midőn aztán a hangok elnémultak, egész elragadtatással igy szólott hozzám: „E dal szivemig hatolt!“ Aztán karomat megragadva, mint ki valamely czélt gyorsan elérni óhajt, megkettőztetett léptekkel röpített tova. Néhány pillanat és mi szobánkban valánk, ahova Bonaventura mintegy rohanva hatolt be. Első tekintete is szegen függő hangszerére esett, mely után lázas szenvedélylyel nyúlt, majd mellére szorítva, mintha szive érzeményét akarta volna belelehelni, megszólamlrtá a néma húrokat__Ő a sonatát játszá____ — Megvallom — szólt Peruccio megragadva Bálint kezét — barátod minden szavadra jobban érdekel; szólj, hogyan ismerhetném meg őt ? — A mód erre nézve igen egyszerű, — viszonzá Bálint — ő magát neked különben is rég óta bemutatni óhajtván, erre nézve a kedvező alkalmat bizonyára kész örömmel fogja megragadni. — Úgy, úgy, kedves Bálintom, szólt nyájasan a könyvtárnok, megveregetve az ifjú vállát, mint meggyőződhetés, én az emelkedettebb szellemű ifjakat mindig nagyra be TARCZA. Szeretet és szerelem. (Felolvastatott szerző által a „Magyar tisztviselők országos egyesülete“ helyiségében 1875. évi deczember hó 29-én.) (Folytatás.) Tagadhatlan az, hogy a szerelem sok esetben önnön magát emészti fel; mert a körülmények, melyek között ébredni kezd, az okok, melyek azt sok esetben az emberi keblekben lángra gyulasztják, múlandó természetűek. Csillaghullás a mai fiatalság szerelme, mely a végtelenséget egy másodpercz alatt futja át, hogy igénytelen fényével örökre és nyom nélkül elveszszen. Azt állítják, hogy a szerelem mindig szemüvegek után sóhajt, mert a tárgyakat és jelenségeket mindig rózsaszínben szereti látni. A nagy világ szerelme többnyire az ibolyákkal születik, eperrel érik meg és a falevelekkel hull le ... Ezért azonban csak szeressünk, szeressünk míg fiatalok vagyunk, mert a költő szerint késő szerelem „-------------kétes láng, téli virágként. Védő kezekre szorul s fázik az, aki szedi.“ Hogy egy váratlan perez részegítő hatása hányban ébresztett már szerelmet és halált egyaránt ? nem akarom kutatni. De Kisfaludy Sándor bizonyára nem ok nélkül mondotta, hogy „Első szerelmünk lángjait legtöbbnyire Csupán az újságok hatalmas ingere Lobbantja fel keblünkben. Innen van, hogy alig érezzük jelenlétét, máris elvesztése felett kell bánkódnunk. És ebből magyarázható ama szomorú körülmény is, hogy vajmi sokan myrtus-koszorúval lépnek az oltárhoz, ujjaikra véve a szeretet végtelenségét ábrázoló jegygyűrűt, — hogy azt az egybekelést követő napon utálattal dobhassák a porba, reményüket, életük összes boldogságát temetve el ezzel örökre. Ezeknél a szeretet rózsa köteléke rabszolgalánczczá lesz, míg végre — kimerülve a kölcsönös megkeseritések okozta kínoktól, — elválnak egymástól s kettészakítják erővel a viszonyt, mit reményteli kebellel önkényt s oly örömest kötöttek.... Csak akkor voltak ők valóban boldogok, midőn az oltárhoz léptek; a visszajövet útja már a boldogtalanság hajlékába vezeti őket. Sok esetben már a legelső lépés is a meggondolatlanság, a könnyelműség kifolyása. A megismerkedés, a kölcsönös vallomások, az esküvő egymásután következnek s oly hirtelen, hogy komoly megfontolásról szó sem lehet. Sokszor kellemes külső, vagyon, magas születés s egyéb kedvezőnek látszó körülmények elhatározó okok egy egész életet tönkre tevő tévlépés elkövetésére. Pedig lehetnek a szemek bájtlövellők, a hajak koromfeketék, lehet az ajk rózsapiros. — Ha ott benn, abban a lüktető kis szivecskében nincs nemes érzemény, nincs az erkölcs helyes alapja: hulló-virág e szépség, mely őszszel levelét veszti s a fájdalmak és keserűségek kiapadhatlan forrásával ajándékoz meg bennünket. Ha a szerelem virág, akkor ennek leghűbb gondviselője csak is a házasság lehet, melynek gondos ápolása alatt felüdül s megmegujul ___A virág pompája bájoló és gyönyörűen fejlődik az árnyékos hüsben, melyet a boldog együttlét perczei varázsolnak elő. A házasélet a szerehvejavit és képezi 10