Erdély, 1897 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1897-08-01 / 8-10. szám

132 Alesius Oszkár a brassói Honterus gymnázium bevégzései után a bécsi és budapesti m. kir. egyetemeken a jog és államtudományokat tanulmányozta és az utóbbi egyetemen be is végezte. Első fényképek az Alpokban. Irta : Dollfuss Gusztáv, a »Cs. Alp. Fr.« tagja. (Francziából.) 1850. aug. havában történt, hogy egy Dollfus- Ausset, Camille Barnabé és belőlem álló társaság nyolcz podgyászhordó illetve vezető kíséretében, kissé ködös napon pitymallatkor a Grimsel hospiciumát elhagyva, a Pavillon de l’Aar felé tartott. Két podgyászhordó czipelte a hátán csekély bagázsfánkat és némi élelmiszert, a többi hat pedig súlyosan megterhelve azokat a nehéz és komplikált eszköket hozta, amelyeket abban az időben egy fényképész se nélkülözhetett. Sőt az utóbbiak közül akkor még az is ritka volt, aki a vidékre menni merészkedett. A mi derék vastag lyoni fotográfusunk nem volt a gyalogláshoz szokva, és így egy vezetőt biztatásul kiváltképen az ő személyéhez adtunk segítségül, hogy a csapatot követhesse. Jó meneteléssel haladtunk át a Grimsel és az Aar-glecser szakadéka között lévő távolságon. Az út könnyű és jó. De a körül forgott már most a kérdés, hogy másszunk és az itt kezdődő és törmelékektől fedett szakadékon nehéz volt átgázolni. A vezető csak erőfeszítésekkel képes Bamabét fentartani , előbbi azonban neki bátorodik s már a glecser morénáinak a közepén haladunk, igen de ez hosszú, lehangoltan és vontatott lassúsággal törtetünk előre. Újabb vonakodások fotográfusunk részéről, ki a jégen való veszélyben forgás miatt minden bátorságát elveszítette. Sok időnkbe került, de végre megérkeztünk a sziklás hegytömb lábához, amelyet a Pavillon ural. Az utolsó hágó nagyon meredek és barátunk a fáradságtól teljesen kimerült. Két podgyászhordó leteszi a terhét, csak később viendő újra magukkal és egy a fotográfusunk vastag dereka köré font kötél segélyével őt a Pavillon küszöbéig vontatják fel. A mi szegény emberünk, a nagyszerű táj láttára, amely eléje tárult, minden reményt feladott, hogy azt fényképezés útján előállíthassa. Ugyanis ez a művészet mindaddig csupán arczképek és a kis távolságból hátterül szolgáló másodrendű tárgyak reprodukálására szorítkozott. »Hogyan akarhatják, szólott a szerencsétlen, hogy ilyen 6- 8 kilométer távolságú hegységeket fényképezzek le , soha se lehetett még ez ideig azt reprodukálni, amit szemben magunk előtt látunk. Önök erről az egész hegységről körképet kívánnak ? Kijelentem, hogy az lehetetlen.« »Mi azért vagyunk itt, felesé atyám , semmi vonakodás. Soha, de soha ily csodálatra méltóan elhelyezett látképobjektumok még nem állottak az ön tárgylencséje előtt. Rajta, ne kételkedjék és tegye meg érettem az első kísérletet.« »Oh, csak ma nem , össze vagyok törve, hagyjuk el holnapra«. Az est folyamán rendeztük helyi dolgainkat s a számtalan csomag tartalmának kipakkolásához fogtunk. Másnap már napkelte óta türelmetlenül ébren vagyunk, de fotográfusunk még mindig alszik, s nem is ébred fel csak 11 óra felé .Ebéd után meg fogjuk kisérteni, szól Barnabé, még nagyon fáradt vagyok, de távol vagyok attól, hogy valami eredményt várjak«. Az ebéd csakhamar véget ért. Tehát elhatározásra kerül a dolog. A papírlemezeket kellett preparálni és csak bizonyos idő múltán, ami nekünk felette hosszúnak tetszett, végre művészünk is felállította terjedelmes alkotmányát és a gép komplikált tárgylencséjét. A fényképezés művészete abban az időben többé-kevésbé varázslóknak tartott művészek kezei közt volt. Végre a készülék helyén áll: ezek a szemközt álló mozdulatlan fehér hölgyek (havasok) pedig úgy sem okoznak sok nehézséget, hogy szándékolt helyzetet foglaljanak. — Fotográfusunk egy portrait-t készül csinálni, hiszen nehézkes készülékei úgy sem alkottak soha ennél egyebet — Kiszemeli a Scheuwitzerhorn-t, néhány perczig működteti a gépet, és aztán magával viszi otromba műszereit, hogy a fölvétel felől bebizonyosodjék egy ilyen manipulácziókra alkalmas »setét kamrában.« Azután kezdődnek a rejtelmes kezelések, melyek nagyon sokáig tartottak. Még mindig bezárkózva a setétkamrában, a művész türelmünket is próbára teszi. Az ajtón keresztül minden perezben kérdezősködünk az esetleges eredmény felől Egyszer csak .... megszólal: »Látok valamit, körvonalazva van, reményem, hogy sikerülni fog«, majd így folytatja: »nem is olyan rossz, de várjanak, mert fodroznom kell, s még többféle fürdőt is kell adnom a lemezemnek.« Minden perez nekünk egy óraszámba megy: végre az ajtó felnyílik és megpillantjuk a papírlemezen a Scheuwitzerhorn igen csinos negatívumát. Örömünk leírhatatlan és mindnyájan visszhangzó diadalkiáltásokban törtünk ki: »Az Alpok lefényképezi felök!« Tehát azok képét korlátlanul rögzíteni lehet akár lemezre, akár Draguerre-féle érczlapra. Minő becses fölfedezés a glecserek tanulmányozására ! Ezen mozgó légtömegek mai tényleges képét rögzíthetjük és összehasonlíthatjuk azt azzal, amivé a glecserek a jövőben átalakulnak. A következő napokon kedvező ragyogó időtől elősegítve, a Scheuwitzerhorn-on kívül azok a kapcsolatos fotográfiák keletkeztek, amelyek a legelső hegyi panorámát, az Alpok fényképezés segélyével ellátízott legelső sikerült látóképeit alkotják. Mostanában már úgyszólván az egész világ nyüzsög a műkedvelő turistafényképészektől, kiknek összes szekmókja még egy kilót se nyom, sőt gyakran a zsebben is elfér. i8£0 ben hat férfit kellett a szükséges kellékekkel fogyásig megterhelni, hogy néhány felvételt eszközölhessenek és két erőteljes egyén működött közre, hogy a varázsló mester a nehéz utakon feljuthasson. Negyvenhét év kellett, hogy ezt a nagy változást előidézhesse.