Erdély, 1908 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1908-01-01 / 1-2. szám

HONISMERTETŐ FOLYÓIRAT. KIADJA AZ ERDÉLYI KÁRPÁT-EGYESÜLET. XVII. évfolyam. Kolozsvár, 1908. 1—2. szám. ERDÉLY József királyi herceg: Az első hóról. . . . Lassan gondolatokba merülve a szálasban ballagok fölfelé s nézem, mint csavarja a rimánkodó hajlongó tölgyeket a téli vihar irgalmatlan keze. Recsegve dől el egy nagy százados tölgy s utamon keresztbe fekszik, mintha azt el akarná torlaszolni. Oda megyek s megcirogatom nyirkos törzsét. Szegény kedvencem! Téged is irgal­matlan kezek döntöttek le büszke polcodról s adtak át a pusztulás­nak . . . Agyulövésként roppanik kétszer-háromszor szomszédja s nyikorogva sírva fekszik holt társa mellé, annak számtalan ágát belefonva saját koronájába; egymást utólszor átölelve, rideg, kopár tetemként fekszik egymás mellett a két jó barát, ki még e nyáron bájos lombozatában csevegve cirógatta egymást a lágy szellőtől ringatva . . . Fele se tréfa! Csak ki a lábasból a vágásra, különben még téged is letelit egy a végküzdelemben letörő faóriás! Elkezdek futni, de nem bírok, mert a szél nyomása akkora, hogy kifulladok. Az eső elált s óriás pelyhekben kavarog irány és cél nélkül a holt lombon sisteregve a hó. Nedves, holt levelek kóvályognak a mind sűrűbben hulló hó közé vegyülve s borzalmas idegrázó zúgással vonul tova, mintha csak a természet kétségbe esett feljajdulásán nevetne — az orkán. Én csak ballagok s dideregve küzdök a vad elemmel, mely féket vesztve rontja és bontja a nyár temetőjének zörgő, holt, rideg díszét, tépi le az erdők által lerakott elfonnyadt koszorút, a légbe korbácsolva azt, a­mi már lehullott, ledöntve, letépve azt, ami még áll vagy fönt van. A természet kétségbeesett haláltusája ez a rettegett tél ellen. De hiába itt minden erőlködés, eljő, a minek jönnie kell! Mind sűrűbben hull a hó s már kezdi elfödni a pusztulás rideg táját, már leple alá rejti az imént kimúlt két bajtárs hideg tetemét s jóleső feledés leplét teríti az irgalmatlan

Next