Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: HÁROM PAP — Itt én. Holnap megyek vissza Pestre. Harkánynak indultam.. Diós­­viszló, Szava, Kovácshida felől jöttem, átmentem Drávacsepelen, Kisszent­­mártonon, Hídvégen, Besencén, Oszlón, úgy jöttem ide. Most aztán uta­zom Pestre megint. Azelőtt a Sárközben voltam. Tavaly megnéztem a jászságot. De Zalából való vagyok. — Akkor gyütt vóna még, amikor állt a bodonyi búcsú... — Hallottam róla. Igaz, hogy olyan híres búcsú volt az ? — Hát híres vót, híres. Bodonyba mindenki avval hálhatott, akivel akart. Egy évbe egyszer. Kint a szőlőhegybe. Az én anyám is úgy ment férdön. Oda kellett vóna magának elmenni ! — Ilyen nincs sehol az országban ! — Most ma itt sincs. — Pedig én magával aludtam vóna. — Már akadt vóna ott szebb is nálam, így kötekedtek egymással. Miklós rácsúsztatta karját a menyecske dere­kára s megtapogatta egy kicsit a kemény melleit. Az asszony barna arca égett, nagy szeme rebbenés nélkül merült az övébe. Huzakodtak. A diák karja acé­losnak bizonyult s ez tetszett az asszonynak. — Éjen pap kell ede, nem olyan göthös, asszonyképű ! — mondta el­ismerően. — Kár, hogy doktornak ment. Megválasztottuk vóna mihozzánk. Az idő igen kellemesen múlt. A menyecske bereteszelte a konyhaajtót, lehúzta a függönyt. Olyan jó lenvászon és kenyérszaga volt az asszonynak s olyan szép fehér lába, hogy Miklós valóban elment volna papnak ennyi kapacitálásra. Eszébe jutott egy népdal a baranyai lányokról s magában iga­zat kellett adnia a dalnak. A menyecske is igen meg volt elégedve s ezt nem is titkolta. Ellágyulva szólt : — Kár az ejen embernek oskolába rontani magát... Osztán mondja meg, mi jót főzzek vacsorára, amit szeret ? 4-Korán alkonyodott, az őszi délután estébe hajlott. Ködökbe burkoló­zott a nap és selymes, sejtelmes fényben ragyogott minden. Talán még na­gyobb lett a csend. Hűvös, keserűillatú szél kerekedett és rajokban verte fel a faágakról a sárga levelet. Röpdösött a sok levél, mintha furcsa, nagy lepke lett volna s keringve szállott le aztán. Kosdy nagytiszteletű úr megszorongatta a kollégája kezét, megveregette a vállát. Kiss nagytiszteletű úr meghatva ölelte át az óriási vállat, mint valami fatörzset. — Áldjon meg az én Istenem, Jézus szerelme vezérelje az utadat — mondogatta ellágyulva. Mintha nem is a szomszéd faluba, hanem Ameri­kába készült volna Kosdy úr. Azután a diáktól köszönt el. Megrázta a kezét s nevetett: — Hát csak jöjjenek minél többen s minél gyakrabban. De az lenne jó, ha beállanának dolgozni pógárjaink közé, mert a népet a munkájából lehet megismerni. Na, jó munkát, kitartást, kedves öcsém. A szekér elzörgött. Sokáig álltak ott még a tornácon, a vérvörös vad­­szőlőindák parazsában s hallgatták a szekérzörgés elvesző zaját.

Next