Erdélyi Híradó, 1843. január-június (1-52. szám)

1843-05-23 / 41. szám

az állodalomtól, 's mi a katholikus népesség­nek nyujtatik az ennyiből áll: magya­rföldi iskoláknak 8545 szpp székelyföldieknek 1708 — szászföldieknek 13,920 — Ha párvonalakat húznánk a’ között, mit más nemzetek és állodalmak az emberiség legma­­gasb rendeltetésének megközelitésére, hazájok közvetlen szent érdekében a’ népiskolák által tettek, ’s a között mit mi tettünk, vagy in­kább , mulasztottunk, fáradságunk eredmény­kép csak hátramaradásunknak még keserűbb érzetére vezetne — még azt is megtudnék hogy a’ csak tegnapi új Görögország is felülmúlt már czélszerű­en elrendezett közoktatási rend­szerével ; Moldva és Oláhország elhagyni ké­szül , nem is említvén a’ civilisált népeket. A­­zonban a’ párvonalon kivil ez itt közlött sta­tisti­ai adatok is meggyőzhetnek azon gyakor­lati igazság felől, hogy már többé nem bíz­hatni a’ népiskolák ügyét egyes jóltevők em­­berszeretetére vagy hazafiságára, melly csak összefü­ggetlen, szűkkörű és nem egyetemes nem egyforma intézkedésnek lehet szülő anyjá­vá— a’ mi pedig nagy fontosságú dolog, mert csak egyetemes, egyforma organisatio által ad­ható egyirányú nevelés képes a' népbe egy közczél, egy nemzeti solidaritás érzetét lehel­leni,— midőn a’ nevelési anarchiánál semmi sem hathatósabb szétoszlató szere a’ nemzeti közérdekeknek,— hanem magának az álladalom­­nak mint gazdának közvetlen kell gondoskod­ni a’ népiskolákról, mint azon mezőről, melly egy boldog jövő magvait teremheti számára. Y. I г о ^ jí­­ mi в ij d­íd bi síi fiok. A’ kolozsvári répaczukorgyár addig’s addig, hogy szép gyümölcscsel szolgálhat a’ nagy kö­zönségnek; s a’ jó honfi és honleány nem ve­ti meg a honi jót ’s édest csak azért, hogy az idegenek terménye valamivel tán édesebb. Az erdélyi irodalom ötlött a’ minap eszembe, midőn egy csomó czukorsüveget megláttam, csak mozog s iparkodik előre olly soka pan­gott sajtónk is— s bár nem mindig mutat föl olly édes eredményt, mint a’ czukorgyár,— nagyon természetes okból, mivel a répát gaz­dája jól megszokta mivelni, az iro pedig mü­ve kútfejét nem mindig, mindazáltal külön­félék lévén a’ szellemi termények, ki csak rányi szerzéssel bírni szerencsés, kénye­s íz­­lete szerint választhat itt magának a’ sok közül, ila valaki pl. tőlem kérne tanácsot, mit ve­gyen vásárijába fiacskájának, azt ajánlanám: vegye meg földi! Balog János: Ember­­t s­m értét ő­­­é­t, mellyből feltéve , hogy jó tanitó van mellette, sokat tanulhat gyrermeke, aztán az egész könyv úgy se sokat ér, csak 15 kr. az ára. Bagatelle!—Ki most végezte Shakespeare vagy Göt­he drámáinak olvasását, ’s változatosság kedvéért magyart szeretne ol­vasni, de ollyant ám, hogy­ nyaktörés nélkül mehessen előbbi éldeletéből az a’ másikra — ma­gna­r­elis Phaeton!— mit adhatnék a’ különös étvágyúnak kezébe ? Adnám Z­e­l­e J­á­nos D­é­r­i b­a­­­j­á­t, merőben új eredeti nagy hős szin­tűt vet öt szakban, melly Balduinája után megjelent s csak ehhez hasonlítható ; ma­gasztalnám mint igen szó m­a г fi játékot, melly mindjárt az első szakban sajnálattal tölt el az író s hőse iránt; emlékeztetnem őt az iro gö­­thei sokoldaluságara, kit már eposban, lyrá­­ban, nem is tudom meg miben bámultunk, ki most is elég erőt érez magában ama táncz­ra perdült székely öreggel felkiáltani:­­Ne nézd hogy én vén vagyok, Mert azért ifjú vagyok,— de félő, minden jó szándékom daczára sem sikerülne megszerettetni vele a’ pépet, mellynek ha jó volt is a’ lisztje, a’ főzés nem tudása mindent elrontott. — Egyébiránt sokféle az íz­lés; nem kevés van ma is, ki gyönyörködve olvassa a’ néhai Gyöngyösi minden sorban két­szer Öszveropogó verseit; ha egy Fáncsit, és Egressyt ünnepel a’ lapsözön, van, kit az elhangzott Czelesztin ragad mennyégbe; az illyszerüeknek miért ne ajánlanék ,Déké­­bált,és Pataki „g­y­e­r­m­e­k­g­­­i­t­k­a­t­á­s­á­t“ ’s hogy a’ lehez egészítve legyen Szikszay ,F­ár­s­ányi zsebkönyvé­re, melly mellesleg mondva, közönségünk ízlése bizonyságául, sok száz példányban emésztődött fel a’ hit szerint. Liceat perbre poetis! — Ki jogtudós lévén, bár megszokta a’ deákos magyarságot, mégis van­nak hébehóba magyar érzelemtől ihletett órái, midőn tisztább az elme ’s nagy feltételek jár­ják keresztül kasul a’ törekvő lelket ’s illyen­­kor még arra is rászánja magát, hogy tarka nyelve egyszerűsítése végett jó magyar szava­kat tanuljon; ajánlanék neki a’ Tilschnél meg­jelent Deák — magyar törvény­kezesi szótárt; ezzel ugyan nem nyerne valami nagy konczot vagy pert, — mert néhány új szó s még új eszme sem teszi alapos tudóssá az em­bert— de tisztulna ízlése, sőt valóságos hazafi tisztet teljesítene, a’ magyarságot bármi rész­ben is előmozdítván. —Utoljára hagyom az é­­desit. Ki nem olvasta Erdélyben — természe­tesen a’ magyarok és székelyek közt, kik ál­latjában egy, de személyében két nemzet — Köváry László Beszélytár­á­t ? Mindjárt gondolám a’ feleletet, hogy sokan nem olvas­ták. Pedig megérdemli a’zsenge vállalat a’pár­tolást: sok jó volt már az első füzetben; de a’ másodikban még sokkal több, mintha fiatal íróik két hónap alatt arasznyit nőttek volna, némellyikök a' mértéket is megütné , ha szo­ros vizsgálat alá szorilnák. Ez most nem lé­vén czélunk, legyen elég kiemelni: Dózsa Dániel szép és magasan hullámzó prózája epos - töredéket: Fényt ne űzzetek, ’s Kő­vár­i László kellemteljes novelláját, M­o­­m­i H­á­t, M­a­t­i­s­z Pál tiszta correct ver­seit , ’s legkivált D­ó­z­s­a György czimü nagy­hatású ballád­ját. — A­j­­­a­i G­y­u­lát­ó­l, a' m­e­g­­tért szerető—housias érzéssel irt novella, legelső prózai műve, ha jól emlékszem, a’szép dalairól ismert írónak. A’ kifakad­ás: Kő­vár­i Józsától egy dús kebel szeszélyes ki­ömlése. Több darabjaiban nagy érzés feszül magasra , csakhogy szárnyai nem elég harmo­­niáson csattognak. — Szóval e’ füzetnél nem állhatják meg fel nem kiáltani: Mad­e nova vir­tute puer! — Ezúttal ajánlottakat elég legyen most megvenni s elolvasni, más alkalommal szolgálunk a’ többivel. — A* BardOC2-Sz­ékrol. Ideje már ne­künk is valahára akkor szava hatalmas intésére ébrednünk huszonhárom éves politikai letar­giánkból. Igen,­­ mert huszonhárom év folyt le, mióta kis székünk mintegy elszigetelten az anyaszéktől,az évenkénti közgyűléstartás törvény szabta jogát nem élvezhető. A hosszú időszak alatt e parányi nép alkotmányos élete eleven­sége parlagban mindevész; a helyhatósági jog­gyakorlatnak emlékezete is múlt idők kétes ho­mályában foszlott szét, s míg máshol életkér­dések születnek és oldalnak meg a’ municipa­li­ élet mezején, itt a’ szabad, s tettre kész epithetonnal büszke székely, eredetisé­géből ki­etkezve, csaknem barbar pásztornép­­pé aljasult. Ila ollykor egy egy lelkesbtől in­tő szó em­elteték polgári életre hívni fel a’ szimyadókat, elámított csoportok vak szenve­délye szennyezé a' higgadt tanácskozás szent helyét, ’s a’ különben is csaknem kétségbee­sésig parányi értelmi súly nem bírván magát fentartani a’ nyers tömeg ellenében , ismét visz­­szasű­lyedt minden előbbi álomkorába; ’s mi tartja kérdi a nyájas olvasó — állapotunkat illy csökönyös mozdulatlanságban? Itt egy a’ pásztor felelem­en — ’s ennek mintegy oda szegődve egy nyaja is. Egy helyettes parancs­nok őrködik az algó nép felett, és hatalma nagy; mert mindent tesz, csak nem azt, mire törvény ’s főnöki kötelesség jogosítja; tiszti­karunk, három egyénen kívül — kiket közbiza­lom hiva pályájukra — saját teremtménye , vá­lasztja, egésziti és forgatja kénye szerint. Min­denki tudja, mikép törvényhatóságokban bizo­nyos hivatalszolgák nélkű­lözhetlenek, ’s ezeknek mennyi számmal tartása és fizetése i­­ránt törvény is rendelkezik. Illyenek nálunk is szükségesek ’s némi részben léteznek is, de fájdalommal kell említenem, miként a’ szokott két hajdú és posta mind eddig ismeretlen, pedig fizetésűk minden évben pontosan kiada­­tik; azt mondják neveik rovatában kocsis és inas irvák a’ számadásban. Székünk csak ki­­lencz kis falucskából áll,’s a’ fenebbiek daczára dulónk hála az égnek kettő is van. Elégy vá­­lasztalék-e vagy nem? más kérdés, elég az, hogy a’ nép kellőit ismer, a’ nélkül, hogy vá­­lasztatásukról valamit tudna vagy csak hallott volna is.­­­а~ olly egyen is, kiben törvényeink ellenére két hivatal központosul. Székházunk minden évben vándorol , mint hazánk egy el­hagyott néposztálya, mellyel megtelejülési kisér­etek daczára is a’ gyakorlat csak három napig szivet meg egy falu határán tartózkod­ni. Levéltárunk hol egy pad, mellyen elszór­va hevernek a­ zsirtáplálta külsejü levelek, az egér és moly által csaknem lisztté őrlött hi­vatalos irományok; hol két fenyő—vagy meg sem ismerhetni miféle fa ak­aár­om , mellyeknek penészlepte oldalai, sarkok és zárjokhoz hűt­len ajtói egy század vas fogának nyomait vi­selik. Tanácskozó asztalunkat az innepélyes disz fentartására zöld posztó borúja, egymáson le­vő foltjai tarka szafrangokban rojtozva le a’ természet alkotta tiszta, de seprűtől érintetlen padlatra. Ezt székek helyett három s néhol egy lábon nyugvó lóczák környezik , ’s tőlük tiszteletes távolban áll az elnöki, vaskapcsokt segedelmével összillesztett karatlan karosszék. Szék- és fogházunk őrsei egy levéltárnok és börtönőr, még pedig folytonos jelenlétet igény­lő hivatalaik pontosabb folytathatására amaz a’ harmadik helységben, ez pedig azon falunak mellyben a’ székház jelenleg van, ettől leg­­távol eső végében lakik. És illyen helyhatósá­gi állapotunk jelenben, mint azt v agyában kí­mélet nélküli hű, de minden sértő vagy gú­nyoló szándéktól tiszta vonásokban adhatom. Nemde nem irigylendő helyzet a haladás kor­szakában? Iliában küzdött néha egyéni erő az egyetemes bajokon segíteni, haránytalan tűnt el mint magános csillag az őji homályban ’s naponta mélyebbre sűlyedénk gyengeségünk­ben. A’ halomra tornyosult hiányok végre ön­ismeretre kényszerűének; az eddig elnyomott véleménynyilvánítás kezd szabadabban jelen

Next