Erdélyi Hirlap, 1924. április (8. évfolyam, 1775-1796. szám)

1924-04-27 / 1795. szám

Az*d, Vili, évfolyam, 1795. szám Egyes példány 3 leiT vasárnap 4 lel 1924. április 27. Vasárnap Xesjelenik hétfő is az ünnepeket követő ezelőtt Kifizetés: évente 600, >/, ívre 300, >/4 év­re 150 Lapok kivételével naponta. — Szerkesztő­ _ __ 1 hóra 50 let. Külföldre a duplája. Számonként tég­ét kiadó hivatal Strada Mettana (volt f­­HÍM­­-ffT)Y 11) Bucarestiben 50b.-val több.Ausztriába 2000 o( Pornw­ utca) 1,­­ telefonszámok: 97 is 175. M.KAdpl lllKMK­ Csehszlovákiában 1 cK, Jugoszláviában látná­ A földreform címén folyó politikai művelet Csehszlová­kiában a legenyhébb hőfokú és a kártala­nítás tekintetében a legemberségesebb. Mégis az angol kormány erélyesen védel­mébe veszi a csehszlovák földön birtokos alattvalói érdekeit és vétójogával él. Nem­csak a békeszerződések, hanem már ré­gebben a hágai egyezmény is erőteljesen aláhúzta, hogy a háború következtében beállott területi változások miatt a rajta élt lakók anyagi károsodást nem szenved­hetnek és ha vis major következtében mégis úgy volna, megfelelő kárpótlásban kell azokat részesíteni. Ez alapon lépett közbe a népszövetség a lengyelországi né­met birtokosoknak földjeikből való kifü­­rösztése ellen és ezért tiltakozik a britt királyi kormány Prágában az angol birto­kosok földjének csekély megváltási ár­nak örve alatt folyó «elkobzása» ellen és ezért lesznek revíziók szükségesek, ahol az agrárreform a békeszerződések rendelke­zéseivel valahogyan ellenmondásba került. A dolgok­­ természetében rejlő paran­csoló törvény hatásaként egész Európá­ban az a felfogás jut lassan érvényre, hogy a békeszerződéseket most már meg kell tartani minden vonatkozásaikban, nemcsak a belőle folyó jogokat, hanem a kötelességeket is vállalni kell. Macdonald és Coolidge nyíltan hangoztatják, hogy a szerződések nemcsak­ a legyőzőiteket kö­telezik. Nemcsak parancsolni, hanem en­gedelmeskedni is kell. A jóvátételi bizott­ság­­ jövendő döntése. Macdonald és Coolid­­ge konferenciái előre viszik az emberisé­get azon az úton, mely mindenkit a béke­­szerződések kétoldalú betartására uta­sít. Csehszlovákiát és Lengyelországot is, ha a földbirtokok kérdéséről vagy a nemzeti kisebbségekről van szó. Öt esz­tendei átmeneti idő után vagyunk, mely alatt nem lehetett ezt a jobb és gyümöl­csözőbb szellemet teljesen kialakítani és a háború rengeteg szenvedélyét lecsapolni, de öt esztendő után helyet kér magának mindenütt az a felfogás, hogy a békeszer­ződések gondos betartása és végrehajtása a győzőknek a virágzás lehetőségét, a volt ellenfeleknek talpraállási módozatot nyújt, mint azt Ausztria példája bizo­nyítja. Orosz ellenforradalom. Londonból jelentik: Az angol-orosz kon­ferencia tegnap Ponsombi külügyi államtit­kár elnöklete alatt ülést tartott, a­melyen megalakították a hármas albizottságot és pe­dig egyet az orosz szerződések felülvizsgá­lására, egyet az orosz adósságok és ellenigé­nyek megállapítására, végül egyet az oro­szok által kért kölcsön ügyének megállapí­tására. A prágai Rude Pravo kommunista lap szerint Miljukov és Kerenszky ellenforradal­mat szervez az orosz kormány megbuktatá­sára, Európa jövője. írta : Francesco S. Nitti, Olaszország volt miniszterelnöke. Ki felelős azért az irtózatos háborúért, amely annyi embert megölt, annyi boldog­ságot szétzúzott, oly sok vagyont tett tönk­re és amely Európát a középkorba taszí­totta vissza? , A versaillesi szerződés és azok a töb­bi szerződések, amelyek ezt követték, azt kívánták, hogy a felelősséget Németország vállalják magára és volt szövetségesei. Az erre vonatkozó nyilatkozatnak azonban, a­mely az újkori békeszerződések történeté­ben egyedül áll, nincs semmi jelentősége, mert olyan nyilatkozat ez, amelyet a le­győzött ellenféltől kényszerítettek ki. Nem lehet őszinte­­­ so­ma nyilatkozat, amelyet fe­nyegetésekkel és kínzásokkal kényszerítettek ki. És most, amikor a berlini és szentpé­tervári levéltárak megnyíltak és szemünk előtt vannak azoknak a diplomáciai tény­kedéseknek az okiratai, amelyek a háborút megelőzték, ezt az állítást nem is lehet töb­bé fentartani. Lloyd George maga is elismer­te, hogy a háborúért való felelősség rész­ben mindenkit terhel, hogy­ mindenki bele­ment abba anélkül, hogy észrevette volna. Azt javasoltam a legnagyobb amerikai törté­nettudósoknak, hogy gyűjtsék össze és tel­jesen pártatlan gyűjteményben tegyék közzé a háború okmányait. Csak most jutottunk odáig, hogy az­ igazságot elkezdjük lassan felismerni és mindenkiben meg kell lenni ahhoz a becsületérzésnek, hogy az igazsá­got be is vallja. De ha azt nem tudjuk is teljes jóhiszeműséggel megállapítani, hogy ki a felelős a háborúért és hogy kit milyen mér­tékben terhel az, nagyon is jól tudjuk, hogy kié a felelősség a békéért? Poincaré Fran­ciaországa és a francia nehézipar kénysze­rítette ki ezt a békét, amely a Clemenceau szavai szerint «a háborúnak bizonyos ér­telemben vett folytatása.» Az ő bűnük, ha Wilsonnak messze te­­kintő álma ma darabokban hever. Poin­caré Franciaországa igyekezett a jóvátéte­lek eszközével dolgozva tönkretenni Né­metország politikai és gazdasági egységét, de a valóságban azt érte el, hogy Európa kontinentális gazdasági életét tönkretette, a világ népeinek egymással való kölcsönös forgalmában zavart teremtett, Európát a reakcióba és a militarizmusba kergette és megtámadta saját létének alapjait. Meg kell állapítani, hogy mindenki saját rom­lásán dolgozik. Azóta az öt esztendő óta, amely a háború után már eltelt, Franciaor­szág a nehézipar és a nacionalizmus nyo­mása alatt, — amelynek Poincaré a legjobb ügyvédje, — következő célokat tűzte maga elé: 1. A világ legnagyobb hadseregének fen­­tartása olyan kitalált és túlzott veszedelmek okából, amelyek Franciaországot állítólag a lefegyverzett Németország oldaláról fenye­getnék. A francia hadsereg ma tényleg na­gyobb, mint bármely más három hatalom hadserege együttvéve. 2. A tengeralattjárókkal és repülőgépek­kel, amelyben erősebb, mint a többi európai hatalmak együttvéve, sakkban tartani és­ minden erélyesebb békeakcióban megakadá­lyozni Angliát. 3. Katonailag minden kis államot ellen­őrizni, és őket a békeszerződések védelmé­re kényszeríteni. 4. A versaillesi békeszerződésben nyert engedmények alapján, továbbá a Felsősziló­ Mariska. Írta: Kosztolányi Dezső. Kedvetlenül mentem színházba. Néha megriadok attól, hogy csak ábrán­dok közt élek. Nálam otthon, akár az or­vos várószobájában, a díványon és karosszék­ben egész nap beteg árnyak ülnek, kiket nekem kell életre varázsolnom és sápadt szavak várakoznak rám, a nyelv összes sza­vai, hogy megtöltsem őket vérrel. Estefelé már öklődöm a tinta és papír szagától. Az­tán mikor végre kijutok az utcára, színház­ba sietek, ahol tinta és papír helyett, vál­tozatosságból, festék és paróka fogad. Hűvös, fanyar november volt. Köd szi­tált az égből alig­ látható lucskot s mire meg­érkeztem a színházba, gallérom prémje át­nedvesedett. Álldogáltam a fehérre festett, villannyal világított előcsarnok kellemes me­legében, majd levetve télikabátom, gépiesen átadtam az egyik pad előtt álló ruhatáros­­nénak, ki pépiesen elfogadta. Már a máso­dikat csöngettek. Vártam mig a ruhatárosné átnyújtja a jegyet. De ő azt mondta: — Nem kell jegy, kérem. Hiszen is­merem. Ránéztem, ő mosolyogva tette hozzá: Már húsz év óta. A bemutatókról. Most figyeltem meg először az arcát, húsz év után. Halovány volt, szelíd, jóindu­latú. Homlokán vékony ráncok futottak. Ha­ja a halánték körül őszülő, de csak annyira, mintha berizsporozták volna. Szürke szemé­ben fény, az egyszerűség glóriája. Kellemes hangon kérdezte: — Nem emlékszik rám? Nem, mindjárt feleltem, mert lelkemmel már messze jártam s szórakozottan néztem az asszonyt, ki előttem állt. Ő is úgy néz­hetett engem. Összenézte azt, ki előtte volt, azzal, ki már nincs előtte s eltűnt, sok min­dennel együtt, ami hajdan itt mozgott és most elérhetetlen, megfoghatatlan. Úgy lát­szott, kicsit csodálkozott. És még mindig mo­solygott, kedvesen, szomorúan. Nyilván az összehasonlítás hatása alatt. Csöndesen mondta: — Akkor is ide tetszett járni. Igen, akkor is ide jártam, bódultan attól, am­it magamban hordoztam, mindig sietve és mindig figyelmetlenül. Mind a ketten tűnődtünk. Csönd volt. Kalapokkal motozott a ruhatárosnő, a kalapokra felgombostűzte a kék papírszeletkéket. Egyszerre élesen csöngettek, a harmadikat. Becsukta az aj­tókat, megkezdődött az előadás, így szólt: Jaj, elkésett. Csakugyan már nem lehetett bemenni. Künn rekedtem. Leültem a padra. A ruha­­tárosnők az álom és hazugság házának elő­csarnokában a játék iránti ősi tiszteletből még halkabban beszéltek, lábujjhegyen jár­tak, öreg dadák módjára, anyás mozdulattal ölelték magukhoz az idegen ruhákat. Mindegyikben volt valami szigorú, tiszta. Fönn a falfülkében költők szobrai őrködtek.

Next