Hirlap, 1939. december (23. évfolyam, 6393-6415. szám)
1939-12-24 / 6412. szám
34 VASÁRNAP __________________________Hírlap_______________________ 1939. DECEMBER 21. Petőfi Sándor a kajánvölgyi harcokban Érdekes ismeretlen Petőfi-emlék került nyilvánosságra a Csányi levéltárból, amely a Román Tudományos Akadémia birtokába jutott Irta: BÉRCZY LAJOS Petőfi Sándor csatatéri halálának körülményeit, amennyire lehetséges volt, felderítette a kutató történelmi munka. Amit nem ismerünk, utolsó óráit, személy szerinti gyilkosát, a szent halál pillanatait, mindezt örök titok leple fedi. De mozgalmas életéből még fel-felbukkan egy-egy ismeretlen adat s fényénél uj pillantást vethetünk e roppant sirai tehetség izgalmasan bonyolult jellemébe. Egy ilyen ismeretlen adat felkutatása Kara Győző aradi főgimnáziumi tanár érdeme, aki az aradi Kultúrpalotában őrzött, most már a Román Tudományos Akadémia birtokában levő Csányi-levéltár rendezése és lemásolása közben bukkant rá. Kara tanár e levéltárat, amelyet megfelelőbben az „Erdélyi teljhatalmú országos kormánybiztosság levéltárá”nak kellene nevezni, két és fél éven át rendezte. Tizezernél több irat ment át a kezén s belőlük 2000 darabot, különösebben érdekeseket, lemásolt s a munka befejezése után „Petőfi az erdélyi harctereken” címen tanulmányt is készített. Ebből a máig kiadatlan, dolgozatból veszem a következő Petőfivel kapcsolatos epizódot: hangsúlyozta, hogy Csutak és Beke indulatosak és mérgesek voltak akkor. Az is rögtön szembe szökik a versből, hogy Beke, amikor mint feljebbvalója ráförmedt Petőfire, indulatosságában nagyon igazságtalan volt, mert hiszen benne van a versben az is előre, hogy a hintó közelében csak négy tiszt állott, a legénység közül senki sem volt közel, csak a hintóban ülő sebesült Brozmann hallhatta még Petőfi megjegyzését. De Brozmann hadnagy volt s így Beke kioktatása nemcsak helytelen, hanem mélyen sértő is. Petőfi, aki később hősi halállal pecsételte meg személyes bátorságát és sok csatában kitűnt, bizonyosan nem magát féltette, hanem azt a pár száz szerencsétlen menekültet és sebesültet, akik a maroknyi honvédség, közöttük az ő védelmére voltak bízva maguk tehetetlenül. Egyelőre csak ennyit! A vers így folyik tovább: Én a billióból azonnal kiszálltam, S Petőfi kapitány mellé álltam. Kértem őrnagyom — rendebe századhoz Lettem beosztva Nemes kapitányhoz. Az éj sötétben a tüzelés folyik, Az ellen mindég jobban közeledik, „Szekérről le, — ki lőni bír — s előre?” — E parancsszóra lettünk könnyebbülve. Az ellenség csekélyebb erőt képzel, Azért nyomul olyan nagyon is közel, Csellel kell tehát őt elijeszteni, Elesett dobosok dobjait verni, A dobolni tudók használnak dobot, S kettő után tizen verik a marsot, Mert menet, percig állva nem maradt, Lövöldözve lassanként tovább haladt. Jelentik: —• hátul öt szekér elvágva, Engem küld gyenge félszázaddal hátra, Az éj sötétben lövöldözések mellett Már a kocsikat látni sem lehetett. A hátvéd erősb, — a támadás gyengült, Lassan a fegyverek tüze is gyérült. Világosodott, — megszűnt a tüzelés, Hajnalban lett a szabadban pihenés. Századunkhoz én e, Petőfi hozzámjött, A veszteség feléi kérdezősködött? „Öt sebesült a kocsin megöletett, Öt markotányos kocsi odaveszett, Elesettek a hegyszorosban hagyattak, A marikotány ősnek oda maradtak, ő felesé: „A veszélyt felismertem, De Bekét soha el nem felejthetem Eddig és igy szól a Petőfiről megemlékező versrészlet. MAGYAR SEBESÜLTEK, ERDÉLYI MENEKÜLTEK Tudvalevő, hogy Petőfi, akit Bem tábornok nagyon féltett s minden háborús veszélytől eltávolítani igyekezett, a piskii hid harcainál már nem volt jelen, mert a nagy hadvezér, Ferenczy szerint 1848. február ,8-án... Csutak őrnagy emlékirataiban pedig 9-én, mint futárt Debrecenbe küldte. Petőfi Csutak Kálmán 27. zászlóaljbeli századoshoz csatlakozott, aki magyar sebesülteket és erdélyi menekülteket szállított Nagyváradra. A fedezet 200 honvédből állott. A 204 kocsi sok sebesülttel és menekülttel 1849. február 9-én esti 5 órakor indult útnak Déváról s 12-én esti 6—7 óra között ért Nagyváradra. A menet útja többek között Brád előtt, a kajánvölgyi szoroson keresztül vezetett. Az útnak erről a szakaszáról Csutak emlékirataiban csak ennyit mond: „Sok bajjal és harccal vonultam ezen veszedelmes szoroson át”. De volt a menetet kisérő sebesültek között egy sebesült hadnagy, Brozmann István nevű, aki később verses leírásban számolt be a kajánvölgyi harcokról. A Csányi levéltár irományai között három darab nem leltározott, negyedívrétű, 6—6 levélből álló verses leírás akadt Kara tanár kezébe: a Brozmann-rigmus sorozata. Címe: „Csata leírás történet után”. A máramarosi 1848—49-i honvéd egyletnek ajánlotta a szerző s három részre oszlik fel, a következő alcímekkel: I. Vízakna, 1849. február 4. II. Csaták a vízaknai ütközet után. III. A vízaknai visszavonulás után. Ez a leirás — úgy tudjuk — eddig még nem jelent meg nyomtatásban . Így a benne előforduló, Petőfire vonatkozó szerfölött jellemző adatok, még nem kerültek nyilvánosságra. Hogy rövid legyek, a versezet I. és n. részét kihagyom s nem közlöm csak a ül. rész íl-ik felét, melyben Petőfi rendkívül érdekesen szerepel. Nem glóriás nagyságban, de annál inkább mint melegen érző, embertársai életét féltő, nagyszivü ember, PETŐFI A NEM ESSZ! VÜ EMBER Brozmann hadnagy gyarló rigmusai a kajanvölgyi harcról igy hangzanak: ...Érádon túl egy hegyszorosba jutottunk A szoros közepén megtámadtattunk. Jósikáné kocsijának közelében Álltak a főbb tisztek közül négyen. Csutak őrnagy, Beke alezredes Mind a kettő indulatos és mérges. Petőfi Sándor és Nemes kapitár. Néztek védelmi intézkedés után. „Alezredes úr! itt veszve vagyunk.” Szólott Petőfi — „Ki nem szabadulunk.” „Miért nem maradt az ur Debrecenben? Ott verset írhatott volna békében. A veszélyben katonát bátorítani, Buzdítani, — nem így kell lehangolni.” A nagy költő szófián állt Beke előtt. Komor szemekkel sokáig nézte őt. Vizsgáljuk csak meg figyelmesen ezeket Petőfiről alig is elhihető sorokat: Brozmann nem volt jó verselő, de a kínos epizód lényeges vonásait jól meglátta, mert előre ki& Újszerű lélektani adat Mint látjuk, Brozmann az epizód leírásában szűkszavú ugyan, de azért egyetlen lényeges vonást sem hagyott ki. Benne van, hogy Petőfi a veszély múlásával azonnal embertársaira gondol, nem magával, hanem velük törődik, Brozmannhoz sietve megtudakolja, hogy mennyi a veszteség. Ami Petőfi vérmérsékletére nem valló, újszerű lélektani adat az esemény leírásában, az a magatartása a sértő rendreutasítás után. Az ember Petőfi heves vérére emlékezve azt várná, hogy kardot ránt Bekére s a harc küszöbén bajtársi halál esik. És csodák csodája, nem így történt. Azaz, dehogy történt csodák csodája! Ez a kis nem ismert eset, jellemének nagy és nemes vonását hordja magában. Megismerjük még jobbat belőle, hogy volt egy erő, amely meg tudta fékezni indulatát : ez a halál-veszedelem! De nem az ő életének veszedelme, hanem másoké, a gyengéké, a védelemre szoruló betegeké! Teljességgel felmérhetetlen, hogy a Petőfiben felébredt indulat-vihart az erölcsi erő mily nagy harcban, gyűrte le s hogyan tartotta fogva. Egy hős és egy nagy költő megsértett önérzete éghetett arcán, szeme lángolhatott, szinte felgyújtva megsértőjét s mindezt a külső jelenséget Brozmann hadnagy is észrevette, de a belső harcról, a kezeket lefogó roppant küzdelemről csak igen halvány fogalma lehet Mi azonban mélyen átérezzük s megértjük, hogy ez a kis epizód Petőfi emberi nagyságának csak egyik bizonyítéka MODERN ROMÁN KÖLTŐK Emlékezés GEORGE POPA Most fordulunk a gyermekkor fehérlő Fényeihez se tiszta, rengeteg Fények felett, szerte a múlt mezőin Linomerdök lassan rengenek. Esztendőkön és hegyeken keresztül Mind sűrűbben a kürtök szava zúg. Dalok szállnak a szálló évszakokkal És keresik az elment kisfiút, Hallom, amint a mély erdőkön által Dalok szállnak és hangjuk ismerem S mégis egy bozót rejtekébe zárul A lehullt madár sorsa nesztelen. A kelő naptól elindulni s menni Mindig előre, utunk ennyi volt, S mikor a beteg alkonyathoz érünk, Mellünkre halvány érmet tűz a hold. Est a hegyen ION PILLÁT Szilfák között az alkonyat fénytallért ejt az útra, s a forrás, árnyas bérc alatt énekét vígan fújja. Fönn, ritkalombú ágakon néha gerlicc sóhajt, s a Prut vizén egy halk malom dalol most altatódalt Még minden áll: fehér falu a túlpartot bezárja, diófái a régiek a nyílik benne a mályva. Kutya ugat és kerepes este most is a gólya, míg új partig s új köveke*t sodor a sors folyója Excelsior NICHIFOR CRAINIC Interrogavi solem, lunam, steiul et responderunt: Non sumus Deus tuus; quaere super nos! Könnyű szárnnyal, fénylő fehér csapatban szállunk majd fönn, a messzi föld felett, a térnek titka számunkra kipattan s mámorítanak csillagtengerek. Halljuk, amint a mérhetetlen űrbe örök bolygók, örök útjukon át szertezengik, szent ritmusba merülve a Mindenségnek egy örök dalát. S ahogy suhanunk, lengén ellebegve, úgy harmatoz majd a hűvös azúr lelkünk szárnyára, mint ahogy a lelke szárnyára szirmok selymes pora hull. És számunk, amíg szállítnak a szárnyat« a végtelennek ösvényén tova —s emelkedésünk mégis balga látszat, mert el nem érünk soha sehova. S ha lankad lángja minden lendületnek, még int egy fény a tört vándor után, parányi földünk klildikús követnek, szféráik közt ő is csöppnyi pont csupán. S megértjük akkor, álmunk mindhiába, csillagtól lelkünk vigaszt nem remél, röptünk új mélység dús világa várja, mert Isten benn, saját szívünkben él, Románból fordította GAUDÍ IJISZIÜ