Erdélyi Lapok, 1908 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1908-11-15 / 4. szám
EDMONDO DE AMICIS eleresszünk a fülünk mellett! Miért is kínozzátok örökké az embert azokkal a könyvekkel ? Kicsoda kívánhat afféle badarságot, hogy a könyvekért éljünk? Nekem vér kering az ereimben. Nekem szabad levegő, világosság kell. Én az életnek nagy könyvét akarom forgatni. Élni kell előbb , komoly tanulmányokra majd ráérünk azután is. Miért kössem le magamat az íróasztalhoz ? Miért legyek én annak a rabja ? Az élet mozgás. Az az ember egészséges, aki mozog. Az az ember jókedvű, aki egészséges. Aki jókedvű, az jó ember. Aki pedig jó ember, azt jobban szereti Isten és ember, mint az emberi társadalomnak azokat a remetéit, akik ott görnyednek a hivalkodástól és gőgtől hemzsegő könyvek felett. * Eleintén nehéz tusákat kell megküzdenünk. Elhatározzuk magunkban, hogy tanulni akarunk, búcsút mondunk a jó pajtásoknak, hazasietünk és felütjük valamelyik könyvet. Egyszerre úgy rémlik előttünk, hogy valaki elkezd bennünk tiltakozni, rugdalózni a mi elhatározásunk ellen. Oda megyünk a székhez, a könyv fölébe hajtunk, de hirtelenében úgy érezzük, mintha hátulról az Üstökünknél fogva cibálna bennünket valaki. Valami süketnéma, megátalkodott ellenség lakozik bennünk ; ez rugdalózik, ez kötözködik, ez nem hallgat az okos szóra. Ez a hitvány népség oly elkeseredetten hánykolódik, mintha vérpadra hurcolnák. Sokáig tart a viaskodás s úgy elmérgesedik, hogy beharapja a kezünket, nekiesik öklével a falnak, de nem nekünk fáj, hanem annak a másiknak. Ilyenkor esküt mernénk rá tenni, hogy ketten vagyunk : az egyikünk egy bátor, lelkes kapitány, a másikunk pedig holmi gyáva közlegény. A diadal első örömeit azután érezzük. Elérkezik az a pillanat, mikor az én olyan parancsoló hangon kiáltja: én akarom, hogy az a másik nem mer többé fellázadni, hanem meghunyászkodik s megsemmisül. Ekkor büszke önérzet fogja el a lelkünket s megízleljük az akarat örömeit. Tisztelni kezdjük önmagunkat, mintha egy nálunk különb, erősebb ember előtt mutatnák be hódolatunkat. Az első tusák és örömök után következik az első csüggedés. Tanulás közben egyik hézag a másik után jelentkezik s az a szegény búvár, aki saját magát vizsgálja, miután egy darab ideig ide s tova kószál az ürességben, úgy érzi, mintha az egész világ magára hagyta volna s ez a tudat lelohasztja bátorságát, erejét. Nyelvi nehézség után történeti, történeti után földrajzi, ez után megint fizikai kétségek támadnak, mégpedig olyan elemi természetű, olyan fontos és annyira szükséges kérdések, hogy bár nem tudja a legtöbb ember, mégis úgy rémlik neki, mintha röstelnie kellene a tudatlanságát. Ilyenkor valóságos düh fogja el, hogy ezeket a hézagokat pótolja. Előszedi a könyveket, egész szótárakat lapozgat végig, kutat a kimerülésig, mintha a lelki üdvössége is attól a kérdéstől függne. Itt egy fogalom ragad meg, ott egy másik válik le s amíg az egyiket megtalálja, azalatt a másik kettő gubancolódik össze. így megy ez, míg egyszer egyiptomi sötétség támad az agyban, a karok csüggedten ereszkednek le s a búvár a lemondás hangján így kiált fel: — Mind hiábavaló! Most már késő! Nem nekem való az ilyen élet. Leszek én a régi ember! * Másnap kipihent elmével ismét reménykedni kezdünk, újra dagadni érezzük az ereinket. Tanulunk késő estig s nekifogunk az . . . aratásnak. Az alak a rövid idő alatt, amíg vacsoráltunk, egy csapásra úgy kiugrik a fejünkből az a sok tudomány, amit azon a napon beraktároztunk, mintha soha nem fordult volna meg benne. Lassacskán újra viszszasettenkednek s éktelen zsivajt csapnak. Bölcsészeti igazságok, nyelvtani szabályok, költemények, adatok, ragyogó képek és gondolatok, azután lidérctűzek, amelyek messziről villognak felénk s olyan gyorsasággal lobognak, hogy már azokat a sötét foltokat sem látjuk többé, amelyek az imént szinte a kétségbeesésbe kergettek bennünket. * De szépek és eredményesek azok a harcok, melyek ott abban a kis szobában a tudás mérhetetlen vágya s a fiatalság életkedve közt szoktak lefolyni, mikor le akarjuk rázni magunkról azt a jármot, amelyet saját magunk vettünk a nyakunkra. Javunkra válik majd az a verejték, mely ebben a csatában lecsorgott 81