Erdélyi Lapok, 1908 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1908-11-15 / 4. szám

EDMONDO DE AMICIS eleresszünk a fülünk mellett! Miért is kínoz­zátok örökké az embert azokkal a könyvek­kel ? Kicsoda kívánhat afféle badarságot, hogy a könyvekért éljünk? Nekem vér kering az ereimben. Nekem szabad levegő, világosság kell. Én az életnek nagy könyvét akarom for­gatni. Élni kell előbb , komoly tanulmányokra majd ráérünk azután is. Miért kössem le ma­gamat az íróasztalhoz ? Miért legyek én annak a rabja ? Az élet mozgás. Az az ember egész­séges, aki mozog. Az az ember jókedvű, aki egészséges. Aki jókedvű, az jó ember. Aki pedig jó ember, azt jobban szereti Isten és ember, mint az emberi társadalomnak azokat a remetéit, akik ott görnyednek a hivalko­dástól és gőgtől hemzsegő könyvek felett. * Eleintén nehéz tusákat kell megküzde­­nünk. Elhatározzuk magunkban, hogy tanulni akarunk, búcsút mondunk a jó pajtásoknak, hazasietünk és felütjük valamelyik könyvet. Egyszerre úgy rémlik előttünk, hogy valaki elkezd bennünk tiltakozni, rugdalózni a mi elhatározásunk ellen. Oda megyünk a szék­hez, a könyv fölébe hajtunk, de hirtelenében úgy érezzük, mintha hátulról az Üstökünknél fogva cibálna bennünket valaki. Valami süket­néma, megátalkodott ellenség lakozik ben­nünk ; ez rugdalózik, ez kötözködik, ez nem hallgat az okos szóra. Ez a hitvány népség oly elkeseredetten hánykolódik, mintha vér­padra hurcolnák. Sokáig tart a viaskodás s úgy elmérgesedik, hogy beharapja a kezünket, nekiesik öklével a falnak, de nem nekünk fáj, hanem annak a másiknak. Ilyenkor esküt mer­nénk rá tenni, hogy ketten vagyunk : az egyi­künk egy bátor, lelkes kapitány, a másikunk pedig holmi gyáva közlegény. A diadal első örömeit azután érezzük. Elérkezik az a pillanat, mikor az én olyan parancsoló hangon kiáltja: én akarom, hogy az a másik nem mer többé fellázadni, hanem meghunyászkodik s megsemmisül. Ekkor büszke önérzet fogja el a lelkünket s meg­ízleljük az akarat örömeit. Tisztelni kezdjük önmagunkat, mintha egy nálunk különb, erő­sebb ember előtt mutatnák be hódolatunkat. Az első tusák és örömök után következik az első csüggedés. Tanulás közben egyik hézag a másik után jelentkezik s az a szegény búvár, aki saját magát vizsgálja, miután egy darab ideig ide s tova kószál az ürességben, úgy érzi, mintha az egész világ magára hagyta volna s ez a tudat lelohasztja bátorságát, erejét. Nyelvi nehézség után történeti, törté­neti után földrajzi, ez után megint fizikai kétségek támadnak, mégpedig olyan elemi természetű, olyan fontos és annyira szüksé­ges kérdések, hogy bár nem tudja a legtöbb ember, mégis úgy rémlik neki, mintha rös­­telnie kellene a tudatlanságát. Ilyenkor való­ságos düh fogja el, hogy ezeket a hézagokat pótolja. Előszedi a könyveket, egész szótárakat lapozgat végig, kutat a kimerülésig, mintha a lelki üdvössége is attól a kérdéstől függne. Itt egy fogalom ragad meg, ott egy másik válik le s amíg az egyiket megtalálja, azalatt a másik kettő gubancolódik össze. így megy ez, míg egyszer egyiptomi sötétség támad az agyban, a karok csüggedten ereszkednek le s a búvár a lemondás hangján így kiált fel: — Mind hiábavaló! Most már késő! Nem nekem való az ilyen élet. Leszek én a régi ember! * Másnap kipihent elmével ismét remény­kedni kezdünk, újra dagadni érezzük az ere­inket. Tanulunk késő estig s nekifogunk az . . . aratásnak. Az ala­k a rövid idő alatt, amíg vacsoráltunk, egy csapásra úgy kiugrik a fejünkből az a sok tudomány, amit azon a napon beraktároztunk, mintha soha nem for­­dult volna meg benne. Lassacskán újra visz­­szasettenkednek s éktelen zsivajt csapnak. Bölcsészeti igazságok, nyelvtani szabályok, költemények, adatok, ragyogó képek és gon­dolatok, azután lidérctű­zek, amelyek messzi­ről villognak felénk s olyan gyorsasággal lobognak, hogy már azokat a sötét foltokat sem látjuk többé, amelyek az imént szinte a kétségbeesésbe kergettek bennünket. * De szépek és eredményesek azok a har­cok, melyek ott abban a kis szobában a tudás mérhetetlen vágya s a fiatalság életkedve közt szoktak lefolyni, mikor le akarjuk rázni ma­gunkról azt a jármot, amelyet saját magunk vettünk a nyakunkra. Javunkra válik majd az a verejték, mely ebben a csatában lecsorgott 81

Next