Erdélyi Lapok, 1933. október-december (2. évfolyam, 221-295. szám)
1933-10-01 / 221. szám
vmk#*-- - v js? 1 ! 1. ÚJDONSÁG! JÓST A nagynevű magyar rádió-szónok: JELENT DI*. TÓTH TIHAMÉR EGYETEMI TANÁR MEG!------------a-------------------Legújabb hatalmas műve: A SZENVEDŐ ÉS GYŐZVE KRISZTUS „Erdélyi Lapok könyvosztálya című könyv most hagyta el a sajtót! Csupa erő, csupa lendület, csupa ragyogás az egész munka! Ára igen szép kartonkötésben 275 lej. Pénz előzetes beküldése esetén portamentesség! Nem kell tehát folytatni semmiféle magyarosítást. Nem is folytatnak, csak fenntartani akarják a meglevő népi helyzetet bizonyos erőltetésekkel szemben, amelyek visszanémetesítést akarnak elérni az ottani magyar lakosság között. Ezt a visszanémetesítést pedig nem is annyira a németek erőltetik, mint inkább a román hatóságok. Valóságos gyötrelem, amit ott az iskolák és templomok nyelvének németre változtatásáért a lakossággal is, a papokkal is, a tanítókkal is végbevisznek. Ez a hatósági zaklatás és gyötrés az igaz, nem az az erőszakolás, amivel Papp Ghitta a lelkészeket vádolja. És igaz az, hogy e lelkészek ellenében a bolsevizmus jelszavaival is, meg igen nagytömegű pénzekkel is dolgoznak, s a nép mégis lelkészeivel marad. Nyilvánvaló, hogy itt népi meggyőződések erejét és önfenntartó ösztönét kell társadalmi adottságként számbavennünk. A vágy azt hiszi Papp Ghittával valaki, aki ad a józan felfogásra valamit, hogy 45 lelkész a saját népe akarata ellenére helyén maradhatna, s egyesületeket szervezhetne és „magyarosíthatna“? - Moldován Valér nemzeti paraszt,párti vezető politikus, -még erdélyi, táj rómájai főnöksége idején mondotta e sorok írójának, hogy a szatmárvidéki elmagyarosodást természetes folyamatnak tartja. Mint ilyen jelenségbe, az ő fölfogása szerint a kormánynak nem volna szabad beleszólania. Semlegesnek kellene lennie abban a vitában, ami a két kisebbség (magyar és német) között van e vidék népi jellege felől. Hadd jusson a két kisebbség egymással megállapodásra, így hamarabb és őszintébben lesz béke a szatmárvidéki svábkérdésben. Ezt mondotta egy tisztalátású és gondolkodó kormányférfi. Komoly egyéniségéről tudom, hogy ma se tudna mást mondani. A probléma csak ez, s nem az, amivé Papp Ghitta rémledezései kiszínezték. Ez a kiszínezés nemcsak nevetséges, de bűn is a határok iránti bizalom szempontjából. Egy volt államtitkár tudhatna annyit, hogy ami egy egész világpolitikának s milliós hadseregeknek a kérdése, azt ötvenezer főnyi népszavazásokkal eldönteni nem lehet. A szatmárvidéki svábkérdéshez a határ-, problémának nincs semmi köze. Azt úgy kell elintézni, ahogyan az erdélyi volt tartományi főnök mondotta. Viszont az ő szavából kitűnik, hogy a kormány mégis beleszól ebbe a kérdésbe, erőltet, politizál vele és gyötrelmeket okoz. Már odáig megy, hogy püspököket is akar enni, amiért nem változik meg a Szatmárvidéken a magyar „Miatyánk' és „Üdvözlégy Mária ...“ ’ . * A római katolikus hívő közönségnek is szava kell, hogy legyen ebben a dologban. Mégse járja, hogy volt államtitkárok és aktív kormányok kitalált (“ürügyek miatt egy egyházfő ellen támadjanak. Hitünk ügye is, hogy főpásztoraink erkölcsi tekintélyébe alantas és förtelmes politikacsinálással bele ne rúgjanak. Hitünk ügye is, hogy amiért nyelvhasználati jogunkhoz ragaszkodunk, azért államelleneseknek ne gyanúsítsanak, templomainkat, iskoláinkat és hitvallásos egyesületeinket uszításokkal és hamis vádakkal ne gyalázzák. Hitünk szabadságának az ügye, hogy szuronyok közé ne fogják papjainkat és püspökeinket, amiért csak imádságot és jóságot akarnak terjeszteni, s bizonyos erőltető politikának az eszközei lenni nem akarnak. Hogyan jut egy kormánypolitikus újság, író, egy volt államtitkár ahhoz, hogy egy római katolikus püspököt képmutatónak, kenetesnek, hazugnak és államellenes összeesküvőnek gyalázzon? Még ízléstelenségnek is sok az ilyen beszéd, de aztán annál több benne a vallásellenesség. Hogyan jut csak a római katolikus egyház olyan bánásmódhoz, hogy magasállású papjaiba így, ilyen neveletlenséggel bele lehessen kötni? Hogyan jut ahhoz, hogy ezt a közönséges komiszkodást még abban a látszatban is lehessen feltüntetni, mintha az a kormány helyeslésével történnék? Egy kissé már túlmentek Popp Ghitza úrék a határon, pedig ezeket a lelki határokat is jó volna tiszteletben tartani. Nekünk, római katolikus hívőknek a konkordátum vallásunk szabadságát biztosítja. A Popp Ghitza-féle támadások e szabadságjogunkat veszélyeztetik, egyházi szervezetünket bántalmazzák, lelki életünk rendjét zavarják, erkölcsi magaslatainkat akarják sárba vonni. Egyetemes tiltakozással kell ellene szólanunk. Mint a vész ellen a harangzúgás, úgy támadjon fel minden községünkből hitünk védelmének a forró szava, a megbántott érzése. Úgy támadjon fel az az önérzetes követelés, hogy nekünk vallásszabadságot, lelki vezetőinknek megbecsülést adjanak. Bukarestig és Rómáig kell ennek a harangzúgásnak elhallatszania. . ................—1....................1" 1 Csabákért esete a városi mérnökkel írta: Mikcsa Luiza. — Én Istenem, ennek a malomépítésnek is én iszom meg a legkeservesebb levét, — sóhajtott Csabák, a kovács és még nagyobb igyekezettel rángatta a fújtatót mester létére. Pedig két kenyérpusztító inast is nevelt az utókor számára, nem is emlíve, hogy fiúgyermekei is voltak az érdemes kovácsmesternek, de biz' azok aznap az asszony parancsait hallgatták. A házra meg éppenséggel nem lehetett ráismerni, minden bútor kint az udvaron, tisztességben megkopott mész élők, elnyűtt seprűk, becsületben szétszakadt súrlórongyok hevertek szerteszét. Az asszony a tükröt fényesítette, a fiúk közül a kisebbik a tarka rongypokrócból veregette a port, a másik pókhálózta a tornác szúette gerendáit, míg a két inas sunyin, vigyorogva súrolta a tisztának nevezett szobát. A falubeliek csodálkozva álltak meg az alacsony kapu előtt s biztosra vették, hogy az érdemes mesterné elnézte a kalendáriumot s vagy a karácsonyt, vagy a húsvétot várja. Ez a következtetés már csak anynyiból sem sántított, mert tisztességgel legyen mondva, Csabákék biz' egy évben csak kétszer törölgették le a port. Kádárné, a szomszédasszony, már nem bírta szájában tartani a szót és átkiáltott: — Ugyan drága szomszédasszony, minek szorgoskodnak inár meg olyan erőst?... Ez a kérdés annyit jelentett Csabáknénak, mint a száraz szalmának a gyufa! Hisz' alig várta, hogy valaki kérdezze: Nosza! Megeredt a nyelve, csak úgy fújta a nagy hírt, hogy biz ők vendéget várnak. Náluk fog lakni egy városi mérnök úr, aki a Láncos János malmát szereli fel. Az oszt egy úr! A jegyző ajánlotta őket, mivel egy kimondott tiszta szobát, rendes embereket és jó kosztot keresett, így kerül hát hozzájuk a mérnök, mivel náluk mindent megtalál. Persze, a váratlan hírt így a kapu előtt állók is tudomásul vették, aztán siettek is tovább vinni. Estére már a békák is kuruttyolták a faluvégi tóban: „mérrnök úrr, mérrnök úrr!“ Kádárné meg éppen a harmadik utcaajtót tette be maga után, mire beesteledett, de úgy gondolta, hogy csak azért is elsiet még Trézsához is, akinél minden nyáron városi urak nyaralnak, hadd tudja meg, hogy a Csabákék szobája mégse tisztább, mint ez övé, a Csabákék kosztja jobb, mint amit ő ad! Tudja meg a fösvény lélek, egye a mérgelődés, már csak azért, mert nem adta neki kölcsön a sütőteknőt, neki, Kádárnénak, akinek a jegyzőné is azt mondja, „lelkem!“ Másnap aztán nagy szemüveggel, rajzokkal és műszerekkel megérkezett a mérnök. A ház apraja-nagyja végig bírálta! A gyerekek megbámulták, mert szemüvege volt, az inasoknagyravették, mert 5—5 lejt adott, amiért becipelték a vasúttól. Csabákné egész este sóhajtozott, hogy „ez aztán úr!" — csak a mester, sziszeget holmi megvető jelzőket és közben szesszel dörzsölgette a fújtatásban elállt karjait. Pedig azután még igen sokszor kellett végeznie ezt a felfrissítő műveletet, dacára, hogy két kenyérpusztító inast is nevelt az utókornak, no meg fiúgyermekei is voltak, de hát az egész ház a mérnök körül forgolódott az asszony vezénylete alatt. Az inasok napjában kétszer is cipőt pucoltak, a fiúk meg állandóan a patakhoz nyargaltak ,vízért, mert friss vizet ivott csak a mérnök! Csabákné sütöttfőzött, bort hozatott és csendes napjait átszőtte egy refrain: „Ó, ez a mérnök, igazi úriember ez a mérnök!" Különben Csabáknénak két iszonyú hibája volt! Az egyik, amit a falu csendes erkölcse nem tudott megbocsátani, az volt, hogy szeretett „úrhatnámkodni", a másik hiba abban lefedzett, hogy igen szerette a málnaszörpöt. Ezt meg a békés mester rótta fel halálos bűnnek, mert bizony hirtelenében még ki sem tudta számítani, hogy hány egészséges patkót is kell felverni beteglábú lovak lábára azért a kis pénzért, amit cukorba és málnába fojtott évente az asszony. De Csabákné mégsem akart megjavulni! Mindig többre tartotta magát a többi asszonynál, mert hiába, ő mégis csak „mesterasszony“, míg a többiek csak bányásznők voltak. No meg a bátyja hivatalos ember, annyiból, hogy portás a városi bankban, a másik testvére meg a legmagasabb állást tölti be a szomszéd faluban, tekintve, hogy Erdélyi Lapok II. évf. 221. sz. — Vasárnap, 1933. október 1. ——- - I ii Dollfuss osztrák kancellár diadalmas hazatérése Bécsből jelentik: Dollfuss szövetségi kancellár pénteken délután hazaérkezett Bécsbe, ahol viharos ünnepléssel fogadták. Óriási embertömeg jelent meg fogadására, s hosszasan lelkesen ünnepelték a kancellárt. Fey alkancellár szerencsekívánatait fejezte ki Dollfussnak genfi sikereihez. Dollfuss válaszában utalt arra, hogy Genfben majdnem az egész világ kormányainak hivatalos kiküldöttei juttatták kifejezésre Ausztria javára történő állásfoglalásukat. — Azzal a meggyőződéssel tértem haza, — mondotta, hogy az Ausztria melletti tüntetések tetteket is jelentenek. Ezeknek az értelme az, hogy ha bárki általánosan ismert politikai törekvésünk ellen bármilyen akcióba kezd, számolnia kell nemcsak Ausztriának, de az egész világnak az ellenzésével. Ez a tudat vezérel bennünket s biztosít, hogy jó úton vagyunk és hazánk ügyét előbbre visszük.