Erdélyi Lapok, 1936. január-március (5. évfolyam, 1-74. szám)

1936-01-01 / 1. szám

M is Itt vagyunk! Irta: Gyárfás Elemér Nem ígérek rá külföldi lapokat olvasni. Nem is nagy érdekelnek. Tele vagyunk a magunk gómival s elsősorban saját ügyeink­kel kell fokoznunk. Legutóbb azonban a bucureştii mn megakadt szemem egyik el­terjedt magországi riportlap legfrissebb szá­mán. Vöröámszalagot viselt a Bucureştiről szóló útiripor kínálgatott. Megvettem s ér­deklődéssel írottam fel. Mindig jó tudni, hogy kívül él miként látják a mi dolgainkat. A reklámom csalt. A füzetnek felét — tizenkét olda­l tényleg a bucureştii útiriport foglalta el. Ben beosztva, bevezetésre és négy fejezetre. Eges terjedelem, melyben meg­világításra ülhet minden oldalról Románia és fővárosa­ , látott meg mindebből az az új­ságíró, ki Marország fővárosában öntudato­san ítélkezikpia hasábjain közéletről, iroda­lomról, műveiről? Igyekezett mindent meg­látni. Saját­jai szerint: „A szerkesztő felül a vonatra és szének érzékeny lencséjét beállítja fotografálásaNem alszik és nem pihen, tal­pon van rejtől reggelig, nehogy elmulasz­ton valamit az út színes képeiről“. Mit figy meg tehát, a pesti szerkesztő „egy új várán, melyet Bucurestnek hívnak s amelyet imládott először?“ Budapest lefeküdt a hálókocsiban s reg­gelihez ült étkezőkocsiban Sinaiánél, mely „hasonlít Ganhoz“. Előtte „finom borszéki víz, Eau de serale (sic!) Borsec“. S azután megérkezik lureştibe, megszáll az „Athene Pallasba“ (Tény Pallas Athéné nem hibás abban, hogyszetévesztik az Athénée Palace Hotel-lel!), vásárja egy héten át a jól ismert bucureştii étdeket és kávéházakat, a Cinát, Moderat, Splid Parcot, Capsát, a bárokat, megbámulja ílhőkarcolókat és pompásan ét­kezik minden Négyszer is áradozik a ka­viárról, melyen egy kanállal vágnak oda tá­nyérodhoz"; Van ragadtatva a gyönyörű rá­­koktól az édezőlőtől, amikből „egész rakást tesznek eléd“ ,­ mind benne van a 100 lejes, 3 pengős meten s ezekből „annyit ehetsz, amennyit akar. És ez így így tovább, tizenegy oldalon keresztül. „A vakozás k­evés városa Bucureşti. A nagy tájak­­ volt miniszterek városa. Min­den asztalnál gy volt miniszter, volt minisz­terelnök“. A politika is informálódik. Hallóba, hogy ..Brătianu feje annak a liberális párt­nak, mely Tusecut delegálta miniszterelnök­nek“, hogy a komoly párt a parasztpárt, Maniu pártja,agy „Gogáék felvonulást ter­veztek“, s Gog Maniu és Vajda összevesztek. Mint írja,­­ információt nem kapott. S így nem esik arról, hogy a román parla­mentben van Gyar Párt is, mely az utolsó tíz év alatt, derlasztáson keresztül százezres magyar szavakkal verekedett ki magának saját, erejéből kény helyet a közéletben. Kisebbségi sakkozásokról csak annyit ír, hogy elment at severul szerkesztőségébe, ez a kisebbség lapja meglátogatta a főszerkesztőt. Brănişteanut, a­ román Rákosi Jenőnek ne­vez s aki szerb­,a politikát kerüli“. De azért kiállítja a bizonyítványt: „Az Adeverul igazi demokrata újság, a kisebbség jogaiért küzd“. Hát rólunk, a másfélmilliós romániai ma­gyarságról semmit sem látott és hallott a pesti szerkesztő, egy hetes bucureştii evés-ivás köz­ben? Oh igen, nekünk is jut fél oldal a tizen­egyből. „Egy bódéban egy 700 kilós disznót mutogatnak. Porcul fenomenal. Született Cluj­ban“ — írja a pesti szerkesztő, Budapesten nyomtatott lapjában. „Adalbert Sighetinek hív­ják a disznó impresszárióját. Igen kedves em­ber, maga is molett kissé“. Tehát csak a nálunk született 700 kilós disznó és Ligheti úr keltették fel a pesti szer­kesztő érdeklődését irántunk. Az embernek ökölbe szorul a keze ennyi cinizmus láttára. No de mindezt csak egy pesti riportlap írja s a főbűne mindössze a konok meglátni nem­­akarás.­­Tart azonban most nálunk Tormay Cécile előkelő folyóiratának, a Napkelet­nek munka­társa is s ez már nem a bucureştii kaviárral, hanem velünk, erdélyi magyarsággal foglalko­zik s politikai szervezetünk, a Magyar Párt s ennek vezetősége fölött mond kérlelhetlen íté­letet. Az ember megdörzsöli a szemét, vájjon jól lát-e? Tényleg egyik budapesti folyóirat nyom­tatta le ezeket a mondatokat, melyeket eddig csak az Universul­ban és társaiban olvashat­tunk? Íme néhány szemelvény. ..E tizenöt év csupa passzivitás volt, min­den rezisztencia nélkül. Ellenállásra a magyar­ság nem gondolt, kizárólag a rajta esett jogta­lanságot és méltánytalanságot emlegette“ é­s ezt a pesti úr nekünk mondja, akik végigjár­tunk csendőrőrsöket, prefektúrákat és minisz­tériumokat; ott állottunk intézményeink olda­lán , számtalanszor szemébe néztünk a parla­ment többszáz főnyi többségével! „A gyakorlati, gazdasági szervezkedés hiá­nyának inkább csak lélektani s érzelmi, sem­mint politikai okai vannak“ — Mindkét állítás árulkodás Budapest felé, — nem tanúsítanak ellenállást, nem építik ki szervezeteiket, holott ennek semmi, éppen semmi politikai akadálya sincsen. „A mai végzetes állapoton csak akkor le­hetne segíteni, ha a magyarság és vezetői min­den cselekedetükben az adott helyzetből indul­nának ki. A szakadék egyik oldalán azok van­nak, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy Erdély ma Romániához tartozik“ —, ez már nyílt denunciálás Bucureşti felé. Melyi­künktől hallotta ezt a mi látogatónk? Jönnek azután más állítások, melyek újult harci kedvre tüzelhetik mindazokat, akik sóvá­rogva szeretnék mielőbb romokban látni a ma­gyarság egyetlen politikai szervezetét, a Ma­gyar Pártot: „A belső ellentétek ma már keservesen mé­lyek és a feszítő, tágító erők olyan erősen dol­goznak, hogy a külső burkot bármely pillanat­ban kettérepeszthetik. Ez a burok a Magyar Párt“. „Ma már a nép sajnos, nemcsak a vezető­séggel, hanem általában a Magyar Párttal szem­ben bizalmatlan“. „A legfőbb panasz az, hogy a pártvezető­­ség teljesen távol áll a néptől és nem ismeri a való helyzetet", „a falu mai helyzetét nem is­merik, falura nem járnak, közösséget a néppel csak elméletben éreznek“, mi, akik túlnyomó többségünkben falun, a nép között élünk s fa­lusi testvéreink ezreivel naponta érintkezünk, nem ismerjük a népet — hangzik felénk Budapestről. Humoros állítás sem hiányzik. ..A párt leg­nagyobb tévedése, hogy ... a magyarság leg­jobbjait a szabadkőművesek és kommunisták táborába kényszeríti“. Én semmiesetre sem tar­tozhatom „a magyarság legjobbjai“ közé, mert engem eddig a párt e két tábor egyikébe sem kényszeríthetett! Jönnek azután konkrét vádak: „Ha a párt­vezetőség tiltakozások, népszövetségi memoran­dumozás és lojalitás­ nyilatkozatok helyett csak egyet is megmentett volna a tizenöt év alatt be­zárt 260 magyar iskolából, ha csak egyetlen termelő és értékesítő szövetkezetet alapított volna. — ma egyetlen emberként állna mögötte a magyarság“, istenem, hát ilyesmit is le lehet ma nyo­matni? Hát van ügyeinkkel törődő ember, aki ne tudná, hogy hetenként hány iskolát, hány tanárt, tanítót és tanulót védelmezünk meg? S adhat-e nekünk gazdasági szervezkedésre útmutatást, aki azt sem tudja, hogy Budapest­től való elszakadásunk óta, saját erőnkből két szövetkezeti központot alakítottunk, melyek mindegyikébe félezer körüli, jelentős részben román uralom alatt alakult szövetkezet tarto­zik, melyeknek működési lehetőségeit óriási erőfeszítéssel teremtettük és óvtuk meg. Nem folytatom tovább, mert fojtogatja tor­komat, a keserűség és elönti szememet a könny. Értsék meg végre Magyarországon: mi is itt vagyunk ezen a földön! A budapesti bucureştii hálókocsi átszalad­hat, fölöttünk, de aki onnan ezt a földet érinti, a bucureştii bőséges étkezések mellett­ se hagyja figyelmen kívül, hogy nálunk nemcsak 700 ki­lós disznók vannak, hanem kisebbségi sorssal küzdő magyarok is, milliós számban. Aki pedig odaátról a mi ügyeinkkel fog­lalkozni s ezek fölött bírálatot mondani akar, az lehajtott fővel közeledjék kisebbségi sorsba jutott nemzettestvéreihez s ha segíteni nem tud helyzetünkön, ne ócsárolja legalább azokat, kik e népért küzdenek s ne hangoztasson felelőtlen könnyelműséggel vádakat. Ha minket is csak pillanatnyi taktikai ér­dekek vezetnének, pergamentre írva terjeszte­nék ezt a két budapesti írást hatalmasaink elé, annak dokumentálásáét, hogy íme, mennyire távol áll a mi lelkületünk és felfogásunk Buda­pesttől s mennyire alaptalan az az ellenünk unos-untalan hangoztatott vád, hogy magatar­tásunkat Budapestről irányítják. Hinnünk kell, hogy az új esztendő fel fogja nyitni a szemeket itt és amott s mindkét olda­lon látni fogják, hogy mi is itt állunk ezen a földön, nem lehet minket semmibe sem venni, de nem tűrhetjük azt sem, hogy igaztalanul rá­galmazzanak.

Next