Erdélyi Magyarság, 1990 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1990-11-01 / 4. szám
SZÉPMIVESSÉG 27 CS. SZABÓ LÁSZLÓ A népvédelem koronatanúi (Részlet) Erdély legnagyobb városa nekem azután is az igazi főváros, civitas primaria maradt, miután elhagytam. Ötvenezren lakták vagy hatvanezren, hatvannál semmiképp se többen. Ódon házai még nem omladoztak, vén kövei nem hámlottak, mint később, 1940-ben, amikor összeszorult szívvel a férfi viszontlátta az elhanyagolt, rangjavesztett várost. I. Ferenc József alatt (de nem érte) mértéktartó a tempója, tartózkodó az udvariassága, szívélyes, de nem bizalmaskodó vagy kedélyeskedő, s puritán eleganciája kissé avatag. Öltözködésben tanároktól vettek példát: ők voltak a helybeli vagyontalan hatalmak. S mozgékony szomszédjuk, Nagyvárad nevének hallatára illett egy kicsit elfintorodni. A szikár város nem kedvelte a hízásra hajlót. Népéből a legöregebbje átkeresztelés előtti, elévült utcaneveket használt beszéd közben, különösöket. A Farkas, Király és Szentegyház utcáé Isten tudja mióta megvolt, de a Nagy Piac, Kis Piac, Bel-magyar, Bel-monostor, Bel-szén, Bel-torda s a Híd utca már nem állt semmiféle saroktáblán vagy térképen a kisfiú kódorgó napjaiban, aggoktól ragadt a fülébe. Ajkukról választom le most, visszapártolok azokhoz az ősi nevekhez, magánhasználatra. Még úgy ismerte s hívta Jósika Miklós, Kriza János, Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond, gróf Mikó Imre, Gyulai Pál, Orbán Balázs és Barabás Miklós. Hát akkor én miért ne, most már nem mindegy? Mondom, ez volt Erdély legnagyobb városa. De kényelmesen ballagva, szinte észrevétlenül kijutottam a Szamos és Malomárok által ölelt ártérre, ahol bivalyok legeltek, s évszakok szerint kankalint, verbénát, fodormentát, pirosló hunyort keresni, szedni a Hója erdőbe vagy a Brétfűre egyik nagybátyámmal, aki a botanikai tanszék virágfestője volt - (óh szép, 17. századi mesterség!) -, talán az egyetemen, egy fiók vagy szekrény alján elbújva még megvannak élet-, azaz virághű akvarelljei. A Kövespad s a Békás táján már kukoricásba tévedtem, hóstáti parasztokéba, könnyű sétával elértem a csodálatos botanikus kertet, amit később gyermekkori pajtásom, Béres Soó Rezső, a világhírű tudós rendezett át, s az a buján illatozó, tropikus kert szintén a város széle volt már, akárcsak a Házsongárdi temető, ahová ablakunk előtt vonult el a gyászmenet, lassú ütemű, fojtott zeneszóra, hazi monogrammal gombos csákó ragyogott a koporsófedélen. Kaszálások előtt térdig érő fűbe, gazba csavarodva s bukdácsolva, ujjunkkal lebetűztünk örökké nyirkos, eldűlő sírköveken századoktól szétmart neveket, de hogyan is gondoltam volna akkor, hogy elnémítani való, közveszélyes, mert messzehangzó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatlan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesznek még valamikor az elmosódott feliratok! Már amelyiket meghagyták. (...) Évek óta el-elnézem a neveket egy régi térképen. Vasútja már volt a városnak, akkortájt épülhetett az állomás. Kőmál, Borjúmál, Kalandos utcai temető, Majális, Görögtemplom, Kőkert, Zöldkert és Holdvilág utca, Bánffy-zúgó, Zsemlések malma, Libucgát... Mintha a Halotti beszéd ősmagyar szavait olvasnám. Ebből a vén városból hoztam, amit hoztam, mindent, amit tudtam, tudok, elszenvedtem s aztán kiírtam magamból, hogy el is viseljem s a zászlóját, mint Ady a magáét, azt a zilahit, talán én is fehéren hoztam vissza lelkem protestáns, harcos vérmezejéről. Pedig csak ötven- vagy hatvanezer lakosa volt s kéken benézett közepébe a havas. Nincs megnyugtatóbb érzés, mint tudni, hogy ott nyugszik édesanyám. Bár sokat meg kellett érnie egy híján kilencven éven át, gyermekkorom városát vitte magával érintetlenül. Úgy hallom, utolsó húsz évében nem mozdult ki az utcára. Minek is, hiszen arról a nincs-van, van-nincs városról beszélünk majd, ha megint találkozunk. London, 1978