Erdélyi Napló, 1993. március-április (3. évfolyam, 9-17. szám)
1993-03-04 / 9. szám
1993. március 4. –Circomárksi Indiss Ottó Amikor gyermek voltam, majd csodálkozó tizenéves, csillagvilágok végtelenjét faggatta a fantáziám. S ha mód adódott volna rá, s utánam jön egy titokzatos idegen, bizonyosan elkísértem volna valami távoli galaktikába, ahol másabbak, elképzelhetetlenül jobbak és mégis hozzánk hasonlóak az emberek, amely nem "Mennyország" , de nem is Föld, hol a keserűséget csak ritkán váltja a jó, ám csalódásokkal bőven szolgál a Sors. De hiába lapozgattam az égbolt atlaszát, hiába tudtam mondák, legendák planétákhoz fűződő történeteit, a várt űrutazásra természetesen nem kerülhetett sor. Felnőttem, és becsapottnak éreztem magam. Főleg azért, mert a távolok vágyott univerzuma helyett egy hisztérikus, önmagát felemésztő világban landoltam, ahol szüntelenül és szinte elviselhetetlen nosztalgiával csak "a régi szép időket" sírta vissza környezetemben mindenki. Hosszú éltű és költőkedvvel megáldott nagyapám (mindenkori ábrándozásaim és romantikám ihletője) tűnt ifjúságával együtt a monarchia hangulatát is vissza-vissza idézte. Régi fotói egy KUK-regiment tiszti uniformisában mutatták az öregurat, s nagyanyám igencsak bizonygatta: vagyonokat kártyázott és rulettezett el Sinaián meg egyéb kaszinókban. Hittem, hogyne hittem volna. Ugyanis, a birtokból csak néhány holdas gyümölcsös maradt, elúszott a későbbi vegyeskereskedés, és gyermekeit - népes atyai rokonságomat - szétszórta, majd meg is semmisítette a történelem esztelen vihara. Apám is a becsapottak nemzedékéhez tartozott. Életének sokszoros újrakezdéseit sohasem kísérte szerencse. Amikorra összekulizott egy biztosabb megélhetésre valót, és zsilettpenge-gyárat létesített, kitört a második világháború. Előbb a Magyar Kereskedelmi Bankban svéd acél vásárlására letétbe helyezett vagyona úszott el nyomtalanul, majd a "proletárdiktatúra" osztott számára "igazságot": államosították azt a pár gépet is, amit nem hordtak szét a zavarosban halászók, no meg a "dicsőséges felszabadító szovjet hadsereg". Tehát ő is a "régi szép időket" könnyezte, pontosabban azt a korszakot, amely már nagyapámnak sem tetszett. De neki az volt az "éden". Amikor az ő fiatalkori képeit nézem, és anyám fiatalasszonyként viselt, ma ismét divatos módiját, elhiszem az "ősöknek", hogy akkor jobban ment soruk. Akár tetszett, akár nem, unos-untalan "régi szép idők" történeteiben éltem. S micsoda ellentét: egy olyan jelmondatos, felvonulásos, gyűléses képmutató jelenben, ahol a fejük tetejére álltak a nekem megszokott és a családban tanult értékkategóriák, amelyben a munkát dicsőítették - de nem fizették meg -, ahol szégyellni kellett a tegnapot, és úgy hazudni jövőt, hogy közben féltük az eljövetelét. Kompromisszumokkal teli, meghasonlásos állapot hordozói lettünk. A "régi szép..." emlékmozaikjait a "csak meg ne tudják" titkolózásával radíroztuk ki az önéletrajzokból, s a pionír, majd IMSZ-összejöveteleken csokoládé vagy déligyümölcs helyett a kommunista erkölcs maszlagával etettek minket. Hogy mégis emberfélék maradjunk, a pap házhoz járt keresztelni, otthon esketett, s az ájtatosabbja közül a félős csak a temetéseken mert keresztet vetni. De így is elfutottak az esztendők, s velük távozott nemzedékem, a fiatalság igazi örömeitől és lehetőségétől megfosztott korosztály minden illúziója. Egyre ritkult a tegnapokhoz fűző emlék. A nagyszülők a matuzsálemi életkor küszöbén hunyták örök álomra szemüket, majd anélkül, hogy megélhették volna egy remélt változás elégtételét s az azt követő csalódásokat - napjainkat -, a két világháborút átvészelt szülők is az emlékek birodalmába távoztak. Mi pedig egyelőre maradtunk. Hordozzuk megvalósulatlanságaink terhét, keserű tapasztalataink, csalódásaink poggyászát. Érthető ez a szegényes leltár. Mit is mondhatunk a nálunk jóval fiatalabbaknak? Hogy akkor beletörődtünk? Hogy csak belülről emésztett a bánat, miközben álhazafias indulók ütemére meneteltünk? Hogy a Bibliát nem, de a párttörténetet belekényszerítették könyvtárainkba? Hogy tehetetlenek voltunk? Ha nem gyónunk, akkor is tudják. S talán ezért nem értenek meg minket. A mi generációs különbségeink innen fakadnak. Folytonos elégedetlenségünk ebben gyökerezik. Nekünk ezért nem lesznek, nem lehetnek "régi szép idők", mert az, ami nekem régi, az korántsem szép, s ha a múltra olykor szívesen emlékezem, az csak a tűnt ifjúságnak szól, de nem annak a néhány évtizednek, amely csúfot űzött e térség minden emberéből, s úgy lett lélekrombolóvá, hogy pusztításait még mindig szenvedjük. Hol vannak azok a gyermekkori csillagtávolok? A mai tizenéves bátrabban és magabiztosabban fedezheti fel dimenzióikat, s mi csak remélhetjük, hogy nem csalódik bennük. A kortárs história oltárán feláldozott, sok millió főt számláló nemzedék, a mai ötven-hatvan köztiek sok-sok illúzióvesztése szolgáljon nekik tanulságul. Zuchor János A vesénkbe látnak Néha elfelejtem, hogy a vesémbe látnak, szinte röhögve olvasom (pedig sajnos ez rám nézve is tragédia), hogy az RMDSZ nyújtotta be a tiltakozó nyilatkozatot, amelyben az ellenzéki pártok bizonyítékkal szolgálnak arról, hogy telefonjaikat lehallgatják, megpróbálok kilépni ebből a "lehallgatókkal" és "lelátókkal" teli térből, úgy hiszem, most szabad vagyok, megpróbálok politizálni, sőt, megpróbálok magánéletet élni, kissé furcsa, hogy éppen arról folyik a "magas” politikai vita, hogy nekem éppen hol viszket, az egyéni jogokon morfondírozom, nagyszerű dolog, hogy már a kisebbségi jogokat is túlhaladták egyesek, mert ezek bennefoglaltatnak a személyi jogokban, akár spanyolul is taníttathatnám a gyerekemet, ha éppen kedvem tartja, miért ne, csak éppen... Szóval mondom, megpróbálok kilépni a térből, ebből az agyonrácsozott börtönrendszerből, megpróbálok legalább - önmagamat is becsapva - szabad emberként gondolkozni, persze, ez lehetetlen, persze, ez abszurd, persze, ez, persze... Ez valamiféle fordított hamis tudat, ahol is a világ, amely durván beletaposott a pofámba, hamisabb tudat torzabb törvényeit érvényesíti, mint tenne az én - persze, persze irreális - tudatom törvénye szerinti. Egy megfagyott hómezőn a fagyos csendben tudatosítom, hogy igen, ebben élünk, ebben élek, ebben az agyonrácsozott térben, itt építettük fel a "forradalmi"politikánkat lehallgatók és "lelátók" alatt, itt hirdettük meg a kolozsvári autonómia-nyilatkozatot, ide születtünk, ebbe a keleti régióba, fétisek abszurd létterében, ahol akár azért is tiltakozhatnánk, hogy nem szedik le a hátunkról a tojáshéjat. MŰVÉSZET AZ IPARBAN Kaján Tibor karikatúrája Hill János "Ha per, úgymond, hadd legyen per!" Természetünk hát a perpatvar, az örökös perlekedés? Tegnap téged faggattak a bírák, azelőtt engem, azután meg minket. Ma ők állnak ítélőszék előtt. Holnap más. És újak következnek. Nem lehetetlen, hogy ismét éppen mi. Valaki valakit mindig vétkesnek talál, valakik valakiket mindig elítélnek. Hogy miért, mi "a bűn", az már nem is számít. A per, az ítélkezés a lényeg. A bíró meg a nézőpont sohasem ugyanaz. 3 LUPUS ■■ (LUPINA) IN FABULA... így vagy úgy, mindannyian kapcsolatban állunk az állatok világával. Bármelyikünket megharaphatja a kutya, oldalba rúghatja a ló. Mitológiai berkekből érkezik naponta az üzenet, hogy aggodalomra nincs ok, velünk a csodaszarvas, a turulmadár, velünk a bálnaanya (csukcsok), s velünk az anyafarkas (rómaiak). Nincs ebben semmi kivetnivaló, a különböző népek olyannyira összeszoktak kedvenc állataikkal, hogy bevitték őket a barlangjukba, lakásukba, tanyájukra, s ha jól felhíztak, meg is ették őket. Egy szemfüles újságíró feljegyezte, hogy a dél-spanyolországi kecskék összeszűrték a levet legeltetőjükkel, s fittyet hánytak a saját cápjaiknak. Ilyen a világ, mondhatnánk. A görög mitológia is telítve van pajzán történetekkel, a zsidó Biblia pedig több perverzitást ismer, mint a legújabb szexmagazinok. Ezért nem kell csodálkozni azon sem, hogy Romulust és Remust szépen összehozták az anyafarkassal. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de ezt a legendát évszázadokon át komolyan vették, rajzolták-szobrozták, tették-vették, holott annyi történt csupán, hogy a LUPINA szót félremagyarázták. Lupinának hívták azokat a közfürdőkből kitiltott örömlányokat, akiket az akkori Szanepid vagy Köjál nem talált egészségeseknek ahhoz, hogy munkájukat folytassák. Nos ezek a lányok, munkanélküli segély nem lévén, kereskedelmi utak mentén portyáztak, szurdokokban laktak, s a fáradt utasokat vigasztalgatták. Egy ilyen lupina etette Romulust és Remust. Romulus a római hősmonda szerint Róma alapítója, Marsnak és egy Vesta-szűznek, Rhea Sylviának a fia, Numitornak, Alba Longa királyának unokája. A hagyomány szerint Numitor vetélytársa kitétette őt csecsemőkorában ikertestvérével, Remusszal együtt a megáradt Tiberis partjára. Itt egy lupina szoptatta, majd egy pásztor felesége nevelte fel az ikreket. Mindez csak úgy eszébe jut az embernek, amikor valamelyik hazai újság felbosszantja, vagy a televízió a többségiek ősi, előkelő származásával kérkedik. Mikor érjük már el azt az időt, amikor nem azzal hencegünk, hogy ősibb a földem, a létem, tekintélyesebbek a rokonaim?! Mert azon túl, hogy visszautasító a melldöngetés, mint kitűnik, gyakran alapja sincs.