Erdélyi Napló, 1993. március-április (3. évfolyam, 9-17. szám)

1993-03-04 / 9. szám

1993. március 4. –Circomárksi Indiss Ottó Amikor gyermek voltam, majd csodálkozó tizenéves, csillagvilágok végtelenjét faggatta a fantáziám. S ha mód adódott volna rá, s utánam jön egy titokzatos ide­gen, bizonyosan elkísértem volna valami távoli galakti­kába, ahol másabbak, elképzelhetetlenül jobbak és mégis hozzánk hasonlóak az emberek, amely nem "Mennyor­szág" , de nem is Föld, hol a keserűséget csak ritkán vált­ja a jó, ám csalódásokkal bőven szolgál a Sors. De hiába lapozgattam az égbolt atlaszát, hiába tudtam mondák, legendák planétákhoz fűződő történeteit, a várt űr­utazásra természetesen nem kerülhetett sor. Felnőttem, és becsapottnak éreztem magam. Főleg azért, mert a tá­volok vágyott univerzuma helyett egy hisztérikus, ön­magát felemésztő világban landoltam, ahol szüntelenül és szinte elviselhetetlen nosztalgiával csak "a régi szép időket" sírta vissza környezetemben mindenki. Hosszú éltű és költőkedvvel megáldott nagyapám (mindenkori ábrándozásaim és romantikám ihletője) tűnt ifjúságával együtt a monarchia hangulatát is vissza-vissza idézte. Régi fotói egy KUK-regiment tiszti uniformisában mutatták az öregurat, s nagyanyám igencsak bizonygatta: vagyonokat kártyázott és rulette­­zett el Sinaián meg egyéb kaszinókban. Hittem, hogyne hittem volna. Ugyanis, a birtokból csak néhány holdas gyümölcsös maradt, elúszott a későbbi vegyeskereskedés, és gyermekeit - népes atyai rokonságomat - szétszórta, majd meg is semmisítette a történelem esztelen vihara. Apám is a becsapottak nemzedékéhez tartozott. Éle­tének sokszoros újrakezdéseit sohasem kísérte szerencse. Amikorra összekulizott egy biztosabb megélhetésre valót, és zsilettpenge-gyárat létesített, kitört a második világháború. Előbb a Magyar Kereskedelmi Bankban svéd acél vásárlására letétbe helyezett vagyona úszott el nyomtalanul, majd a "proletárdiktatúra" osztott számá­ra "igazságot": államosították azt a pár gépet is, amit nem hordtak szét a zavarosban halászók, no meg a "di­csőséges felszabadító szovjet hadsereg". Tehát ő is a "ré­gi szép időket" könnyezte, pontosabban azt a korszakot, amely már nagyapámnak sem tetszett. De neki az volt az "éden". Amikor az ő fiatalkori képeit nézem, és anyám fiatalasszonyként viselt, ma ismét divatos módi­ját, elhiszem az "ősöknek", hogy akkor jobban ment so­ruk. Akár tetszett, akár nem, unos-untalan "régi szép idők" történeteiben éltem. S micsoda ellentét: egy olyan jelmondatos, felvonulásos, gyűléses képmutató jelenben, ahol a fejük tetejére álltak a nekem megszokott és a csa­ládban tanult értékkategóriák, amelyben a munkát di­csőítették - de nem fizették meg -, ahol szégyellni kellett a tegnapot, és úgy hazudni jövőt, hogy közben féltük az eljövetelét. Kompromisszumokkal teli, meghasonlásos ál­lapot hordozói lettünk. A "régi szép..." emlékmozaikjait a "csak meg ne tudják" titkolózásával radíroztuk ki az önéletrajzokból, s a pionír, majd IMSZ-összejöveteleken csokoládé vagy déligyümölcs helyett a kommunista er­kölcs maszlagával etettek minket. Hogy mégis emberfé­lék maradjunk, a pap házhoz járt keresztelni, otthon es­ketett, s az ájtatosabbja közül a félős csak a temetéseken mert keresztet vetni. De így is elfutottak az esztendők, s velük távozott nemzedékem, a fiatalság igazi örömeitől és lehetőségétől megfosztott korosztály minden illúziója. Egyre ritkult a tegnapokhoz fűző emlék. A nagyszülők a matuzsálemi életkor küszöbén hunyták örök álomra szemüket, majd anélkül, hogy megélhették volna egy remélt változás elégtételét s az azt követő csalódásokat - napjainkat -, a két világháborút átvészelt szülők is az emlékek birodal­mába távoztak. Mi pedig egyelőre maradtunk. Hordoz­zuk megvalósulatlanságaink terhét, keserű tapasztalata­ink, csalódásaink poggyászát. Érthető ez a szegényes lel­tár. Mit is mondhatunk a nálunk jóval fiatalabbaknak? Hogy akkor beletörődtünk? Hogy csak belülről emésztett a bánat, miközben álhazafias indulók ütemére menetel­tünk? Hogy a Bibliát nem, de a párttörténetet belekény­­szerítették könyvtárainkba? Hogy tehetetlenek voltunk? Ha nem gyónunk, akkor is tudják. S talán ezért nem értenek meg minket. A mi generációs különbségeink in­nen fakadnak. Folytonos elégedetlenségünk ebben gyöke­rezik. Nekünk ezért nem lesznek, nem lehetnek "régi szép idők", mert az, ami nekem régi, az korántsem szép, s ha a múltra olykor szívesen emlékezem, az csak a tűnt ifjúságnak szól, de nem annak a néhány évtizednek, amely csúfot űzött e térség minden emberéből, s úgy lett lélekrombolóvá, hogy pusztításait még mindig szenved­jük. Hol vannak azok a gyermekkori csillagtávolok? A mai tizenéves bátrabban és magabiztosabban fedezheti fel dimenzióikat, s mi csak remélhetjük, hogy nem csaló­dik bennük. A kortárs história oltárán feláldozott, sok millió főt számláló nemzedék, a mai ötven-hatvan köz­tiek sok-sok illúzióvesztése szolgáljon nekik tanulságul. Zu­chor J­ános A vesénkbe látnak Néha elfelejtem, hogy a vesémbe látnak, szinte röhögve olvasom (pedig sajnos ez rám nézve is tragédia), hogy az RMDSZ nyújtotta be a tiltakozó nyilatkozatot, amelyben az ellenzéki pártok bizonyítékkal szolgálnak ar­ról, hogy telefonjaikat lehallgatják, megpróbálok kilépni ebből a "lehall­gatókkal" és "lelátókkal" teli térből, úgy hiszem, most szabad vagyok, megpróbálok politizálni, sőt, megpró­bálok magánéletet élni, kissé furcsa, hogy éppen arról folyik a "magas” po­litikai vita, hogy nekem éppen hol viszket, az egyéni jogokon morfondí­rozom, nagyszerű dolog, hogy már a kisebbségi jogokat is túlhaladták egyesek, mert ezek bennefoglaltatnak a személyi jogokban, akár spanyolul is taníttathatnám a gyerekemet, ha éppen kedvem tartja, miért ne, csak éppen... Szóval mondom, megpróbálok ki­lépni a térből, ebből az agyonrácso­­zott börtönrendszerből, megpróbálok legalább - önmagamat is becsapva - szabad emberként gondolkozni, per­sze, ez lehetetlen, persze, ez abszurd, persze, ez, persze... Ez valamiféle fordított hamis tu­dat, ahol is a világ, amely durván be­letaposott a pofámba, hamisabb tudat torzabb törvényeit érvényesíti, mint tenne az én - persze, persze irreális - tudatom törvénye szerinti. Egy megfagyott hómezőn a fagyos csendben tudatosítom, hogy igen, eb­ben élünk, ebben élek, ebben az agyon­­rácsozott térben, itt építettük fel a "forradalmi"politikánkat lehallgatók és "lelátók" alatt, itt hirdettük meg a kolozsvári autonómia-nyilatkozatot, ide születtünk, ebbe a keleti régióba, fétisek abszurd létterében, ahol akár azért is tiltakozhatnánk, hogy nem szedik le a hátunkról a tojáshéjat. MŰVÉSZET AZ IPARBAN Kaján Tibor karikatúrája Hill János "Ha per, úgymond, hadd legyen per!" Termé­szetünk hát a perpatvar, az örökös perlekedés? Teg­nap téged faggattak a bírák, azelőtt engem, azután meg minket. Ma ők állnak ítélőszék előtt. Holnap más. És újak következnek. Nem lehetetlen, hogy ismét éppen mi. Valaki valakit mindig vétkesnek talál, valakik valakiket mindig elítélnek. Hogy mi­ért, mi "a bűn", az már nem is számít. A per, az ítél­kezés a lényeg. A bíró meg a nézőpont sohasem ugyanaz. 3 LUPUS ■■ (LUPINA) IN FABULA... így vagy úgy, mindannyian kapcsolatban állunk az álla­tok világával. Bármelyikünket megharaphatja a kutya, oldal­ba rúghatja a ló. Mitológiai berkekből érkezik naponta az üzenet, hogy aggodalomra nincs ok, velünk a csodaszarvas, a turulmadár, velünk a bálnaanya (csukcsok), s velünk az anyafarkas (rómaiak). Nincs ebben semmi kivetnivaló, a kü­lönböző népek olyannyira összeszoktak kedvenc állataikkal, hogy bevitték őket a barlangjukba, lakásukba, tanyájukra, s ha jól felhíztak, meg is ették őket. Egy szemfüles újságíró fel­jegyezte, hogy a dél-spanyolországi kecskék összeszűrték a levet legeltetőjükkel, s fittyet hánytak a saját cápjaiknak. Ilyen a világ, mondhatnánk. A görög mitológia is telítve van pajzán történetekkel, a zsidó Biblia pedig több perverzitást is­mer, mint a legújabb szexmagazinok. Ezért nem kell csodálkozni azon sem, hogy Romulust és Remust szépen összehozták az anyafarkassal. Bármilyen hi­hetetlennek tűnik, de ezt a legendát évszázadokon át komo­lyan vették, rajzolták-szobrozták, tették-vették, holott annyi történt csupán, hogy a LUPINA szót félremagyarázták. Lupi­­nának hívták azokat a közfürdőkből kitiltott örömlányokat, akiket az akkori Szanepid vagy Köjál nem talált egészsége­seknek ahhoz, hogy munkájukat folytassák. Nos ezek a lá­nyok, munkanélküli segély nem lévén, kereskedelmi utak mentén portyáztak, szurdokokban laktak, s a fáradt utasokat vigasztalgatták. Egy ilyen lupina etette Romulust és Remust. Romulus a római hősmonda szerint Róma alapítója, Marsnak és egy Vesta-szűznek, Rhea Sylviának a fia, Numitornak, Alba Longa királyának unokája. A hagyomány szerint Numi­tor vetélytársa kitétette őt csecsemőkorában ikertestvérével, Remusszal együtt a megáradt Tiberis partjára. Itt egy lupina szoptatta, majd egy pásztor felesége nevelte fel az ikreket. Mindez csak úgy eszébe jut az embernek, amikor valame­lyik hazai újság felbosszantja, vagy a televízió a többségiek ősi, előkelő származásával kérkedik. Mikor érjük már el azt az időt, amikor nem azzal hencegünk, hogy ősibb a földem, a létem, tekintélyesebbek a rokonaim?! Mert azon túl, hogy visszautasító a melldöngetés, mint kitűnik, gyakran alapja sincs.

Next