Erdélyi Napló, 1993. november-december (3. évfolyam, 44-52. szám)

1993-12-08 / 49. szám

1993. december 8. hír & hirhatter Iskola­keresztelő A Székelyudvarhely melletti Zetelaka községhez tartozó Ivó­tanyán ünnepély volt, az általános iskola felvette Székely János köl­tő és drámaíró nevét. Ünnepi mi­sét tartott Mátyás Gábor zetevár­­aljai plébános, Lukács Dénes is­kolaigazgató és Bondor István tanfelügyelő beszédet mondott. Méltatták Székely János korán befejeződött pályafutását, szóltak a magyarságtudatról, helytállás­ról, megmaradásról, kimaradás­ról. Maszelka János és Elekes Gyula székelyudvarhelyi képző­művészek egy-egy Székely János portréval ajándékozták meg az ivói iskolát. A tanulók szép mű­sorral léptek a nagyszámú érdek­lődő elé. BRASSÓBAN Se víz, se meleg A Lakóbizottságok Nemzeti Uniójának helyi képviselői a vá­rosi tanácsosok, a vízszolgáltatá­si vállalat (R.A. APA) igazgatója, Vasile Ciocodan, és a hőenergia biztosítói rendkívüli gyűlésen vi­tatták meg a sürgős tennivalókat, hogy mielőbb megszűnjenek Brassó lakosságának fűtési és vízellátási gondjai. A megbeszé­lés során kitűnt, hogy a városhá­za mindezt n'sél'tesz át objektív okok leküzdéséért. ,A legnagyobb gond eddig a pénzhiány volt, amely akadályozta a beruházást, mert másfél esztendővel kiutaltak ugyan két és fél milliárd lejt a tat­­rangi vízgyűjtő korszerűsítésére, de a munkálatok elhúzódtak s így az infláció miatt, ma már ötmil­­liárd lej is szűken fedezi a költsé­geket. Hogy befejezhessék a mun­kálatokat, a vállalat négyszázmil­lió lejt vett fel a fejlesztési bank­tól és a kormánytól is kapott egy és fél millió gyorskölcsönt, így remélik januárban megszűnik a vízellátás gondja és általa a fű­tést is megoldják. Egyelőre azon­ban akadozik a vízellátás, és a brassói polgár továbbra is dide­reg... SZATMÁRNÉMETIBEN A leváltás csak félmegoldás A szatmárnémeti Tanács no­vember 25-i ülésén hétórás (!) vita után 15:4 arányban meg­vonta a bizalmat a Locaterm helységgazdálkodási vállalat ve­zetőségétől, leváltották Dan Tur­­lea igazgatót és Pop Silvestru mérnököt. Ez az intézkedés vár­ható volt, mivel jónéhány mu­lasztás terheli a számlájukat. Turlea igazgató ugyan még ok­tóber közepéig is magabiztosan nyilatkozgatott miszerint: bár­mely percben indíthatják a fűtést a hőközpontok döntő többsé­gében, de aztán jött az emléke­zetes tragikus kazánrobbanás, s kiderült, hogy egyáltalán nincs minden rendben a Locaterm „há­za táján”, pontosabban 50 ezer szatmárnémeti lakás fűtése körül. A leváltás tehát megtörtént, de ez csak félmegoldás, vagy még annyi sem, hiszen bárki jön a le­váltottak helyébe, csodákra nem lenne képes, a többhónapos mu­lasztásokat nem lehet egyik nap­ról a másikra pótolni, az egész fűtési rendszert a kívánalmak szerinti állapotba hozni... Lesz ivóvíz! Pusztadarócg mindössze nyolc kilométernyire van Szatmár­németitől, de­­ negyedszázada írott riportom címét idézve: „év­tizedekkel mérhető távolságiban élt, él a várostól. Amolyan ha­társzéli „hátsó udvar” volt, fejlesztésére nem igen gondoltak, így maradt a község mindmáig vezetékes víz nélkül. Most viszont, mióta a hozzátartozó Pete jelentős határátkelővé vált, a „hátsó udvar” kaputelepüléssé lépett elő, s az ivóvíz elsőrendű infra­strukturális követelménnyé lett. A nagybányai QUART Rt. vál­lalta, hogy „hitelben” - 11 évi törlesztéssel­­ elvégzi a kútfúrást. Eleget is tett feladatának, a vízmintát az illetékes megyei la­boratórium megfelelőnek találta, most már következhet a veze­ték lefektetése, a lakásokba való beszerelése. Reméljük, hogy lesz erre „tehetségük” a pusztadaróciaknak ebben a pénztelen világban, s akkor e tekintetben a község közelebb kerülhet a vá­roshoz, a 20. századhoz... Legalább a 21. küszöbén... MAROSVÁSÁRHELYEN Egyelőre nem lesz Antonescu-szobor! A Nagy-Románia Párt Maros megyei szervezete minden fenye­getőzése és ígérgetése ellenére nem sikerült felállítani az Anto­­nescu-szobrot a marosvásár­helyiek kedvenc sétáló helyén, a Bulevárdon. M­arosvásárhely polgármeste­ri hivatala felfüggesztette a mun­kálatokat; semmilyen hivatalos építkezési engedéllyel, jóváha­gyással nem rendelkezett sem a megrendelő, a Háborús Veterá­nok Szövetsége, sem az építke­zést végző kft. A jelenlegi állapotokról kér­deztük Nagy Győző mérnököt, a város polgármesterét.­­ A büntetés kirovása után az építkezési munkálatok leálltak. Azóta lebontották a mellszobor talapzatát is, csupán a betonlap maradt ott. A Háborús Veteránok Szövetsége a Maros megyei bíróságon törvényszéki eljárást kezdeményezett, arra hivatkozva, hogy jogtalanul állítottuk le a munkálatokat. Reméljük, a bíróság jóváhagyja a döntést. (t.z.) HOL A CUKOR, AZ OLAJ?... kérdezik mind gyakrabban a brassóiak. A kérdésre válaszol­,Theofil Stefiinescu, a botfalusi cukorgyár igazgatója. A gyár ebben az évben a megszokott 8 ezer hektár helyett csak 4 ezer hektár cukorrépa termelésére szerződött, többnyire magánsze­mélyekkel, mert az állami gazdaságok csak burgonyát termesztettek a tulajdonukban lévő cukorrépa-táblákon. Ez okozza, hogy a gyár termelési kapacitását felerészben tudtuk kihasználni és a tervezett cukorrépából 20 ezer tonna helyett csak 10 ezer tonnát tudunk bizto­sítani. Ennek ellenére a gyár raktárai most is félig teltek, mert a ke­reskedelmi társaságok nem igénylik a botfalusi cukrot. A magángaz­dák pedig cukorban kérték a beadott cukorrépa ellenértékét. Egyelő­re várnak az értékesítésével a növekedő árakra számítva. Mivel az olajat is a botfalusi gyárban töltik, elmondhatom, hogy nem tudunk biztosítani folyamatos ellátást, mert sem Sloboziáról, sem Constantáról nem küldték el a leszerződött 250 tonna naprafor­góolajat, mentségként az exportkötelességet hozva fel. Magyarázat tehát van ... Lisieux-i meghívó A brassói Kereskedelmi­és Iparkamara vendége volt az a normandiai kereskedel­­mi küldöttség, amely a romá­niai, különösen a brassói va­lósággal kívánt megismer­kedni. A francia vendégek megtekintették a környék tu­risztikai, történelmi, kulturá­lis nevezetességeit, és érdek­lődtek a termelés és termé­kek iránt. Végül meghívták a brassóiakat az 1994-es lisbe­­ux-i, normandiai áruvásárra. Ezen a nemzetközi jelentősé­gű vásáron 16 brassói kiállító képviseli Romániát, de egyál­talán nem kizárt, hogy sok­kal több gyártó és vállalkozó is részt vegyen. A cím annyiban szorul módo­sításra, hogy szabályosan lehet fokozni. A jelző ugyanis vala­mennyi honi szerelvényre érvé­nyes, azonban vannak kevésbé és többé kísértetvonatok. Ezek so­rában vezető helyen döcög a Brassó és Székelykocsárd, illetve Brassó és Marosvásárhely közöt­ti matuzsálemi járat. A véres márciusi interetnikus összetűzések után a román sajtó jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálta elhitetni az olvasókkal és a nagy világgal, hogy ezen a járaton a magyarok verik a sze­gény románokat. A verés állítóla­gos jelszava: „Hány óra?” Ha va­laki erre ,a kérdésre nem magya­rul válaszol, akkor jön a haddel­­hadd. Hiába írta meg a magyar­ saj­tó, hogy nem így állnak a dolgok, a „bozgorokat”, székelyeket olyan banditáknak kiáltották ki, akik rettegésben tartják a vonat utasait. 1990 márciusa óta sok víz le­folyt a Maroson és az Oltón, de a román médiák továbbra is festik a falra a magyar ördögöt, így ez­tán nem csoda, hogy az a napi háromszor induló járat - akár Brassóból, akár Marosvásárhely­ről indul az ember - sok-sok meglepetéssel szolgál. Az a leg­kevesebb, hogy leírhatatlanul piszkosak, koszosak, hogy a vé­cék használhatatlanok. Marosvá­sárhelytől Régenig az utazás ko­moly fizikai erőpróbát igénylő akadályverseny. Még az ablako­kon is másznak be a hazaigyekvő ingázók. Utána következik egy kis szusszanás, majd Dédán fagyos­­kodik az ember egy félórát, mert cserélik a mozdonyt. Itt jön rá, hogy ezeket a szerelvényeket egyáltalán nem fűlik! Addig a tö­meg annyi meleget lehel, hogy ez nem tűnik fel. A kalandok Régen után kez­dődnek, illetve odáig tartanak. Ugyanis a román sajtó, elsősor-­­ban a Marosvásárhelyen megje­lenő Cuvântul liber, gondosko­dott arról, hogy a „Bermuda-há­­romszöget” mindenképpen a Székelyföldre helyezze: ott tör­ténnek a románellenes „atrocitá­sok”. Az Úrnak 1993. esztendejé­ben, október 22-23-án, Sepsi­­szentgyörgyre vezérelt újságírói kötelességem. Mivel délután­­ 3 óra 27 perckor - indultam, Déda után lassan már szürkületbe hajlott az­ idő. Hiába fegyverkeztem fel jobbnál jobb olvasnivalókkal, ha­marosan rá kellett jönnöm, hogy ezeken a szerelvényeken nem­csak fülés, hanem világítás sincs. Úgy kocogtunk a székelyföldi éjszakában, hogy csak egyetlen vagonban pislákolt egy 25 wattos égő. Kérdésemre a kalauz fog­­hegyről válaszolt: a többit ellop­ták! Egyébként, ha nem tetszik, nem muszáj utazni! Az a 25 wattos égő, meg az olvasási szenvedélyem lett a vesztem. Egy idősebb hölgy ült az ablak melletti ülésen, szemben vele­, egy­ kislány aludt. A másik oldalon egy idősebb férfi és két gyermek szalonnát, hagymát evett. Megkérdeztem a hölgyet: foglalt mellette a hely? Olvasni szeretnék, s a 25-ös égő rét fénye csak arra a két ülésre világít. Miután ellebegte a ,,Szabad "­­ot, máris leültem és olvasni kezd­tem a Csíkszeredai Interdialóg Társasak nemrég megjelent, Va­lami történik címet viselő első füzetét. Hát tényleg történt vala­mi! Jóformán bele sem mélyed­­­hettem az olvasásba, amikor a „hagymás” férfi ott termett elöt­tem kirántott bicskával és el­torzult arccal. — Hogy mertem leülni a fele­sége mellé? - vont felelősségre. És ordított, hogy zengett a hely. A gyerekek sírtak, a feleség pedig könyörgött: - Petrică, dragă! Egyebet nem tudott mondani. A férfi szája habzott, szitkokat szórt a magyarokra, hogy megtá­madják a román utasokat ! És hogy ez már tűrhetetlen. Rövid „curriculum vitae” is követke­zett, miszerint ő 58 éves és har­colt a németek ellen. Nyolcéve­sen ! Odahívtam a vasút két hű szolgáját, akik próbálták meg­nyugtatni a „nemzeti önérzeté­ben” megsértett veteránt. Nekem elmagyarázták: örvendhetek a szerencsémnek, hogy nem késett meg. Akkor jöttem rá, hogy a ro­mán sajtó egy része által folyta­tott hecckampány erre megy ki: a vonaton utazó magyarokat kell rettegésben tartani, hogy ne be­széljenek, ne olvassanak magya­rul! Mindez a román vasút segít­ségével tökéletesen megoldha­tó ... Tófalvi Zoltán

Next