Erdélyi Napló, 1997. július-augusztus (7. évfolyam, 27-35. szám)

1997-08-05 / 32. szám

1997. augusztus 5. rm ^£ 5uve Kezünk ügyében Aradi krónika Ficzay Dénesnek, a szülővá­rosa bűvöletében élő, és négy év­tizeden át ennek ifjait a magyar értékek fölismerésére vezető pe­dagógus számára nem adatott meg, hogy irodalomtörténészi ku­tatásainak eredményét könyv­alakban kezébe vegye. Most - év­tizedekkel halála után - katedrá­jának örököse, Pávai Gyula köz­zétette dolgozatainak egy kisebb csokrát. Címadó esszéjében Szindbád elképzelt aradi sétájához szegő­dik társnak, így elevenítve meg a Maros-parti város századfordulós, század eleji polgári életét, a kávé­házak, szerkesztőségek és szalo­nok titkait, az arszlánok és szép­asszonyok, a hódító bonvivánok és csábos primadonnák múltba veszett életformáját. Az anekdoti­­kus történetek főhősei ismert közéleti személyiségek, idevető­dő, vagy hosszabb-rövidebb ideig itt-tartózkodó írók, publicisták, többek között Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Márki Sándor, a 20. századiak közül Krenner Miklós, Szántó György, Franyó Zoltán, Liviu Rebreanu, Victor Eftimiu és még sokan mások. A következő esszé A Holnap írói csapatának 1909. november 11 -i felléptét, az ezt megelőző hír­lapi vitákat, Ady pár napra terje­­dő itteni időzését helyezi a közép­pontba, párhuzamba állítva a Nyugat gárdájának ezt követő fel­léptével, amelynek vezető szemé­lyisége ez alkalommal Móricz Zsigmond volt. A tanulmány szer­zője e két találkozó eredményét így összegzi: „A Holnap és a Nyu­gat aradi előadásai a város iro­dalmi életében jelentősek voltak, és alapját alkották a későbbi fej­lődésnek.” Ennek bizonysága a záró iro­dalmi riport, amely már a kisebb­ségi lét szellemi mozgalmáról szá­mol be a Helikon munkatársai­nak, Áprily, Bánffy, Molter, Nyirő, Tabéry fellépte kapcsán. E kis példányszámú kiad­vánnyal az újjáéledt Kölcsey Egyesület vezetői az 1943-44-es években sikert aratott Fecskés Könyvek sorozatát indította is­mét útjára. Dánielisz Endre A körben elhelyezett, java­részt barokk épületekkel határolt szebeni főtér, a Nagypiac három napig nagysza­bású, formához nem kötött nem­zetközi művészeti fesztivál szín­helye volt. Ez a tér évszázadokkal ezelőtt is jelentős társadalmi ese­ményeknek adott helyet, és ezt a jellegét a mai napig megtartotta. Míg a középkorban a pallosjoggal rendelkező város főtere a céhek ünnepi játékainak, egyházi szer­tartásoknak, vesszőzéseknek, bo­szorkányégetéseknek és nem u­­tolsósorban a kivégzések színtere volt, ma már katonai parádék, if­júsági sportesemények, művésze­ti bemutatók helyszíne. Az idei ba Strada főleg gyer­mekekhez szólt, de sokszínűségé­nél fogva minden korosztályt el­szórakoztatott. Fő attrakcióját, magvát azonban a bábjáték ké­pezte. Ez a művészet már jóval a Krisztus előtti korban divatban volt, hiszen a hindu Mahabhara­­ta eposz is tesz róla említést. Év­ezredeken keresztül megtartotta népszerűségét, és annyira fejlő­dött, hogy napjainkban már nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek figyelmét lekötő bábelő­adások is színre kerülnek. Érde­mes ezek közül megemlíteni a szebeni bábszínházban előadott Engelbert Humperdinck-operát, a Hansel és Gretelt és Az elmúlt­ ­ Strada - idők balladáját Charpantiertől, mindkettő Kalmár-Krauss Lilly rendezésében, vagy a Hedwig Launig által rendezett Wilhelm Busch-paródiát, a Fromme Hele­­nét. A bábművészet nem azonos az élőben bemutatott színművé­szettel. Nagyobb fizikai igénybe­vételt és rendkívüli kézügyessé­get követel. Művészi értéke abban áll, hogy a paraván mögötti lát­hatatlan művész átviszi a szerep­­­­ben megkövetelt érzelmeket a bá­buba, s ezáltal a néző úgy éli át a játékot, mintha valódi személye­ket látna. A bábjáték eredetét Keleten kell keresni, ahol évezredek óta ősi mítoszokat, a nép ajkán élő, átöröklött hősi mondákat eleve­nítettek meg imigyen. Európába a keresztesháborúk idején került, valószínűleg arab közvetítéssel. A babák mozgatási típusa szerint beszélünk három ujjal alulról ke­zelhető, valamint felülről mozgat­ható marionettekről. Híresek a jávai wayangok, amelyekkel az árnyjátékok nagyon hatásos elő­adásait érték el. Azonban az új idők felfogása a paraván elé hívta a bábművészt, aki annak ellenére, hogy kezeli a bábut, magára összpontosítja a néző figyelmét, és a bábu mozgá­sa veszít az értékéből, másodren­dűvé válik. A szebeni La Strada bábművé­szeti főattrakciója minden kétsé­get kizáróan a bukaresti Ţăndări­că Bábszínház művészének, Paul Ionescunak a csodálatos érzék­kel, hozzáértéssel előadott mario­nettsorozata volt. De nem maradt el mögötte a ploieşti-i Gyermek­színház művészének, Nicolae Draghiának a játéka, bűvészmu­tatványokkal fűszerezett előadá­sa sem. A budapesti bábszínház vendégszereplői, Kovács Marian­na és Román Kati a Meseládával kötötte le a javarészt magyarul nem értő, de mégis érdeklődő kö­zönség figyelmét. A bolgár Tania Jekova, Stoianka Velianova és Sasa Alexandrov sárkányparó­diával nevettette meg a nagyérde­műt. A szebeni Gong Színház élő­képben mutatta be a Monica Bal­­dea által dramatizált în punguţa cu doi bani című mesejátékot. Călin Constantin, Gabriela Gher­­gheli és Natalia Colompar közre­működésével. A Gongnak azon­ban német tagozata is van, és a színrevitelben nem csak mint egyedüli tiszta bábvezetést muta­tott be a fesztiválon, hanem mű­vészi érzékkel vitte a nézők elé a klasszikus bábjátékot. A Kal­már-Krauss Lilly által dramati­zált és rendezett, Florin Grigore zenéjére előadott Die Bremer Stadtmusikanten (A brémai váro­si zenészek) darab fiatal színész­gárdája: Gnandt András, Tóth Angella, Major Jenő és Csatai Ro­xána, a hozzáértés magas szint­jén oldotta meg a művészi felada­tot, annak ellenére, hogy csak két éve működik a szakmában. Kalmár Zoltán Ittak is, sírtak is, káromkodtak is... DÉTSHY MIHÁLY KÖNYVBEMUTATÓJA SÁROSPATAKON Egy négyszáz év előtti korról kaptunk hiteles, olykor hajmeresz­tő, de mindenképpen emberközeli tudósítást Détshy Mihály törté­nésztől, akinek Sárospatak vára a Rákócziak alatt 1616-1710 című könyvét nemrégiben mutatták be a pataki várban. - Aki sokáig foglalkozik egy régmúlt korral, egy kicsit ben­ne is él az akkori események sodrában... - Otthonosnak érzem magam abban a korban, amelyről írok. Rengeteg levéltári anyagot dol­goztam fel, óhatatlanul beleélem magam a kor eseményeibe. - Lendületes világról kapunk képet, melyben nyughatatlan emberek éltek. Többet mozog­tak négyszáz évvel ezelőtt, mint most? - Bizonyos rétegek - legalább­is azok a személyek, akikről ír­tam - többet utaztak. Ha elgon­doljuk, hogy olaszországi kőmű­vesek egy hét alatt Patakon vol­tak, ez a mai viszonyokhoz ké­pest is szép teljesítményt jelen­­tt. - Milyen volt a Rákóczi ide­jében élő ember gondolkodása, munkabírása? - Nagyon különböző. A jobbá­gyok igen primitívek voltak, vi­szont ha egy vagyonos ember megvette a Bibliát, akár művelt is lehetett. Debreczeni Tamás nevű pénzügyi szakember kora ifjúsá­gától fogva nyolcvanéves koráig dolgozott. Ez az akkori viszonyok között igen szép életkort jelentett. Az átlagéletkor nyilván sokkal a­­lacsonyabb volt, mint ma, de a vallatási jegyzőkönyvekben talál­tam olyan személyt is, aki 106 évesnek mondta magát. A kösz­­vény sok embert kínzott és pusz­tított el, és ennek feltehetőleg a nagymértékű húsfogyasztás volt az oka. Elképesztően nagy volt a gyermekhalandóság. Esterházy Pál tizenhét gyermekét temette el teljes lelki megnyugvással.­­ Könyvéből szemelgetve kétszer is elhangzott olyan idé­zet, melyben valakit kurvafiá­nak szidalmaztak. Trágárabbak voltak akkoriban az emberek? - Adott esetben ki is végezték azt, aki Isten nevét káromolta, fő­vesztés járt érte. De ennek nem volt nagy visszatartó ereje. Na­gyon trágárak voltak az emberek, csakhogy a szitkozódások közül csak keveset jegyeztek le. - Mennyit ittak akkoriban? - Nagyon sokat. Ennek legin­kább az lehetett az oka, hogy a víz Patakon ihatatlan volt. A hely­béliek nyilván megszokhatták, de az ide jövő mesterek nagy része két-három nap alatt meghalt, és ennek csak a víz lehetett az oka. Lorántffy Zsuzsanna menye, Henrietta is rejtélyes módon, Pa­takra jövetele harmadik hónapjá­ban halt meg. - Milyen asszony lehetett Lorántffy Zsuzsanna? A tanár úr milyennek képzeli? - Szimpatikus egyéniség volt, bár néha nagyon szigorú tudott lenni. Sajnos egyáltalán nincs ró­la ábrázolás, de én olyannak kép­zelem, mint ahogy a sárospataki Templomkertben ül, talán kevés­bé ájtatosnak. Jelleméről a levél­tári anyag objektív képet nyújt, noha a feljegyzések igen hivatalos hangvételűek. Lorántffy Zsuzsan­na levelezéséből viszont kiderül, hogy őszintén és megindítóan tu­dott írni. Az egyik levelében a me­nye haláláról számol be az udvar­nak. Mindig meghatódom tőle. - Milyen volt az akkori em­ber lelkivilága? - Erről a négyszáz év előtti vi­lágról kevés az ismeretünk. Egé­szen másak voltak a szokások. Olykor különös, meghökkentő dolgok tárulnak fel előttünk. Pél­dául Esterházy Pál, aki sokolda­lú, művelt ember volt, zenével, költészettel foglalkozott, és ugyanakkor kiváló hadvezér volt, kitömette halála után imádott fe­leségét, úgyhogy a terem állt a kriptában. - Ennek a könyvnek már volt előzménye: Sárospatak vá­ra és urai 1526-1616 címmel, és a folytatása is készül. A ta­nár úr most hány éves? - Hetvenöt. Öt év múlva elé­rem a Debreczeni Tamás prefek­tus korát, és addig meg szeret­ném írni jelen könyvem folytatá­sát, mely kevésbé dicsőséges, de nem kevésbé jelentős kort fogna át: Sárospatak várának történe­tét a Habsburgok alatt. B.I.

Next