Erdélyi Nimród, 2003 (5. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
MADÁRVILÁG sobb saját vonzódásunk legyőzése, személyünktől és egyben az emberektől való tartózkodás (hogy ne mondjam, félelem) bevésése gyámoltunk emlékeibe. Ez pont ellenkező viselkedést követel tőlünk, mint amit eddig alkalmaztunk a fiókanevelés során. Itt nincs tutujgatás, simogatás, kedveskedés, etetés, kézre hívás, aggodalom: itt önmagunkat, önző vonzódásunkat kell legyőznünk. Vagyis, csak akkor örülhetünk a sikernek igazán, ha csalódottnak, elhagyatottnak érezzük magunkat ezután. Ahol az ész kell határozzon, ott semmi keresnivalója a szívnek. Ez a négykamrás vezérlő testület ne szóljon bele abba, amit a józan ész diktál. Tehát, a kapcsolatok lassú elhidegülése, a kézből etetés megszüntetése, a magány óráinak hosszabbítása, egyszóval az önállósulás elősegítése a cél. S ha éjszakára kinnmarad kedvencünk, a gyakorlótéren, ne essünk kétségbe (könnyű ezt mondani), mert egy-két nap múlva még jelentkezni fog az erdészház környékén. A köteléket neki sem könnyű elszakítani, így tett Csiri is, vagyis így tért vissza övéihez a természetbe. Arra, hogy volt egyszer, nem emlékezett más, csak egy szalmával töltött veder -a fészek- és egy foltos konyhasarok, ahol felnőtt. Most, hogy újra előkerültek a majd négy évtizedes fényképek, rádöbbentem arra, hogy senki sem töltötte be azt az űrt, amit ez az árva vércse maga után hagyott... Utóirat. Borongós délután csörög a telefon. Az ismeretlen férfi bemutatkozik, majd egy vörös vércséről kezd mesélni, amit ő nevel a lakásán. A Madárvédelmi Egyesülettől megtudta, hogy én konyítok a solymászathoz is, tehát hozzám fordult tanácsért. Ennyi információ elég volt ahhoz, hogy rövid, kapkodó keresztkérdéseim záporát, aggodalmaim lavináját zúdítsam rá: - Miért tartja fogságban? ...mivel eteti? ...a ketrec! ...a törvény! ...az összetört tollak! ...a rabság! ...mert hivatalos solymász egyesület itt nem létezik... Végül is mit akar, jóember? - teszem fel a kérdést. - Együtt repülni a vércsével! ...Ez a lakonikus válasz kijózanít. Most már nem ösztökél gyors beszédre a telefonszámla, amit amúgy is ő fizet, ezért van időm gondolatban egybefűzni, értékelni, kiegészíteni a hallottakat. - Tudja,... sárkányrepülő vagyok és... Most már teljessé vált a kép, amit róla alkottam hirtelen, és kissé elszégyelltem magam gyanakvó kérdéseimért. Mert ő, a madarak barátja, a solymászatban jól bevált vadröptetés tapasztalatait akarta alkalmazni szárnyas barátja szabadon engedése, önállóságra, szabadságra nevelése érdekében. És merész ötlettel furcsa hobbiját is alárendelte ennek a célnak. Többször is láttam sárkányrepülőket, de sohasem értettem igazán különc szórakozásukat. Csak most döbbentem rá arra, hogy azok a magasban lebegő emberkék az igazi szabadság ízét keresik, amit a madarak könnyed szárnyalásában véltek megtalálni. Én is fölneveltem egy vörös vércsét, s bár nehéz szívvel, de visszaadtam a természetnek. Fogságban tartottam a szabadságot, de végül is a jobbik énem győzött, mert a sólymok is szabadnak születnek. Megtanultam azt, hogy a jóhiszemű, de ártó ragaszkodás nem állhat a szabadság útjába. És most a vonal túlsó végéről, - mintha az idők távolából jönne - saját vergődő énem szól újra. De én már egy tapasztalattal gazdagabb vagyok, és nyugodt. Mert közös a cél: Együtt repülni a vércsével!...» Fotók: Szombath Zoltán © AVES EE erdélyi nimród