Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)
1920-01-04 / 1. szám
Hát mi? Ha szerették egymást, ugye na? Miért ne lettek volna egymásé. Mindenki tudja ezt. A pap is fiatal, a leány is fiatal. Egymásnak voltak rendelve. De nemhogy adná oda a nagysás úr a papnak leányát, amikor csak szegény szekeres ember volt az apja. Itt van. Megkapta . . .“ A faluból kiáltás hallszott. Kiértünk egy ösvényre. A molnár csendesen mondta: „S épen Marci bá fogta ki? Mert uram (s felém fordult) kipereltük biz azt szépen a házából a halak miatt . . . Marcibá ezt mondta, hogy a hal azé, aki megfogja. A nagysás úr ezt mondta, hogy a hal az övé. S a törvény is igy mondta s Marci bá kinn maradt a házból . . . Drága az igazság uram. S most épen, hogy Marci bá fogja ki a kisasszony az a koldus vén ember. . Nagy az Isten . . . Beértünk a faluba. Némelyik házban gyertya égett. A köves domboldalra másztunk. A kőház, nagy kőtornáccal, rengeteg kettős fedéllel, minden idővel dacoló kőgabonásokkal, otromba nagy istállókkal s az erős, pompás fekete ház, maga annyit érő, mint az egész falu — ott volt az oldalban. Előtte a bogzó fák nyúltak be a sötét éjszakába. * ■ Az udvar néma volt. Nagy épületfák hevertek szanaszét. A molnár felbukott egy párszor és kedvettenülümmögött... A tornácról lámpát tartottak ki. „Erre, erre.“ Az asztalon feküdt a leány. Fiatal barna szűz. A haja s a felkarja lehullva. Egy elég szép Senki. Olyan rettenetesen hallgat, mintha beszélne. A szeme olyan szörnyen vak, hogy aligha nem néz vele . . . Egy lezárt, soha senkitől e földön fel nem nyitható levél, mely a másvilágra szól s a halál pecsétjével van ellátva. Erős, vállas, kemény szemöldökű fekete ember állott a fejénél s rettentően nézte ... Az apja volt. A molnár dörzsölni kezdte a leány mellét. Aztán abbahagyta, így szólott: „Hiábavalói“ A cselédek mind benn voltak a szobában és zokogtak. Az apa nem sírt egyedül. Az ő szemének az a dolga volt, hogy nézze, nézze azt a hallgató leányt, akivel „hiábavaló“ a bajoskodás ... Azt hiszem bele akart nézni a szívébe. Feleletet keresett valószínűleg valami kérdésre. Akkor a hajnali harangszó libbent át a jégen s bejött a nyitott ajtón a szobába. Az erős ember eltakarta arcát és zokogni kezdett. Széles válla csak úgy ringott belé. Petelei István: Petelei István. 1852. szept 13—1910. jan. 5. • Tiz évvel ezelőtt halt meg a magyar elbeszélő irodalom egyik legkiválóbb mestere, kit joggal nevez-’ hetünk Erdély elbeszélő-írójának, mert e földön született, pár egyetemi évét kivéve állandóan itt tartózkodott, közéleti szereplése, a „Kolozsvár“ c. napilap szerkesztése, szülőföldjének szeretete, családi kapcsolatai ehez a földhöz kötötték. Az irodalomtörténetíróra és pszichológusra szép feladat vár Petelei munkásságára vonatkozólag, mert ezidőszerint nincs olyan teljes mű, mely részletes életrajzi adatokat adna őróla, vizsgálná azokat az irodalmi hatásokat, melyek őt táplálták, azokat a benyomásokat, melyek impulzust adtak egy-egy alakjának, történetének megalkotására. Egy pár bírálaton kívül két hosszabb lélekzetű megemlékezés áll szolgálatunkra: a Bedőházi és a Gyalui Farkasé, de ezek már alkalomszerűségüknél fogva nem tartanak igényt teljességre. Sok érdekes adatot jegyeznek föl ugyan, de sok problémát is vetnek föl s nem oldják meg. „A regényíróra döntő körülmény, hogyan fogja föl az embert. E szempontból legélesebben meghatározni az író értékét, jellemét.“ (Péterfy Jenő c.Im. I. 59 ) Talán sehol sem olyan világos ez az állítás, mint Peteleinél. Bedőházi így jellemzi: „Máskép nem is tudnám jellemezni őt,csak e szavakkal: páratlanul jó ember volt.“ Ehez a jósághoz jellemvonásként odakapcsolódott igazságszeretete (csak újságírói munkásságára utalok s ifjúkori kijelentéseire, melyek szerint azért akart pappá lenni, hogy igazmondásra kérhesse híveit) és a szépért, művészetért való rajongása. Tanulmányai is nagy hatással lehettek reá : megfigyelésekre iránytszabhattak műegyetemi, filozófiai, történeti tanulmányai, bizonyára sokat köszönhetett a történelemnek az ember megismerésében, muzsikaszeretete pedig finomíthatta művészi érzékét. Peteleinek ezeket a jellemvonásait színezi, de meg is határozza finom érzékenysége, mely idegrendszerével áll kapcsolatban. Életrajzi adatai szerint élete második felében idegbántalmai voltak. Komoly, nemes életfelfogása igazi harmóniában állott csendes humorával. A pesszimizmustól ez mentette meg. Mert a pesszimista életfelfogás egy pár vonását nála is megtaláljuk. Ő is az élet sötét oldalait látja meg. Reális alakjainak nagy része szenvedő, az élet keménységével szemben gyenge. Fellépésekor nálunk még szokatlan volt kórházból kijött elesett leányokról (A szemfedél), városban elbukott szegény cselédekről (Balogh Eszti elment. . .), beteges gondolkozású elesett leány kitartotta selyemfiukról írni. De nemcsak az erkölcsileg züllöttekről ír — hiszen ez, mint szempont távol áll tőle, mert itt is a részvéttől fájó szív fordul az ilyen alakok felé, — hanem különös szeretettel rajzolja a szenvedő öregek, vénlányok, mélyérzelmű, túlságosan finomlelkű emberek történetét. Az ő embereinek a szive igen nagy, az érzelme igen sok s így nem a testi nyomorúság, betegség viszi őket sírba, hanem a szív fájdalma. Amáli néni fiát, Sebes Miklóst a komédiások csalták el s Amáli néni ebbe pusztult bele. Az idegenből hazajött szorgalmas, derék, becsületes fiú hazatérve anyjáról megtudja, hogy meghalt, könnyelmű atyját s fivérét pedig húga tartja fönn testével. A történet ügye, hogy a fiú nem birja ezt a foltot és szénmérgezéssel elpusztítja az egész családot. (Nyomorúság) A bűn, az erkölcsi lezüllés ilyen beállítása, gyakori ő nála. Általában véve ő nem a bűnt magát analizálja, hanem a bűnösségnek hatását, tudatát rajzolja. Nála nem a bűnösök a történetek főalakjai, hanem, ezeknek anyja, rokonai, barátai, akik hatása alá kerülnek egy gonosz vagy léha fráter történetének. (Jellemző erre pl. „Az én utcámból“ c. ciklus második darabja (Történet.) Bámulatos művésziességgel tudja ezt a rendkívül nehéz problémát megoldani. Alakjainak nyitját épen ezért sokszor, legtöbbször belítre kell keresnünk, mert ő is azt érezte, mit alakjai, hogy ez a világ nem rossz, de azok, akik nagyon tudnak szeretni, szívük kényszerítő parancsánál fogva látják meg a szenvedéseket s fordulnak a sokat tűrők, sírók felé. Ez a tulajdonság választja el őt leginkább