Szemle, 1921 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1921-01-16 / 1. szám
2 A prímás leánya (Novella) Jenő gyógyszerész gyakornok volt egy istenháta mögötti kis faluban, ahol az emberek csak alig emberek s mindes életténykedésük a reggeli felkelésben meg a. ?sti lefekvé ?n merül ki. Amit közben csinálta , is pies munka volt s egyá’ különbséget a különben siak között. Intelligens nitó, az igazgató, az ő meg egy-két kereskedő a papok, a Jenő főnöke képezték a falu inteitinkább csak a hivatásuk egyforma lakójának, a nők. Aztán egy-két kas , azokat azonban csak nylszegényedő félmaguzán jártak be a városba egyenesen kerülték az íjak értékének emnélését vagy talán kivételesebbne ;ninos gazdánál, a korcs már az el járt meg gazdasági ismét. Itt volna szeremni előkelőségüknek, ha szótlleszkednek Palkó Bercivel, a falu eszével. Palkó értelmes, logikus gondolkodású ember volt s éppen ezért hívták a falu eszének, majd mint ilyent kis bírónak is választották. Hogy is ne, amikor a huszároknál egész az őrmesteri sarzsiig emelkedett. Büszke is volt erre Palkó Berci s ha a földes ur végig kocsikázott néha-néha a famíliájával a falu nem is mulasztotta el soha megjegyezni: — Abbiza a méltóságos úr is épp olyan húsból-vérből való, mint mink, mért tartja hát olyan nagyra magát? Természetes, paraszti észjárás volt ez, de egészséges és becsületes. Mert Palkó Bercit vérig sértette, hogy a földesur csak úgy a kocsiból kiált be a községházára, ha valami ügyes-bajos dolga van s restelli bemenni, mint más derék falusi ember. Ilyen környezetbe került Jenő, az értelmes komoly maturált fiatalember, ahová pihenni küldte az édesapja a sok tanulás után. Jenő el is elment a faluba, szívesen is ment, de mikor látta az emberekről, hogy milyen más a gondolkodásuk s hogy soha egy könyvet nem lát egyiküknél sem, megundorodott az egész társaságtól s valami melancholikus elmélázás vett erőt ilyenkor rajta. Mert Jenő előtt csak addig volt ember az ember, amig el tudott beszélni vele Heckelről, a természetfilozófiáról, meg Baudelaireről és más dolgokról. Ilyen kívánságok mellett valóban nem csoda, ha Jenőnek egy jóbarátja sem akadt a falusi életben, nem volt egy család, amelyikhez szívesen járogatott volna s nem volt egy lány, amelyik ilyen környezetben lekösse. Pedig épp ezekre volt legtöbb szüksége, egy kis agy viaskodásra, egy kis szerelemre, egy kis életre. Ezt azonban sehogy nem kapta meg. Napközben, ha már nem volt semmi dolga a patikában, s az olvasás is inkább fárasztotta, mint üdítette, kiállt a patikaajtóba, Aeskulap és Higeia réztáblái közé és hosszan belebámult a szemben levő udvarba, a mészáros putikjába, az utca kanyarulatába, meg a porba, ami még akkor is telepáráztatta a levegőt, ha senki sem járt az utcán. A kimenőit sétával töltötte. El-kijárogatott a szomszéd faluba, ott leült a határkőre vagy nyári napon belekeveredett a mező nagy •‘■’d ágyába és gondolkodott, — gondolkodott arról, az emberekről, a napi pletykákról, amindig oly sok volt és annyira förtelmesek, hogy mindig a laboratóriumba szokott visszavoi, ha Bánatos nagytiszteletű ur ilyen irányú hatással kereste fel Vékásyt, a gyógyszerész . Szomorú, szomorú dolog, hogy itt csakóban merül ki a vezető emberek munkája s etykázás, undokságát is magukra öltik a vékonyok helyett, gondolta magában, de aztán sokat törődött tovább a dologgal. "Csütörtök és vasárnap délután szabadja volt önek. Ilyenkor lehetőleg immunizálni igyekezett ő t a falu baktériumaitól s kint a friss, tiszta in teleszitta tüdejét a természet gazdag bóditó parfömjével, a mezei virágok, meg iparti fák szagával. — Csak az a kutyanő telne el, hogy menne vissza, újra a váza, az élet százszavuságába, a kergetőzésbe, a válozásba mert itt végleg örökre elunja magát. De kötötte az édesatyja iránti tiszteletet s az adott szava, a kötelezettség. A falu felső végén, amerre Jenő szokott a mezőre menni, cigány viskók voltak, kicsit rendezettek, de azért mégis csak látszott rajtuk, hogy henye, tunya szegény népség lakja. Eleinte fintorral gondolt ezekre a szegényszagu vityilókra, majd a társadalom aljasságai ötlöttek az eszébe, amely annyi bűne között megtűri, ennek a satnya népségnek a züllését, de később mind szívesebben járt erre s alig mulasztotta volna el, hogy a kimenője hangulatát ne tegye változatosabbá ennek a faluvégnek a furcsa zsivajával. Nagyon megszerette ezeket a fáraó ivadékokat, különösen amióta mezei sétáinak hű osztályosa lett az egyik viskó szép cigányleánya. A véletlen ötlete párosította össze Jenőt sétáiban a cigányleánnyal. Egy szürkülő este, amikor Jenő leverten, bágyadtan bolyongott a zöldesben, arra vetődött Zsófia is, a prímás leánya. Jenő látásból már ismerte, aztán csak úgy unalomból szólogatni kezdte a dudorászó leányt: — Mit csinál Zsófika, hova megy? A lány csak éppen megértette, hogy szól hozzá valaki, vállat vont és ment tovább. Jenő évodni kezdett: — Nagyon büszke, hogy nem is válaszol. A lány ránézett, rámosolygott, válaszolt, aztán elkezdtek diskurálni, leültek a fűbe és Jenő aznap este nem ment haza vacsorázni. — Elfelejtette. De legalább kiöntötte sok, magába fojtott vádját a falu ellen, meggyónta utálatát a kis cigány leánynak és jólesett neki, hogy hallgató lélekre talált, amelyik úgy érzett, mint ő és igazat adott károruló szavainak. Most már kellett neki, akinek hetenként vagy hónaponként elmondja a förtelmeit, lerázza ma SZEMLE