Szemle, 1924 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1924-06-01 / 1. szám

SZEMLE A közönség kritikája az erdélyi magyar irodalomról. Eddig az írók mondtak kritikát, egymásról, a kö­zönségről, most­­ a közönség fog kritikát mondani az írókról, kiadókról. Csak éppenhogy egy kis elöljáró be­szédet tartunk előbb, aztán átadjuk a szót a legszigo­rúbb bírálónak, az ezerszemű és ezerarcú Cézárnak, a közönségnek. Mint ahogy kezdetben vala a Nagy Alkotó és az ismeretlen Rejtély, azonképpen az erdélyi magyar iro­dalom kialakulásának kezdetén is valának tépelődő lel­kek és egy nagy bizonytalanság: írók és a közönség. Az írók: Egy kicsit bevalljuk és egy kicsit szégyelnünk is kell magunkat érte, eleinte bizony sokat tétováztunk. Hirdettük és vallottuk az Eszmét s az volt a reményünk, hogy amit mondunk, csinálunk, azt a közönség is ma­gáévá teszi. Nagy, jövőbe tekintő szempontokat tűztünk magunk elé, mindenki munkába állott s posztot tartott, de sajnos, a kezdet fáradalmai között nem tudtuk meg­találni a szívekhez, értelemhez vezető utat. A közönség: Egy darabig tetszhalott volt. Aztán kezdett feltá­madni. Kezdett figyelni, ránk hallgatni, de alig, hogy életre serkentettük, hamarosan úr lett rajta a nemtörő­dömség, elbizakodottságában közönyös lett s füle bot­ját sem mozgatta meg semmi értékes megnyilvánulásra. Türelme kevés volt, megértő szeretete még kevesebb s mihelyt egy kicsit eszmélethez jutott, egyszerre fölényes lett. Hiába próbálták Erdély írói szellemi értékeik leg­javát nekik adni, hiába volt minden gondjuk a közön­ség kulturális szolgálata, egyszer csak elkezdtek elé­gedetlenkedni, kevésnek találták a mi szellemi produk­tivitásunkat. Körülbelül ez a múlt diagnózisa. Ha a múltban nem tudtuk meghódítani az erdélyi sziveket, most új erőpróbát tesz Erdély íróserege. A régi vezérlők egyesültek az ifjabb csapatbeliek­kel, az őrhelyeket fel lehet cserélni s meg nem ingat­ható bizakodásunkkal megkíséreljük összetoborozni újra­­ a közönséget. Új eszközöket próbálunk igénybevenni s elindulunk újra felkeresni Erdély, legalább húszezer olvasóját, akik a múltban véka alá rejtőztek. De aztán jöjjenek. Keressük, kutatjuk őket. És re­méljük, hogy találkozni is fogunk, hogy közös erővel végre felépíthetjük az erdélyi magyar irodalom hatalmas lovagvárát. Ebben a reményben szólaltatjuk meg Erdély olvasó közönségét, mondják el az olvasók is, hogy mit kíván­nak, mit nem helyeselnek az öt év munkájából s hogy mért nem állottak glédába ezer jajkiáltásunk dacára sem. Vásárhelyi János a kiadókról és a munka­megosztásról. A „Szemle“ szerkesztősége először Vásárhelyi János kolozsvári református esperest kérte meg, hogy mondja el véleményét a mai erdélyi magyar irodalom­ról, írókról, kiadókról, közönségről. Vásárhelyi már gyakran hallatta a maga szavát Erdély irodalmi vitáiban, elsőrangú kritikai elme s nagy felkészültsége, biztos látása ki is emeli a közönség soraiból a látó­ kritikusok első soraiba. De, és épen ezért akartuk legelőbb is az ő véleményét hallani, mert tudtuk, hogy amit mond, érdekes, értékes és irányjelölő lesz. Vásárhelyi a követ­kező bátor és igaz szavakat mondotta : — Annak, hogy Erdély magyar irodalma olyan nehe­zen tud kialakulni, sőt, hogy olyan nehezen indul, leg­főbb okát a kiadók hiányában kell keresni. Erdélynek ma nincs egyetlen valóban hivatott, magasabb kulturált­­ságú kiadója. Régen a kiadó előbb szétnézett a közön­ség körében, azután szétnézett az írók soraiban s a közönség igényeinek szem előtt tartásával külön válo­gatta az egyes írókat, felosztotta közöttük a munkát s így határozott irányt és kört szabott meg a természete­sen arra való, hivatásos íróknak, azokról anyagilag is gondoskodott. — Nálunk ez még nincs így. Teljesen szervezetlen a kiadói munka, a ponyva virágzik s az igazi írók úgy­szólván szóhoz sem jutnak. — A legfontosabb feladat: a precíz­­munkafelosztás. Ha a kiadók és írók között meglesz ez a precíz munka­felosztás, akkor a közönségben sem fogunk csalódni, nem fog kelleni korholni. Határozott, biztos célkitűzés, prog­­rammszerűség kell s akkor megszűnik az ötletszerű, kapkodó munka. — Igen örülök, hogy a „Szemle“ a magasabb irodalmi szempontok mellett a kispolgárság érdekeit is szem előtt kívánja tartani s annak a szellemi szükség­letét is ki akarja elégíteni idővel. — A kiadó vállalatokat, lapokat, a következőképpen kellene megszervezni: 1. Szükségünk van a népies iro­dalom szolgálatára. 2. A polgári igényeknek megfelelő irodalmi­ kielégítésre. 3. A magasabb szempontú iroda­lomra. A helyes munkafelosztás elvével biztos és hatá­rozott munkalehetőséghez jutnának íróink s viszont a közönség egyes tagjainak nem kellene egyszerre 3-4 féle lapot vásárolniok, hogy igényüket némikép kielégíthessék. E nélkül hiába vitatkozunk irodalmi kérdésekben jobb és baloldali szempontok szerint, amig ezt a kiadók nem végzik el, addig Erdélyben soha sem lesz irodalmi ki­alakulás. — Íróink vannak s minden küzdés, nehézségek és a kezdet dacára egyetemes viszonylatban is elisme­réssel kell beszélnünk róluk. — Még csak egy szempontot kívánok hangsú­lyozni s ez az egyházaknak az irodalmi élettel való kapcsolata. Nem volna ugyanis szerencsés, ha a külön­böző egyházak külön felekezeti szempontok szerint akarnák az irodalmat szolgálni. Ez szétforgácsolná az erőket és nem szolgálná az általános célt. Az egyházak­nak a hitet kell szolgálni s az irodalmat hagyják meg az írók külön munkájának. Nálunk, a református egy­háznál érvényesül is ez az elv s minden egyházi em­berünk a maga egyéni szempontjai szerint szolgálhatja az irodalmat. Szász Róbert az írók harcáról, klikk-rendszeréről. Szász Róbert főmérnök, a Törs és Ormai cég egyik főnöke, szintén éles szemmel látja kilátástalan vajúdásunkat: — Erdélyben egyáltalán nem látok irodalmat s még hozzá teljesen fejlődésképtelennek tartom a mai helyzetet. Gondoljunk csak vissza az Erdélyi Irodalmi Társaság utóbbi tagválasztásaira, amikor felvonultak az egyes táborok s a maguk klikk-szempontjait akarták érvényesíteni. Ennek az a nevetséges eredménye lett, hogy ismert, jó nevek kimaradtak s helyettük jóformán ismeretlen emberek kerültek be. A pártoskodásnak itt soha sem lesz vége. — Egészséges erdélyi irodalom nem fejlődhetik ki addig, amig azok, akik hivatva volnának az irodalmi .

Next