Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)

1936 / 2. szám

nyíró József: Úristen, mi történt?... A halál nyugszik itt, nem a halott... Ilyenformán lehetne megfogalmazni Krisztus sírfeliratát, de csak egyedül az övét. A többi sír az enyészet helye, amelynek legméltóbb kifejezője a római Barberini síremlék felirata: „Hic jacet pulvis, cinis et nihil“. Itt hever a por, hamu és a semmi. Sötét és kietlen hitvallás, a mai vigasztalan, kétségbeesett világ élethű megjelölése, a kifárasztott, tönkretett, meghasonlott, bizalmát és erejét, lelki rugalmasságát és hitét vesztett, jövőtelen ember keserű grimasza. Azé az emberiségé, amely a gyűlölet sárga mérgétől fertőzötten, mindenkiben és mindenben csalódva, életuntán, megkönnyebbülten kiált fel Ampére-re a halál küszöbén: „Végre boldog vagyok/“ Millió és millió ember vallja ma ezt, kik irtóznak a feltámadásnak a gondolatától is, kik szívesebben válnak porrá, hamuvá és semmivé, semhogy újabb életet vállaljanak, ha ez az élet a mai világot és a mai életet jelenti. Azt vallják ezek a szerencsétlen embermilliók, hogyha halál hát legyen teljes megsemmisülés és nem tudnak bízni az emersoni „kiegyenlítődés igazában, törvényszerűségében. Fájó irigységgel gondolnak Tóth Józsefnek, a magyar színészet egyik büszkeségének mély jelentésű és a halált semmibevevő, játékosan derült sírfeliratára: „Nézzétek, az álmot játszom /“ Rettentően nő — mondom — azoknak a száma, kik nem akarnak feltámadni, mert ma több halott jár a lábán, mint amennyi nyugszik a föld alatt és könnyebb a száraz csontokat élővé tenni, mint a lélek halottak életre hívni A temető ma az élőknek is egyetlen pihenő hely a templomon kívül. Minél nagyobb szüksége van az emberiségnek a feltámadás gondolatára, annál nehezebben bírja átélni a húsvét hangulatát, annál nehezebben tud hinni az Isten e legnagyobb cselekedetében. Az a látszata a dolognak, hogy maholnap csak a kivételes lelkeknek, a nagyoknak lesz húsvétjuk. Szentnek kell lennünk, hogy maradék nélkül átitatódjunk örömével, bensőségességével és megnyugtató, erőt, hitet és belső szilárdságot adó természetfölötti áldásával és valóságával . . . Csak azok támadnak fel, kik fel is akarnak támadni. Csak a nagylelkű emberek és népek halhatatlanok. Ma már a húsvétot mindenkinek ki kell érdemelnie hittel, szenvedésekkel, alázatossággal, megpróbáltatásokkal, könnyekkel és sok keserűség, talán a testi halál árán, de feltámadásunk bizonyos. Azoké is, kik hisznek benne, azoké is, kik nem hisznek benne. Akit az angyal szárnya megérint, az nem maradhat halott többé se testileg, se bensőleg. A húsvét ma már nem az Arimathiai József kertjében történt zárt csoda, hanem az emberiségnek az egész földet átsugárzó és betöltő örök eseménye és jótéteménye, bár sohasem volt húsvétellenesebb a világ, mint ma. Észrevétlenül lesznek részesei azok is, kik méltatlanok, pedig az egész föld jóformán egy óriási sír, amelyben az emberiség nyugszik és felfegyverzett katonák milliói őrzik a „béke“ nevében, éppen úgy, mint a Krisztus sírját, de éppen úgy eljön az idő, mikor fegyverüket elhányva rettennek tova a feltámadás nagy tényének fenséges fénye és valósága láttára, mint a Krisztus sirját őrző zsoldosok tették. Akkor lesz béke a világ szívében. Ma még a föld a Korinthus kapujánál eltemetett, az örök negatívumot megtestesítő Diogenes sírjához hasonlít, kinek sirja fölé paroszi márványból kifaragott kutyát helyeztek, alatta ezzel a felírással: „Mondd, a kutya, ki nyugszik e sírban ..." A Diogenes ebe — ez a keserű szimbólum — azonban nem zárhatja el az emberiség sirját az élet elől, mert húsvét van s a feltámadás csodája ma is megtörténik, ha nincsenek is külsőleg kiáltó, lármás, hangos jelei. Látszólag minden a régi és minden érzi mégis a húsvétot. A szántóföldön egy rögöcske megmozdul. Itt is, ott is .. . sok rögöcske és lassan emelkednek az ég felé. A levegő tele lesz lebegő rögöcskékkel . . . Pacsirták, kik a hirt hordják égtől földig, földtől égig. Szivökben öröm, torkukban hajnal. A földön tavasz. Az erdők sóhajtnak. A fák rügye forró. A szirten keselyű. Nyaka ráncos, a kedve gyilkos, mogorva, de ma karma behajtva, maga öreg, mint a furcsa szikla, melyen ül. Körül szakadékok, lakatlan, kietlen. Vén cserefán holló, világot gyászoló, az avar közt virág, kakasmandikó. Ott barka (Jézus lába járt már rajta)... A hegyek közt fehér folt. Falu. Itt is, ott is. .. Csend, végtelen. Odalenn minden nesztelen ... A gyepen báránykák fáznak. Fej mellett fej. Az álmuk tej . . . Egyszerre táncolni kezdenek . .. Mert hirtelen fény borul a tájra. Öröm és fény. Nem tudni, honnan jött, nem tudni, ki tette. Csak érezni lehet. Valami furcsa, különös béke. Nyugalom, ha fáj is még, de öröm. A gyermek álmában felkacag. (Mi lehet az oka?) A férfi keserű szája elmosolyodik, az édesanyák szemében különös varázs. Ma milyen más a világ!... Vájjon ki tehette ? . . . A népek egymást köszöntik . . . Úristen, mi történt ? . . . Feltámadt! . . . Végre ! . . . Húsvét! Halljátok élők, halljátok holtak! Hinni kell benne . . . ERDÉLYI SZEMLE 1936 Békák enyhítő kórusa. Parancsolt utak nyílnak ostobán, központ felé. A sötétet élesen áttöri egy bámuló lámpa fénye. Pillék sokasága leng. A vedlő, vén platánok körözve befonják a rondót. Ősütemü zenét szűrnek a levelek. De tompán a városból idehaz a soha nem nyugvó, ideges dobogás... Oltsd ki életed lángjait! Céltalan e bús lobogás: fénytelen világra vetni fényedet. Inkább ülj a sötét park közepén, míg füledbe lomhán bekereng békák enyhítő kórusa. FLÓRIÁN TIBOR.