Erdélyi Szemle, 1940 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1940 / 1-2. szám
VAGYON EGY VIRÁGSZÁL Vagyon egy virágszál, akit én szeretek. Szivem bánatban van. Ha feléje megyek. Gyere szóljak veled, öröme szivemnek, Hiszen én tégedet Szivemből szeretlek. Tele van a szivem Égő szeretettel, akármerre jársz-kelsz, Engem ne felejts el. Ezek a dalszerű versek is falusi vadrózsák, úgy nőttek ki az ősi televényből. Gondos kertészkéz nem nyúlt ágaikhoz. De a tarka rózsák így nemesítetten is üdék és ilatosak. Tureniból szintén bemutathatok egy zseniális poétát. Neve: özvegy Kissné, született Nagy Eszter. Ő is földműves család sarja. Csak elemi iskolai képzettsége van. Mégis, aki verseit olvassa, arra a meggyőződésre juthat, hogy Eszti néni— így ismeri őt az egész falu — bizonyára magasabbfokú iskolát végzett. Igen, mert szellemének gazdagságával már a középszerűség fölé sikerült emelkednie. Verseinek feltűnő szóbősége, választékos szövege önképzett műveltségéről tesz tanúságot. Mondanivalóit meleg szívvel, finom érzéssel adja elő. Íme az egyik verse: AZ ÉN ÉLETEM Nappalom zord, kietlen, sötét. Sehol egy biztató sugár. Ha fellobban néha valami fény, Az is csak vészthozó villám. Az éjem tűz, pokol gyehennája, amely testemet emészti, Lelkem didereg, fázik gyötrődik, S ki törődik vele? Senki. Régente dalba öntem panaszom, És lelkem megkönnyült vele, De a dal elhalt már ajkamon, S mélyebb lett a lelkem sebe. Aztán a hitben kerestem vigaszt, De a hitem is elhagyott. S most százszor üresebb az élet, Mióta imádkozni nem tudok. Óh Jézus! Ki Istennek jobbján ülsz, Taníts meg imádkozni, kérlek! És addig értem imádkozzatok, Ti buzgó lelkek, akik hitben éltek! A költői lélek a névtelenség homályában is érték marad. De szűk körben alig fejthet ki kultúrmunkát. Eszti néni irodalmi szempontból milyen érdemes munkát végezhetett volna akkor, ha ambíciója a mindennapos falusi robotban el nem erőtlenedik, ha más környezetben, mondjuk valamilyen szellemi pályán működve, teljes odaadással a költészet Múzsájának élhetett volna. Kár, hogy nem így történt! Most álljon elő ismét egy coltesti őstehetségünk, a jó öreg Mészáros István bátyánk, aki jelenben nyolcvankét éves. Egyszerű földműves ember létére kiváló szónoki képességéről közismeretes. Hosszú életén keresztül már sok száz üdvözlő beszédet tartott, amelyeknek jellegzetessége a tiszta, logikus, friss észjárás. Üres szóvirágokat nem használ, de szellemes sokszor megkapó ötleteivel mindig köztetszést arat. — Bátyám! — kérdeztem tőle egy alkalommal ■— még sohasem ,,sült bele“ elmondandó beszédébe? Az öregnek kék szeme szaporán pislogott. Köhintett egyet, aztán mosolyogva vallotta be, hogy körülbelül negyven évvel ezelőtt egy üdvözlő beszédével pórul járt. ‘— Nem jutottam tovább a kezdet kezdeténél! Hát az úgy történt, hogy a beszédet a református tanító úr írta, s nem én fogalmaztam, úgy, ahogy addig szoktam. Jól emlékszem, hogy az öreg Thoroczkay Sándor úrnak volt a névnapja. Az udvaron már összegyűlt a község színe-java. Végre reám került a sor, hogy üdvözlő beszédemet elmondjam. Otthon a szöveget szóról-szóra betanultam, magamban jól tudtam a fülétől a farkáig, mégis mikor remekelnem kellett volna, csak makogtam: Nagyságos úr... nagyságos úr... nagyságos úr...! A beszédből egy szó sem jutott eszembe...! Szerencsémre mellettem állott a tanító úr, a beszéd szerzője, aki aztán kimentett kínos zavaromból. — Akkor megfogadtam, hogy én többet mások által fogalmazott beszédet el nem mondok. Azóta nem is történt velem több baleset.— Akármilyen előkelő társaság előtt lámpaláz nélkül, sokszor kellő elkészület nélkül tartottam s tartok manapság is beszédet, s az említett esetet kivéve, többé sohasem kellett szégyenkeznem. — Majláth püspök urat többször fogadtam a község képviseletében. Őexcellenciája jól ismert engem és szeretett velem tréfásan kötekedni. Utolsó alkalommal néhány közbeszólásával akarta beszédemet megzavarni. De ez nem sikerült. Üdvözlésem végén aztán megkérdezte, hogy hány éves vagyok? ,— Hetvennégyet betöltöttem! — Hisz akkor csak néhány évvel idősebb nálam. Vigyázzon, mert még utolérem! — Kegyelmes püspök úr biztosan utolérne, ha nekem nem kellene úgy sietnem. Válaszomra nemcsak a püspök úr, hanem a közelebb álló urak is jót nevettek. Az öreg Mészáros Istvánnak van egy unokaöccse, aki szintén Mészáros István. Most végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Ez a mankón járó, sánta gyermek ugyancsak eredeti őstehetség. Agyagból különféle állatokat mintáz. Nagyon jó megfigyelő. Az alakok anatómiájának helyes kidomborítására törekszik. Agyagformái élénk tetszést keltenek. Rajzai is érdekesek. Különösen arcképeket szeret másolgatni. Karakterérzéke nagyon jó. Az arcvonások hasonlatosságát mindig eltalálja. Lám a nép fiai közt ilyen különböző értékes tehetségeink vannak. Kellő műveltséggel nem rendelkező, egyszerű családok ivadékai ezek, akik hasonlók a fel nem tárt bányák mélyében rejlő drágakincsekhez. Ezt a néhány tehetséget is csak véletlen értesüléseim alapján ismertem meg. (Leginkább közelebbitávolabbi szomszédaim, akikkel alkalmam van találkozni.) De biztosan tudom, hogy falunkban még az elemi iskolás gyermekek közt, vannak sokan, akiket az Ég nem közönséges ésszel és szellemi képességgel áldott meg, akik megfelelő irányítás és iskoláztatás esetén a különféle ipari, művészi vagy tudományos életpályákon biztosan hasznosabb hivatást töltenének be, mint itthon szalmafedeles viskóikban s egy-