Erdővidéki Hirlap, 1928 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-01 / 1. szám

2. állal. 1 1. szám.____________ vidéki Hírlap" Állíttassák vissza a jogbiztonság. Ne reszkessünk mindig arra a gondo­latra, hogy egy alaptalan denunciálásra csendőri brutalitásoknak leszünk kitéve. Szűnjenek meg a nagyváradi és ko­lozsvári exlexusokhoz hasonló esemé­nyek, ahol védtelen polgárok vagyonát semmisítette meg a vandalizmus. Le­gyen vége­­a törvénytelen rekvirálá­­soknak, kisajátításoknak. Legyen a magántulajdon szent és sérthetetlen. Ez a mi politikai küzdelmeinknek végső czélja. Hát bűn ez! Hiszen csak éppen élni akarunk, csendesen nyugodalmasan élni. S gondolom ez nem bűn, hiszen erre a porban csúszó féregnek is joga van! Csak éppen a jövőbeli életünk feltételeit őrizzük és védjük féltő szeretettel. Iskoláinkat, egyházainkat, kultúrintézményeinket, édes anyanyelvünket. Ha ez bűn, ak­kor igenis bűnösök vagyunk! És be­jelentjük, hogy az 1928-ik esztendő­ben is ilyenek maradunk. Nem hall­gatunk csábító szirénhangokra, az eset­leg elkövetkezendő megalázó zaklatá­sok sem térítenek el erről az útról, mert mi élni akarunk! Ez pedig így individuális, mint kollektív értelemben a legelemibb jog. Életfeltételeinket te­hát fel nem adhatjuk, mert ez egyet jelentene az öngyilkossággal. Tudjuk azonban, hogy ebben a küz­delemben a románság legértékesebb része is "velünk "érez. Biztató jeleket látunk, hangokat hallunk, melyek jobb jövő reménységét keltik bennünk. Eb­ben a reménységben nem lankadó erő­vel folytatjuk a harcot az új esztendő­­ben is. Szenvedéseinket elfeledjük, román testvéreinket nem gyűlöljük, mert minden emléknél és minden más érzésnél erősebb­ bennünk a szeretet, amelyet szerencsétlen, árva népünk iránt érzünk. Ez a szeretet adja meg szempontjainkat, irányítja harcainkat és tölti meg tartalommal életünket. Egy ujesztendő mesgyéjén állunk. Elhessegessük nyomasztó emlékeinket s bizó reménységgel tekintünk az is­meretlen jövő felé. Bármiben is legyen az, ami lelkünkből Luther bátor vallo­mása csendült ki: „Itt állok, máskép nem tehetek, Isten legyen segítségemre"! Mi másképpen nem cselekedhetünk! Ez legyen minden magyar ember jeli­géje az 1928-ik esztendőben. Rottonday Ádám.­ l találkoztál, aki egyébhez sem ért, mint szőrmeminőségek rakosgatásához, aztán teledöngicséli kócos fejecskédet!! Lina fellobbant a haragtól. Ellenve­­seit akarta sorompóba állítani, de nem tette. — Átment a másik szobába és a nyikorgó fiókos szekrényt kezdte turkálni. Lina ezalatt gondolt valamit, lekapta ékköves gyűrűjét az ujjáról, szaladt ki a szobából nővéreihez. — Jaj, a gyűrücském a tanárnőnél maradt, — pityegte. — Még elvész, ha nem sietek érte. Nagy sebbel-lábbal kapta kékkosz­tüm kabátját, mely oly jól állt a be­rakott aljhoz és fehér sálját nyakába kanyaritva elsietett a gyűrűje után — a „ZANZIBÁR“ kávéházhoz. II. A „Zanzibár". Szeretett derék barátunk, Mehrer Márton esti óráiban a „Zanzibárban" szokott időzni, ahol feketekávéját szür­csölgette nem egyszer, vagy a válo­gatott kávéházi italokban válogatott.... De legszívesebben Puduk Efraimmal, eme nemeslelkü nyugalmazott statisz­tikussal szeretett sakkozni. Az érdemes és kiérdemesült Puduk Efraim szigorú erénycsősz volt és egyéni nézeteinek díszes előadásával mindig mosolyt fakasztott az egyébként komoly tekintetű Márton arcán. Az erénycsősz Efraim ma kivétele­sen elmaradt fra­kanzibárból, miután közeli rokonait kereste fel néhány napra. — Tehát merengett Mehrer a dohányfüstös, ezüsttükrös kávéházban egyedül . . . Kip-kop-kipi-kopp. Koppan az üveg­tábla az utca felől . . . Nini miért, ki az? Csata Linácska áll ott. Húzott sapkája alól oly igézően mosolyog be. — De mi történhetett ? — Hiszen a hangverseny már folyik és Linácska itt ? ! ? ! — Megfoghatatlan ! Azaz mégsem megfoghatatlan. Mert Márton sietve ér ki az utcára s már is kezében tartja a Csata Lina kacsó­ját, mely oly engedelmesen pihen meg ott. Jöjj hozzánk, szól mézédes hangján Linácska. — Elmentek hazulról, a cse­léd kisérte őket, nincs honn senki. Felmentek a lakásba. Beléptek a társalgóba. — Csak a rezes kandalló izzó parázsa világított. Hunyorgatott velük szembe. Linácska hasábokat ra­kott a tűzre s igy enyhe fény deríté fel a szobát. — Egy nagyanyó-kora­beli óra kecegése töltötte beszélgeté­sük szüneteit. Mert egyelőre közöm­bös tárgyakról beszéltek. Aztán meg kissé bensőbb tónusba csaptak át. — Márton átölelte Linácskát, rövid tusa után égető csókot lopott barnapiros pofikájára. — Linácska hevesen ellen­kezett. — Nem, nem . . . S még nagyobb hévvel simult Márton keblére. — Sze­retsz ? — Szeretlek ? — Mindig? — Örökké! — Forrón ? — Epedőn! Még csak annyit hallottak, hogy a cseléd hazajött és bezárta a kaput. (Folytatjuk ) ________________1928. január 1.­ ­

Next