Erec, 2000 (1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
GOi Erez: Izraelföld az ezredfordulón i Véget érő századunkban a Jordán- és a Földközi-tenger közti terület olyan drámai változások színtere volt, amelyek úgyszólván mindent alapjaiban másítottak meg. Száz évvel ezelőtt Izraelföld - nevezzük Erec Jiszráélnek, vagy akár Palesztinának mint ilyen politikum, egész egyszerűen nem létezett. A „Boszporusz partjain betegeskedő” Oszmán Birodalom egyik elhanyagolt tartománya még közigazgatásilag sem képzett egységet. Mai országunk északi része, az akkói és a nábluszi „járásokkal” a beiruti vilájethez tartozott. A Dél, az úgynevezett jeruzsálemi „mutásszáriflik” nyilván a város szentsége és az európai nagyhatalmak érdeklődése miatt a sztambuli kormányzat közvetlen fennhatósága alatt állt. Becslések szerint száz évvel ezelőtt a fent említett területen széltében-hosszában alig hétszázezer ember élt. Ma Izrael a fejlett államok előkelő társaságához tartozik. A brit mandátum befejezése óta elmúlt fél évszázad során szilárd gazdasági, ipari és mezőgazdasági, kulturális és politikai infrastruktúrát fejlesztett ki, ami lehetővé teszi kemény helytállását a szinte szüntelenül dúló viharokban. Noha manapság bizonyos közgazdasági pangás tanúi vagyunk, ezt össze sem hasonlíthatjuk például a hatnapos háborút megelőző 1966/67 évek válságával. Számításba illik vennünk azt is, hogy a polgári időszámítás harmadik évezredének küszöbén egy önmagában bízó, noha lassan és ellentmondásosan kialakuló társadalom áll. Dacára minden mostani nehézségnek sem 1948-ban, sőt még 1956-ban sem tűnt jövőnk ennyire biztosítottnak, mint manapság. A változások döntően fontos eleme a zsidó lakosság lélekszáma. Az első világháború kitörése mintegy százezer zsidó lakost talált itt. Alig húsz évvel később nemcsak megkettőződött a zsidók száma, de a harmincas évek első felében már kikristályosodtak azok a tényezők, amelyekkel fel lehetett építeni a zsidó önállóságot. 1948 után - magától értetődően - miénk lett a lakosság döntő többsége. Lélektanilag ez azt jelentette, hogy eddig mindenütt kisebbség gyanánt kellett viaskodnunk, ám most többségként kell választ találnunk a velünk szemben jelentkező kihívásokra. Azt sem illik elfelejtenünk, hogy 1967 tavasza után milliós tömeg szemében elnyomást gyakorló közösséggé lettünk. Azóta heves, csaknem késhegyig menő vitákra került sor államunk arculatáról. De: mi zsidók államalkotó többségként viselkedünk. Hol húzódnak e viselkedés határai? Mit jelent a többség a velünk együttélő kisebbségek és a „vendégmunkások” szemében? Ez a vita lényege. Tanultunk-e valamit más népek velünk szemben tanúsított múltbeli viselkedéséből, életviteléből, túlnyomórészt negatív töltetű példamutatásaiból? A változások harmadik elemét Izraelföldnek a világ zsidóságának életében betöltött szerepében vélem látni. 1900- ban is volt tagadhatatlan vallási indítékú sóvárgás és áhítat a négy szent város irányába, de az ország valahogy kiesett népünk érdeklődésének homlokteréből, nem is említve fizikai áramlásából. Míg Amerikában 2-3 millió zsidó kötött ki, a Jaffán lehorgonyzó hajókról édeskevesen szálltak partra, és még kevesebben maradtak itt. A cionizmus a zsidók velük született optimizmusával szemben csatát csata után vesztett el. Elmúlt egy évszázad és Izraelföld a zsidó nép, sőt az egyes államok „zsidó származású” állampolgárait is érintő folyamatok központjává lett. (Gyakran az utóbbiak akarata híján.) Ezek kiindulópontja az első cionista kongresszus 1897-ben, amikor a zsidó nemzeti felszabadítás gondolata sóhajok-óhajok, imádság és epekedés helyett politikai szervezetté lett. A két évezredet áthidaló vágyakozás helyét a rövidebbhosszabb hatósugarú cselekvés foglalta el. Célja: a zsidók vére többé ne legyen a mások idegenek, sajnos gyakran ellenségeink vezérelte történelem tengelyeinek kenőolaja. A Balfour-nyilatkozat, bárhogyan is kívánjuk manapság értelmezni, világosan utalt arra, hogy a cionizmus - mi tagadás egyelőre mérsékelt sikerrel megjelent a nemzetközi síkon. A harmincas évek elején a brit mandátum igazgatása alatt Izraelföld a zsidó nyomorúságot csillapító gyújtóponttá lett. Azt jelenti-e ez, hogy Izraelföld felgyorsított építése csak a megrögzött és Németország révén nagyhatalmi státusra szert tett antiszemiták gyűlölködésére adott válasz lett volna? Ez így felületes kérdés, hiszen 1933-ban, Hitler uralomra jutása idején a cionizmus már csaknem négy évtizedes mozgalmi múlttal rendelkezett. Ám tény: a hitre és a történelemre támaszkodó össznépi azonosulás kiegészült, országunk a vészkorszak előtt és alatt, sajnos nehezen forgó kulcsra zárt menedékhellyé, egyben milliós tömegek reményévé lett. Ez ismételten bizonyította a cionizmus igazát: Izrael állama a zsidó nép létéből, vagy nemlétéből fakadó vérbe-húsba vágó egzisztenciális kihívás egyetlen számbajöhető pozitív válasza. A holocaust „élmunkásai” gondoskodtak arról, hogy Kelet-Európában minimálissá zsugorodjon a zsidók jelenléte. Ennek következtében ma mindössze két zsidó központról beszélhetünk: az egyik az Egyesült Államokban éli világát lassan, de biztosan csökkenő lélekszámmal. A másik Izrael, ahol természetes szaporodásunk gépezetében nincs fennakadás. A XXI. század küszöbén a zsidó lét drámái és konfliktusai, kimenetelüktől függetlenül nálunk, a Jordán és a Földközi-tenger határolta területen fognak lezajlani. A jövő kifürkészhetetlen. A remény, hogy ne csak égiekkel játszó földi tüneményt tartalmazzon a következő század, hanem minden szempontból tekintve jobb és békésebb legyen az elmúltnál, tőlünk és a bennünket követő nemzedékek öntudatától, akaratától, kiegyensúlyozott, helyes és a realitásokkal messzemenően számoló cselekvésétől függ. A szerző Izraelben élő történész újságíró 2