Erec, 2008 (1. szám)
1. szám
2008 március Nagyon nem akarta az esti randevút. Nem szeretett utcán ismerkedni, a kedves semmitmondó manishma - manishma volt az a határ, amit a világ minden kincséért sem lépett volna át. Ezért nem ült egy ideje autóbuszra sem, használta inkább kerékpárját a mindennapi utazásokhoz. Vagy gyalogolt, de a járdák ugyancsak sok veszélyt rejtettek magukban, minden lépésben ott volt a lehetőség, hogy valaki megszólítsa, csak úgy. Kiváltképp a Har HaCofim, a Ben Jehuda vagy a piac környéke. A gyors átjutás. Ez lebegett mindig a szeme előtt. Az esti randevú sem jött volna össze, ha előző nap, egy gyenge pillanatában, kávéját szürcsölve az épp boltjait egymás után bezáró, egyre csendesedő piacon le nem ül egy lépcső szegletére, hogy kamerája optikáján keresztül feszítse képekre a mozduló pillanatokat. A szemközti macskát figyelte, várta azt a másodpercet, amikor az állat különleges csíkjai bele nem vesznek az árnyak furcsa kavalkádjába. Amikor is, ebben a feszült figyelemben valaki eltakarta hirtelen a kamera szemét. Óvatosan pillantott fel, egy mosolygó szempár meredt rá. És egy zacskót toltak közel hozzá, benne mindenféle olajos magvakkal. Magvakkal, melyeket az utazó csakis a keleti országok bűzétől bájos piacain találhat meg. Rocá? (akarsz?) - kérdezte a mosolygó szempár. Lo (nem) - válaszolta, megtoldva egy alig hallható tádéval (köszönömmel). Hiába, sokáig élt ahhoz európai földön, hogy csak úgy elfelejtse, nem kell mindent kérni vagy megköszönni. Az egymondatos vezényszavak országában, Izraelben, enélkül is egészen jól elboldogul. Csak semmi más. Szabadulni akart aznap este is, így a rögtönzött közös kávézás helyett a másnap esti találkozót választotta. „Elkísérhetsz a szervizbe, este megyek a bringámért. Hétkor ugyanitt!” Azzal a választ meg sem várva a Zacher park irányába indult el, ahol a sötétség, mint hűséges barátja akkor tájra már hazaűzte az egyedül andalgókat. Másnap, valamivel hét előtt még átfutott az agyán, hogy el sem megy a megbeszélt helyre, de belátta, jobb egy idegen ismerőssel elsétálni a szervizbe, mintsem megkockáztatni, hogy egy újabb, „kedves” ismerkedni vágyót sodorjon útjába az est. A mosolygós szempár ott állt a sikátor sarkán, kezében egy fél literes vízzel. Épp csak odaért hozzá, az átnyújtotta neki. A flakonon egy biciklista rajza volt, megannyi ilyet látott már, de ez valahogy megingatta Kerékpár addigi póker arckifejezését. Egy kedves mosoly volt a jutalom, és megindultak. A szerviz, ahová tartottak a jeruzsálemi dombok egyikének tetején, Giv’at Oranim emeletes házainak szomszédságába állott. Első lakásához még igen közel volt, de a költözés után is tudta, ide fog visszajárni, bármi legyen is a gépével. A jó szerelő olyan, mint a jó pszichológus. Szavak nélkül is megértik egymást, ha úgy adódik. Az öreg, egykor Janek, ma Joel egész napját a műhelyben töltötte. A kis réztábla szerint reggel nyolctól este hatig volt a munkaideje, de a hozzájáró törzsvendégek tudták, Janekhez bármikor be lehetett csöngetni. Nem beszélt sokat, de a lány, Aviva még nála is némább és csöndesebb volt, egy szervízelés alkalmával mesélni kezdett neki. Janeknek a kerékpárok körül forgott az élete. Alig múlt tíz éves, amikor egy Varsó melletti kis falu főutcáján kerekezett néhány napos új kerékpárjával, amikor sűrű porfelleg kíséretével német katonai autók állták el útját, s alig pár órával később ő és szülei már teherautók fedetlen platóján robogtak oda, ahonnan egyedül ő tért vissza. Mijd hosszú, végeláthatatlannak tűnő utazások. De Janek csak egy dologra tudott gondolni, a faluban hagyott kerékpárjára így a kibucban, ahol felcseperedett, megérkezése után nem sokkal talált magának egy rozsdás, vén darabot, amit esténként alkatrészről alkatrészre újított fel. S látván ezt a többiek, hirtelen mindenki kerékpárt akart magának. Jöttek a roncsok, s Janeknek saját műhelye lett. Mintha minden gyermektársa ettől a kétkerekű csodától várta volna, hogy biztos lábbakkal fog ezentúl állni a majdnem anyaföldön. Janek csak dolgozott, kerékpárt bontott és épített. Szótlanul, csöndesen, kedves mosollyal az arcán. A kibucból később elköltözött, hegyek közé vágyott, Jeruzsálembe. S egykori zöldséges bodegát átalakítva itt folytatta tovább életét a kétkerekűekkel, melyek szerelése, ápolása tette őt továbbra is boldoggá, ha beszédessé nem is. Ennek idestova 50 éve már. Aviva csupán egyszer hallotta Janektól ezt a történetet, azután ha találkoztak is a gépek ürügyén, maradtak a lényegre törő hibafeltárásnál és a csendes mosolyoknál. Miközben Aviva ezen gondolkodott, vette csak észre, hogy társa, aki talán érdekesebb randevút várhatott az estétől, némán figyeli őt, talán már hosszú percek óta, de még mindig mosolygós szemekkel. A szerelőműhelyhez érve látták mindketten, hogy Janek már az ajtóban áll, a kerítésnek támasztott zöld színű kétkerekű országúti csodával. Aviva hozzásietett, fizetett, és felpattant gépére. Ment vele egy kört a hegytetőn, majd gyermeki örömmel kiabálta Janeknek: „Mamash tov, mamash! Ze ha ofanaim sheli!” Igen, az övé volt az a remek kerékpár. Majd lassítva megállt a fiú mellett, egy puszit adott az arcára, s amennyire gépe és ereje engedte, suhanva beleveszett az utcai lámpák fényével tördelt késő esti sötétségbe. Janek egy vállveregetéssel hagyta magára a fiút, aki csak ekkor értette meg az igazi biciklisták szavak nélküli magányát. Drelyó Ágnes 3