Ergonómia, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 1. szám

mon követhető és kimutatható lenne a metodológia fej­lődése, a módszertani bázis gazdagodása és tudomá­nyos megalapozottságának növekedése. Az elmúlt húsz évre visszatekintve azonban önkritikusan azt kell meg­állapítanunk, hogy a vázolt koncepcionális bővülés hazánkban nem járt együtt az ergonómia társadalmi elfogadottságával, de immanens fejlődését — azaz szak­mai-tudományos potenciálját — sem növelte számot­tevő mértékben. S ezzel már eljutottunk a hazai ergo­nómia kórisméjét képező főbb tünetek számbavételé­hez. Az ergonómia mai helyzetét elemezve, a „korkép” kialakulása véleményem szerint a következő három fő problémakörre vezethető vissza: az ergonómia iránti társadalmi igény mértéke, az intézményrendszer műkö­dési nehézségei és hiányosságai és a szakember-ellátott­ság helyzete. Vizsgáljuk ezeket meg kicsit közelebbről. 1. Az ergonómia iránti társadalmi igény A hazai ergonómiának két évtizedes múltja, kialakult intézményrendszere ellenére is permanensen küzdenie kell elfogadtatásáért, és ideológiájának hirdetésével, reklámozásával (társadalmi „kiárusításával”) kell hí­veket, szövetségeseket vagy mecénásokat keresnie. Azt hiszem, reális az a megállapítás, hogy az ergonómia iránt valóságos társadalmi méretű igény hazánkban sem a termelés, sem a termékforgalmazás, sem pedig a szol­gáltatás vagy a fogyasztás szférájában még nem mutat­kozik. Ennek a ténynek egyik konzekvenciája az is, hogy a hazai piaci viszonyaink közepette az ergonómia értéknövelő funkciói (még) nem érvényesülnek. Bár biz­tató jelenségnek tekinthetjük, hogy mind több, terme­lési kultúráját tekintve élenjáró vállalat törekszik (kü­lönösen, ha jelentős a termékexportja, illetve ebben ér­dekelt) az ergonómia által realizálható tartalékok fel­tárására és hasznosítására. Más kérdés, hogy a régóta áhított társadalmi szintű igényre mennyire fogadóképes a szakmánk? Milyen az elméleti-szakmai felkészültsége, és mekkora szakem­bergárdára, továbbá milyen tudományos „infrastruk­túrára” lenne szükség ezeknek az igényeknek a színvo­nalas kielégítéséhez? Egyáltalán hol és milyen formá­ban kellene társadalmunkban feltűnniük ezeknek az igényeknek? Úgy tetszik, hogy a nehezebb gazdasági helyzet az ergonómia iránt hagyományosan jelentkező igényeket is reálisabb alapokra helyezte. Megszűntek, vagy leg­alábbis jelentősen csökkentek az ergonómia alkalma­zása iránti olyan megalapozatlan igények, amelyek a konjunkturális időszakra jellemzően, divat- vagy presz­tízsokokon, illetve egyes vezetők szubjektív szándékain alapultak. Eltűnőben vannak olyan megbízások, ame­lyekről legtöbbször már a munka megrendelésekor nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesek, vagy amelyekből egyértelműen kitűnt a partikuláris vállalati érdekeket alátámasztó szándék, esetleg a munka „alibi” jellege. Mai helyzetünkre egyfelől az jellemző, hogy a ko­rábbiaknál kisebb mértékű, de megalapozottabb és reálisabb igény fogalmazódik meg az ergonómia iránt, másfelől viszont az, hogy ezek az igények az ergonómia kompepenciatartományán belül a termelési szféra vi­szonylag szűk problématerületeire korlátozódnak. Az ergonómia potenciálisan jelentős „piacai”, mint pl. a műszaki fejlesztés (és ezen belül is­ elsősorban a termék­fejlesztés), a munkafeltételek alakítása, a munkavéde­lem vagy pl. a környezeti kultúra fejlesztése, a rehabi­litáció, szinte teljesen „érzéketlenek” az ergonómia iránt. Nyilvánvalóan sok oka van annak, hogy társa­dalmunk meglehetős érdektelenséget tanúsít az említett területeken az emberi tényezők fokozottabb figyelem­­bevétele és azoknak a diszciplínáknak a fejlesztése és gyakorlati alkalmazása iránt, amelyekkel e tényezők társadalmi, gazdasági és politikai céljainknak megfe­lelően módosíthatók, alakíthatók. Saját portánkon sö­pörve azonban úgy vélem, jogos az a megállapítás, hogy főleg az oktatás és képzés területén (elsősorban a műszaki felsőoktatásban, valamint a vezetőképzésben és -továbbképzésben) az ergonómiai ismeretek oktatá­sának csekély aránya és korszerűtlensége, az agitáció gyengesége, illetve hiánya, továbbá a gazdaság- és tár­sadalompolitikai gyakorlattal való élő és mindennapos kapcsolatunk hiánya mind-mind ezen okok közé sorol­ható. 2. Az ergonómia hazai intézményrendszere Hazánkban ma 80—100 olyan szervezeti egység (osz­tály, csoport, laboratórium stb.) működik, amelyek ke­retében munkapszichológiai-ergonómiai tevékenység folyik. Ez az intézményrendszer rendkívül heterogén mind a szakmai profil, mind pedig a méret, a káder­állomány összetétele stb. tekintetében. Az említett szer­vezeti egységeknek mintegy a fele az iparban jött létre. Egy néhány hónapja készített felmérési tapasztalatai szerint az iparban létező 42 egységből a betöltetlen ál­láshelyek miatt ma 37 működik. Ezekben összesen 206 munkatársat foglalkoztatnak a következő megoszlás szerint: Az egység létszáma (fő) 123456789 14 24 Az esetgyakoriság 259344332­­­1 A táblázatból látható, hogy az egységek jellemző mé­retnagysága 2—6 fő, azaz az egységek több mint két­harmada ebbe a „csoportméretű” szervezeti egység-ka­tegóriába sorolható. Ami az egységek szakemberstruk­túráját illeti, a felmérés adatai szerint a teljes létszám­ból összesen 105 fő, vagyis a munkatársaknak alig több mint a fele diplomás. Ezen a létszámon belül a pszicho­lógusok aránya a domináns, 68 százalékot tesz ki. A nem egyetemi végzettségűek döntő része, 86 száza­lék laboráns beosztású. Ha az egységek személyi ösz­­szetételét a diplomás szakemberek száma szerint ele­mezzük, a következő képet kapjuk: 2 A felmérést az IPARERG „INFO—PROG” keretében a STRUKTÚRA Szervezési Vállalat ergonómiai osztálya végezte. Az ezen adatokra épülő helyzetkép, ha nem is tükrözi teljes hűséggel az országos helyzetet, de véle­ményem szerint jól jellemzi azt. Az egységben hány diplomás dolgozik? (fő) 1234567 22 Az eset gyakoriság 1595321 1­1

Next