Ergonómia, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
mon követhető és kimutatható lenne a metodológia fejlődése, a módszertani bázis gazdagodása és tudományos megalapozottságának növekedése. Az elmúlt húsz évre visszatekintve azonban önkritikusan azt kell megállapítanunk, hogy a vázolt koncepcionális bővülés hazánkban nem járt együtt az ergonómia társadalmi elfogadottságával, de immanens fejlődését — azaz szakmai-tudományos potenciálját — sem növelte számottevő mértékben. S ezzel már eljutottunk a hazai ergonómia kórisméjét képező főbb tünetek számbavételéhez. Az ergonómia mai helyzetét elemezve, a „korkép” kialakulása véleményem szerint a következő három fő problémakörre vezethető vissza: az ergonómia iránti társadalmi igény mértéke, az intézményrendszer működési nehézségei és hiányosságai és a szakember-ellátottság helyzete. Vizsgáljuk ezeket meg kicsit közelebbről. 1. Az ergonómia iránti társadalmi igény A hazai ergonómiának két évtizedes múltja, kialakult intézményrendszere ellenére is permanensen küzdenie kell elfogadtatásáért, és ideológiájának hirdetésével, reklámozásával (társadalmi „kiárusításával”) kell híveket, szövetségeseket vagy mecénásokat keresnie. Azt hiszem, reális az a megállapítás, hogy az ergonómia iránt valóságos társadalmi méretű igény hazánkban sem a termelés, sem a termékforgalmazás, sem pedig a szolgáltatás vagy a fogyasztás szférájában még nem mutatkozik. Ennek a ténynek egyik konzekvenciája az is, hogy a hazai piaci viszonyaink közepette az ergonómia értéknövelő funkciói (még) nem érvényesülnek. Bár biztató jelenségnek tekinthetjük, hogy mind több, termelési kultúráját tekintve élenjáró vállalat törekszik (különösen, ha jelentős a termékexportja, illetve ebben érdekelt) az ergonómia által realizálható tartalékok feltárására és hasznosítására. Más kérdés, hogy a régóta áhított társadalmi szintű igényre mennyire fogadóképes a szakmánk? Milyen az elméleti-szakmai felkészültsége, és mekkora szakembergárdára, továbbá milyen tudományos „infrastruktúrára” lenne szükség ezeknek az igényeknek a színvonalas kielégítéséhez? Egyáltalán hol és milyen formában kellene társadalmunkban feltűnniük ezeknek az igényeknek? Úgy tetszik, hogy a nehezebb gazdasági helyzet az ergonómia iránt hagyományosan jelentkező igényeket is reálisabb alapokra helyezte. Megszűntek, vagy legalábbis jelentősen csökkentek az ergonómia alkalmazása iránti olyan megalapozatlan igények, amelyek a konjunkturális időszakra jellemzően, divat- vagy presztízsokokon, illetve egyes vezetők szubjektív szándékain alapultak. Eltűnőben vannak olyan megbízások, amelyekről legtöbbször már a munka megrendelésekor nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesek, vagy amelyekből egyértelműen kitűnt a partikuláris vállalati érdekeket alátámasztó szándék, esetleg a munka „alibi” jellege. Mai helyzetünkre egyfelől az jellemző, hogy a korábbiaknál kisebb mértékű, de megalapozottabb és reálisabb igény fogalmazódik meg az ergonómia iránt, másfelől viszont az, hogy ezek az igények az ergonómia kompepenciatartományán belül a termelési szféra viszonylag szűk problématerületeire korlátozódnak. Az ergonómia potenciálisan jelentős „piacai”, mint pl. a műszaki fejlesztés (és ezen belül is elsősorban a termékfejlesztés), a munkafeltételek alakítása, a munkavédelem vagy pl. a környezeti kultúra fejlesztése, a rehabilitáció, szinte teljesen „érzéketlenek” az ergonómia iránt. Nyilvánvalóan sok oka van annak, hogy társadalmunk meglehetős érdektelenséget tanúsít az említett területeken az emberi tényezők fokozottabb figyelembevétele és azoknak a diszciplínáknak a fejlesztése és gyakorlati alkalmazása iránt, amelyekkel e tényezők társadalmi, gazdasági és politikai céljainknak megfelelően módosíthatók, alakíthatók. Saját portánkon söpörve azonban úgy vélem, jogos az a megállapítás, hogy főleg az oktatás és képzés területén (elsősorban a műszaki felsőoktatásban, valamint a vezetőképzésben és -továbbképzésben) az ergonómiai ismeretek oktatásának csekély aránya és korszerűtlensége, az agitáció gyengesége, illetve hiánya, továbbá a gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlattal való élő és mindennapos kapcsolatunk hiánya mind-mind ezen okok közé sorolható. 2. Az ergonómia hazai intézményrendszere Hazánkban ma 80—100 olyan szervezeti egység (osztály, csoport, laboratórium stb.) működik, amelyek keretében munkapszichológiai-ergonómiai tevékenység folyik. Ez az intézményrendszer rendkívül heterogén mind a szakmai profil, mind pedig a méret, a káderállomány összetétele stb. tekintetében. Az említett szervezeti egységeknek mintegy a fele az iparban jött létre. Egy néhány hónapja készített felmérési tapasztalatai szerint az iparban létező 42 egységből a betöltetlen álláshelyek miatt ma 37 működik. Ezekben összesen 206 munkatársat foglalkoztatnak a következő megoszlás szerint: Az egység létszáma (fő) 123456789 14 24 Az esetgyakoriság 2593443321 A táblázatból látható, hogy az egységek jellemző méretnagysága 2—6 fő, azaz az egységek több mint kétharmada ebbe a „csoportméretű” szervezeti egység-kategóriába sorolható. Ami az egységek szakemberstruktúráját illeti, a felmérés adatai szerint a teljes létszámból összesen 105 fő, vagyis a munkatársaknak alig több mint a fele diplomás. Ezen a létszámon belül a pszichológusok aránya a domináns, 68 százalékot tesz ki. A nem egyetemi végzettségűek döntő része, 86 százalék laboráns beosztású. Ha az egységek személyi öszszetételét a diplomás szakemberek száma szerint elemezzük, a következő képet kapjuk: 2 A felmérést az IPARERG „INFO—PROG” keretében a STRUKTÚRA Szervezési Vállalat ergonómiai osztálya végezte. Az ezen adatokra épülő helyzetkép, ha nem is tükrözi teljes hűséggel az országos helyzetet, de véleményem szerint jól jellemzi azt. Az egységben hány diplomás dolgozik? (fő) 1234567 22 Az eset gyakoriság 1595321 11