Ergonómia, 1988 (21. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 4. szám

a vasútegészségügy orvosi megalapozása területén.37 Mint a kolozsvári egyetem tanára felügyelte 1871—1873 között a Kolozsvár-Kocsárd között épülő vasútvonal építkezésé­nek orvosi szolgálatát, s mintegy hatezer — időszakonként változó létszámú — munkás orvosi feladatait látta el. Mint­egy két esztendeig tartó munkája alatt nemcsak a munkás­ság körében tapasztalható - gyakran a rossz hygiéniás kö­rülményekkel is összefüggésbe hozható — a betegségeket írta le, hanem felhívta a figyelmet a rossz szociális viszo­nyokkal való kapcsolatukra is. Másik igen fontos vonatko­zása munkájának, hogy felhívta az építtető vállalatok — a német Gregerson és Bandesen Vasútépítő Vállalat — fi­gyelmét arra, hogy a munkásság béréből levont 2 százalé­kos biztosítási összegért nyújtott orvosi szolgáltatás hiá­nyos, egyoldalú, hiszen csak a tényleges balesetekkel kap­csolatos megbetegedésekre terjed ki, arra viszont nem, hogy a környező mocsarak, a rossz ivóvíz miatt súlyos be­tegségek léptek fel, valamint a venereás betegségek is rend­kívüli, a munkából való kiesést jelentő bajokat eredmé­nyeznek. Ezek gyógyítására a vállalatok nem fordítottak gondot. Genersich közbenjárására lecsapolták a megbete­gedéseket okozó mocsarakat, amelynek következtében je­lentősen csökkent a betegek száma. Tevékenysége tulaj­donképpen a vasútegészségügy kezdetét jelentette, 38 amelynek később nemzetközileg elismert szakembere Csa­­táry (Grósz) Lajos lett, akinek 1898-ban kiadott Vasút­egészségügy című munkája ezen szakterület első orvosi alapvetése a magyar orvosi szakirodalomban. Az iparegészségtan másik nagy érdeklődési területe továbbra is a bányászat és a vasipar volt, mint a legtöbb munkást foglalkoztató két hazai iparág. A medicinának addig is a bányaegészségügyről volt a legalaposabb szakmai ismerete, viszont kevesebb ismerettel rendelkezett az itt fellépő járványokról. A közegészségtan és a bakteriológia múlt század végén bekövetkező jelentős fejlődése nyomán számos olyan bányászbetegségre tudtak magyarázatot, il­letve preventív intézkedéseket tenni, amik addig gyógyít­hatatlannak tűntek. 39 Ilyen volt a XVI. századtól már ismert ún. bányászaszály (anaemia montana, cachexia montana), amely bőr- és bélpanaszokkal, idegfájdalmak­kal, psychés zavarokkal járt, végül a betegek lesoványod­va, vérszegényen, végelgyengülésben haltak meg. Ez a betegség különös fellángolást élt át az 1880-as években, amellyel az orvosi kutatás figyelmét is magára vonta. Az aetiológiai, pathológiai és symptomatológiai azonosítás­ban elévülhetetlen érdemeket szerzett Scheuthauer Gusz­táv (1832—1894), a budapesti orvosi kar kórbonctan pro­fesszora, míg a Selmecbányai Tóth Imre bányaorvos a pa­razitalárvák előfordulását tanulmányozta a bánya vizében, talajában és a bányászok bélsarában. 40 Kimutatta, hogy a baj a bélsár útján terjed, s megcáfolta azokat a nézeteket, mely szerint a kórt a korhadó bányafák okozzák. Szaksze­rű bizonyítása jelentősen előrevitte a preventív intézkedé­sek meghozatalát, a bányahygiéne megszervezését. A bányákban árnyékszékeket létesítettek, a fertőzött terüle­tekről elhordták a bányajáratok felső talajrétegét, oltott mésszel fertőtlenítették. Mindezen intézkedések nyomán Selmecbányán 1882-ben felszámolták a bányászaszályt. Eredményeiért Tóth Imrét az 1885. évi berlini Nemzet­közi Hygiéniai és Demográfiai Kongresszus külön elisme­résben részesítette, sőt megelőző módszerét az egész né­met bányaiparban, később pedig mindenütt bevezették. A bányaegészségügyi vizsgálatokat később kiterjesztették a bányalovakra is, amelynek következtében bebizonyo­sodott, hogy azok is számos emberre ártalmas betegség hordozói. Valójában ezen vizsgálatoknak köszönhető, hogy a hazai bányaiparban nemzetközi vonatkozásban is igen szigorú hygiéniás rendszabályokat vezettek be, már a múlt század utolsó évtizedében. 41 A vasiparban továbbra is az ólommérgezések álltak az orvosi vizsgálódások középpontjában, bár a hazai kohá­szat nagyobb arányú fejlesztése újabb és újabb problémá­kat hozott felszínre. E vonatkozásokban igen fontosak Rózsahegyi Aladárnak vas- és nyomdaipari vizsgálatai, amelyek alapul szolgáltak a Munkásbetegbiztosító Pénz­tár orvosi kara ilyen irányú tevékenységének megindítá­sához. Itt az egyik feladat az orvosi kutatások összehan­golása volt, ami a gyakorlati orvosi munka alapját képez­te. E vonatkozásban kiemelkedő szerepet játszott Fried­rich Vilmos (1864—1945), akit Fodor József irányított erre a sajátos területre, bár elhatározásában Korányi Fri­gyes is megerősítette, akinek klinikáján közel négy eszten­dőt töltött. Az ő nevéhez fűződik a Munkásbiztosító Pénztár orvosi rendszabályzatának kidolgozása 1892-ben, 1894-ben, a budapesti Nemzetközi Orvosi és Demográfiai Kongresszuson nemzetközileg is figyelemre méltó előadást tartott a munkásnegyedekben tapasztalható járványos megbetegedésekről, azok településhygiéniai összefüggései­ről. Az 1890-es évek végén számos felvilágosító jellegű írást adott ki, amelyekkel a munkásságot igyekezett tájé­koztatni a tüdőbetegség okairól, a megelőzés módszerei­ről. Alapítója volt a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium-Egyletének. Az egyesület elsőrendű célja az ipari munkásság köréből kikerült tbc-betegek társadalmi megsegítésének összefogása, szervezése volt. Ebben az idő­ben született írásaiban gyakran vádolta a hivatalos fóru­mokat, hogy nem szentelnek kellő figyelmet a tüdővész elleni védekezésnek, a munkahelyeken uralkodó és egész­séget károsító körülmények felszámolásának. A szanatóri­umi egyesület Tuberculózis című lapját több évtizedig szerkesztette, amely e téren a legfontosabb fórumot jelen­tette. Az 1916-ban kiadott „Tuberkulózis és az ellene való 39 Karasszon Dénes: Adatok a bányászaszály hazai történetének 4. ismeretéhez. Orv. Hetil., 1987. 128. évf. 18. sz. 849-850.1. Pisztora F.:V­asúti dolgozók mentális betegségei a hazai vasút­fejlesztés hő­skorában. (1846-1914). Orv. Hetil, 1987 128 38 évf. 22. sz. 1157-1160.1. Szállási Á.: Genersich Antal a vasúti megbetegedések orvoslá­sának első­ hazai úttörője. Orv. Hetil, 1980. 121 évf 10 sz 849 -850.1. ' ' ' • Frank József-Bodori Mihály: Tóth Imre, a kohó- és bánya­egészségügy neves művelője. Orv. Hetil., 1987. 128. évf. 14. sz. 743-744.1­­41 u.o.

Next