„Érted Vagyok”, 1994 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1994-02-01 / 1. szám
4 • 1994. február „rted ügyok” iránti vágynak való megfelelés más területeken azonban lehet néha igen nehéz (de persze nem kevésbé szükséges) feladat. Ennek illusztrálása céljából egy idézetre nyúlok vissza. Leopold Ungar, az osztrák Karitász tisztességben megőszült igazgató-prelátusa, néhány évvel halála előtt tanulmányt írt, melyben foglalkozik a nők szerepével is az Egyházban: ez a téma az utóbbi években sok vitára adott okot. Hozzászólását olvasva joggal jelenhet meg lelki szemeink előtt az ironikus mosoly, amellyel ez az igazán nem forrófejű, köztiszteletnek örvendő magasrangú pap a következő szöveget írta: „Megnyugvást hozna, ha fontos pozíciókat, amelyek nincsenek a papszenteléshez kötve, vagyis sem a kinyilatkoztatásra, sem az ősegyházra nem vezethetők vissza, például a bíborosi hivatalt, fokozódó mértékben nőkkel töltenék be. Ez valószínűleg megcáfolná a gyanút, mely szerint a pápa egy hamis módo (hangsúlyozottan férfiasi gondolkodásmódból kifolyólag van a nők papsága ellen” *8 — Tudatosan választottam extrém példát, mert a feladat bonyolultsága nem ment fel minket a szavahihetőség kötelezettsége alól. Amíg még ilyen kérdésekben is csak megértő, cinkos mosollyal kacsintunk egymásra, ne várjuk el társadalmunktól, hogy más kérdésekben viszont higgyen nekünk. ilyen lényt legfeljebb érett „holdlakónak” lehetne nevezni. De aki csak az adottságokhoz való alkalmazkodásra képes, az sem érett ember, hanem legfeljebb személyiség nélküli, jól olajozott gép*91. — A társadalom nagykorúsodása nem magyar különlegesség, de nálunk egyedi vonásokkal is rendelkezik. Nálunk ugyanis az átlagnál erősebb volt és tovább tartott egyfajta infantilizmus, amint azt néhány indikátor segítségével a szociológus Hankiss Elemér felvázolja: „Gondoljunk csak például mint kóros tünetre a hatalmi ideológiai függésrendszernek történetileg alig-alig változó paternalisztikus—infantilisztikus terminológiájára, a megannyi király apánkra (ami persze még mindig jobb, mint a neki megfelelő atyuska) a katolikus egyház és a hívők tisztelendő atyám-gyermekem-fiam-leányom kapcsolatára, a honatyákra, a földesurak atyáskodó, a felnőtt bérest is lefiamozó fölénytudatára, a méltóságos úrnak gyermeki alázattal kezet csókoló cselédlányokra, a trianoni haza hő fiaira s lányaira és így tovább. Száz-kétszáz évvel túlélte nálunk ez a terminológia s a mögötte meghúzódó feudális-paternalisztikus függésrendszer önnön nyugateurópai változatait”*101. A vallásszociológus hozzáfűzheti, hogy még az egyház saját rendszerén belül is ellentmondásban van Jézus egyszerű és egyértelmű kérése: .Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei”*111 azzal a szokással, hogy a papokat „atyának”, a püspököket „püspök atyának”, a pápát pedig egyenesen „Szentatyának” — vagy modern egyszerűséggel „ószentségének” — nevezgetik. — A magyar társadalom az utóbbi évtizedekben erősen leszokott a személyes felelősségvállalásról. A politikai rendszerváltozással az ellenhatás nem váratott magára és még erősödni fog. A magyar egyház sok értékes és reális lehetőségének a sírját ássák azok, akik fékezik vagy megakadályozzák a felkészült hívők bevonását, felelős együttműködését és döntési kompetenciáját az egyház közösségében. Akkor kezdjünk vitatkozni arról, hogy milyen mértékig lehetséges egyházunkba demokratikus rendszert bevezetni, amikor az együttes döntés jogát minden olyan területen megvalósítottuk, ahol ez kétségtelenül nem ütközik teológiai meggondolásokba. 2.4. Kis közösségek társadalma A kommunizmus politikai, gazdasági és kulturális rendszere a kollektivizmus pecsétjét nyomta a magyar társadalomra. Ennek válságát szakértők szerint „a megalomániás iparosítás, a gazdasági erők (s ezzel együtt a politikai hatalom) túlcentralizálása okozta.” Érthető tehát a kritika és az 2.3. Nagykorú társadalom Új típusú társadalom alakul ki a mai Magyarországon abból a szempontból is, hogy tagjai szociológiai értelemben mindinkább a felnőttség, érettség, teljeskorúság, nagykorúság, önjogúság állapotába kerülnek. Ezt az állapotot a frankfurti Theodor Adorno az alkalmazkodás képességének és az ellenállás képességének egyidejű birtoklásában jelölte meg. Nem lehet érett emberről beszélni, ha valaki nem képes az adott, időben és térben viszonylagos helyzetet felismerni ,és cselekvéseit ahhoz alkalmazni, hiszen az Tanulmány