„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1995-08-01 / 4. szám
26 • 1995. augusztus Érted vagyok" Leveled jött Istentől Szeptember 3. — Évközi 22. vasárnap — Lk 14.1.7-14 — Előzékenyen! Nem a viszonzást lesve! Amilyen rút dolog a hálátlanság — Jézus szóvá is teszi a kilenc gyógyult leprással kapcsolatban (Évk. 28. v.) —, olyan szép a függetlenség, az, hogy valaki senkinek sem lekötelezettje. Éppen erre figyelmezteti Máriát a Mester a kánai menyegzőn (Évk. 2. v.). De amilyen szép a hála, amilyen fontos a barátság erősítése szempontjából a kölcsönösség, az osztozás — Jézus is valami hasonló viszonyban lehetett Máriáékkal (Évk. 16. v.) —, olyan undorító a belterjessség, amelyben ha kap valamit az ember, tüstént a viszonzás kényszere kezd működni benne; ha megad valamit, azt csak azzal a hátsó szándékkal teszi, hogy a megajándékozott köteles azt mielőbb a legprecízebben viszonozni. Ezt nehezményezi Jézus a mai evangéliumi szakaszban. Korábban is felvetette már a kérdést: Ha csak azokat szeretitek, akik titeket, miféle kedvesség-nagylelkűség ez részetekről? Ehhez a gengszterek is értenek (Évk. 7. v.). Azok is adnak díszebédet a barátaiknak, kollégáiknak, gazdag szomszédaiknak, a hozzájuk hasonszőrűeknek. Utána meg azok őnekik. Kvittéive vannak a dolgok. Senki nem jár rosszul. Jóllaknak egymás konyhájáról, lehetőleg államköltségen. Rosszul legföljebb az adófizetők járnak, akiknek a pénzéből mennek ezek a magas szintű bratyizások. Mit ajánl ehelyett Jézus? Emberléptékű szociálpolitikai lépéseket. Ingyenkonyhát, de nem sorban állásos rendszerűt, még csak nem is svédasztalszerűt, hanem agapé-jellegűt, ahol összetolt asztalok mellett mindenki egyetlen nagy vendégség meghívottja. Ez azért figyelemre méltó, mert Jézusról úgy tudjuk, hogy a kisközösségi megoldások mestere. Ez igaz is. De külön-külön asztalkák mellett eszegetni, ez nagyon vendéglőízű dolog. A vendéglőben pedig a végén fizetni illik. Vendégségben viszont éppen nem illik fizetni próbálni. Ott az kifejezetten sértésnek számít, ha valaki bankókat dugdos a pincér zsebébe, hogy hozzon neki valami extrát, mert amit vendéglátónk rendelt nekünk, az ehetetlen. Ilyen illemszabály az Isten Országában, hogy barátainkkal szemben éppoly takarékosak vagyunk, mint saját magunkkal, s bőkezűségünket azok számára tartogatjuk, akik arra igazán rászorulnak. Hogy mennyire, az abból derül ki, hogy anyagi természetű kedvességünket egyáltalán nem tudják viszonozni. Munkanélküliek, hajléktalanok, kisnyugdíjasok, leszázalékoltak, nagycsaládosok, özvegyek, elváltak, csövesek, állami gondozottak, alkoholisták, drogosok stb. Helyben vagyunk. Ismét napvilágra jut, hogy a kereszténység micsoda balekság, egy kapura játszás, ráfizetés. Jézus ellenvéleményen van. Szerinte nem rossz bolt ez, csupán hosszú lejáratú vállalkozás. Menynyei valutában fizetnek érte egy másik életben. De ha valaki úgy érzi, hogy na, már megint csak a túlvilági mézesmadzaggal hitegetik, annak ott van a mai szakasz eleje, amelyben Jézus mindkét lábával a földön állva vágja szemébe asztaltársainak: annyira már nem lehetnek rövidlátók, hogy helyezkedésük folyamán egyetlen könyöknyi előny reményében kockáztassák a csaknem biztos megszégyenülést teljes környezetük előtt. A rabbinikus hagyomány néhány hellyel az alatt maradást javasol, ami az embert az ülésrendben megilleti. Jézus radikálisan az utolsót köti lelkünkre. Merőben gyakorlati, kényelmi szempontból. Hogy ne fecséreljük energiáinkat e világ ostoba és bizonytalan kimenetelű pozícióharcaira, hanem élvezzük a földi életet az előzékenyek és szerények fölszabadult örömével a legbiztosabb, mert utolsó pozícióból. Biztosak lehetünk afelől is, hogy megmaradt energiáinkkal a közért is többet tehetünk innen, mintha megpróbáltunk volna följebb kapaszkodni. Ezeken az utolsó helyeken akadályozzák a legkevésbé az értelmes munkát. Mi lesz a többi hellyel? Kik rontják majd ott a levegőt? Hogyan szipolyozzák energiáidat, s állítják a hatalom és erőszak szolgálatába legártatlanabb tevékenységedet is? Hogy talán mégsem kellene minden helyet átengedned nekik? Nos, ha invitálnak, ülj feljebb , amíg nemcsak a fizetésed lesz több, hanem a munkád is, és a lelkiismereted poharába nem kell álomport keverned. Szeptember 10. — Évközi 23. vasárnap — Lk 14,25-33 — Csak semmi hebehurgyaság! A mai evangélium fülsértően és botránkoztatóan arra szólít fel minket, hogy Jézus követése érdekében gyűlöljük legközelebbi hozzátartózóinkat, sőt saját magunkat is. De hát mire ez a mindenkit maga alá gyűrő önállítás? Jézus csak akkor mentesíthető a beképzeltség tetőfokának vádja alól, ha kívánsága mindenkinek javára van és senkinek sem árt. Márpedig éppen ezt jelenti az iránta való szeretet: „Az szeret engem, aki birtokolja meghagyásaimat, és megtartja azokat” (Jn 14,21). Meghagyásainak viszont pont az a közepe, hogy mindenkit szeretni kell, még az ellenséget sem szabad gyűlölni (vö. Mt 5,43-44) Akkor viszont mire jó ez az idegesítő játék az egyetemes gyűlölet elrendelésével? Mert bizony létezik mindenbe beletörődő megalkuvás, és létezik semmibe bele nem törődő izgágaság is. De egyik sem jó. Jó csak az, ha az ember az összeférhetőkkel összefér, a békétlenekkel azonban szembeszáll. Nem fizikailag (Mt 5,39; Jn 18,22), hanem szellemileg. Már embertársad bántása esetén is tiltakoznod kell azzal szemben, aki bántotta. Még hallgatnod sem szabad — úgymond — a békesség kedvéért, nemhogy cinkosan egy követ fújni vele! Ezt természetesen fogadhatja az illető bűnbánó lélekkel, s akkor minden rendben van. Valószínűleg így fogadták Jézus ledorongolását a „Mennydörgés fiai” (Lk 9,52-56), meg Péter is (Mt 16,23-17,1). De fogadhatja békétlenségében megmaradva is, mint az írástudók és a farizeusok (Mt 23,27—36; Jn 7,19-20; Mt 27,1-2) Akkor egyértelműen azt fogja érezni, hogy mivel nem állsz a pártjára, nyilván ellene vagy, nem szereted, sőt gyűlölöd őt. Ha nem száll magába, úgy is fog veled viselkedni, mintha ellensége, gyűlölője lennél. Védekezni fog. S mivel legjobb védekezés a támadás, üldözni fog. Nem lesz nyugta, míg nem veszed a sátorfádat és ki nem lépsz az életből, vagy legalábbis az ő életéből, és le nem szoksz lelkiismeretének birizgálásáról. De csak a lelkiismeretbirizgálók Jézus tanítványai. Aki ennél kevesebbet akar, az nem az. De aki lelkiismeretbirizgálással foglalkozik, annak állandóan készen kell lenni arra, hogy foghatja a sátorfáját (Lk 13,31-33). A sátorfa görögül: sztaurosz. A sztaurosz további jelentései: cölöp, karó, lőcs, rúd, pózna, gerenda. Akár olyan, amire sátrat feszítenek, akár olyan, amire halálraítéltet. Tekintettel arra, hogy Jézust sorozatos és súlyos lelkiismeretbirizgáló magatartása miatt egy ilyen póznára erősített keresztgerendán végezték ki, ezt a szavát minden olvasója bitófának, keresztnek érti s nem sátorrúdnak. Aki tehát nem emeli fel saját rúdját (akár sátorfa, akár bitófa értelemben) s jár így: minden egzisztenciális, illetőleg életbizonytalanságra felkészülve a Mester nyomában, az nem lehet a tanítványa. Az nevetségesen hebehurgya ember, aki olyasmibe fogott, amit nem tud végigcsinálni. Olyan, mintha toronyépítésbe kezdene kulipintyóra elegendő építőanyaggal, vagy tízezer katona élén akarna háborút nyerni dupla akkora hadsereggel szemben. Hebehurgya embert pedig ki tud használni? Sem a családja, sem önmaga, de még a Messiás sem, s az Isten sem! Légy megfontolt! Szegődj a Legjobb Céghez! Vállalj annyit, amennyit ma elbírsz! Aztán tedd meg, amit vállaltál, tűzön-vízen át, bárki bármit tesz vagy mond is ellene! Holnap pedig kezdd az egészet elölről! Csak semmi hebehurgyaság!