„Érted Vagyok”, 1998 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 1. szám
Az eretnekségről jedelme teszi lehetővé középpontjának meghatározását. Az eretnekek megkérdőjelezik a központot, jóllehet éppen eretnekségük által definiálják azt. Ez a felőrlő "hatású dialektikus helyzet a szeretve-gyűlölés, a gyűlölködő egymást-elengedni-nem-tudás minden lehetséges formájában megnyilatkozik. Az egyháznak és az eretnekeknek kölcsönösen szükségük van egymásra ahhoz, hogy élni tudjanak. Mindkét oldalon messzemenően kapcsolataik közelségéből és tanításuk távolságából merítik identitásukat. Negatív azonosulásokkal meghatározni identitásunkat persze nem föltétlenül keresztényi, de mindenképpen emberi és elterjedt dolog. Így gyárt ugyanis minden társadalom (az azokat létrehozó konfliktus-terhességgel) olyan helyzeteket, amelyek bizonyos embereket kaszton kívüliekké, kivetettekké, eretnekekké tesznek. Az egyház ezen társadalmak közé tartozik, hiszen társadalmi mechanizmusait tekintve kifejezetten profán. Mindenesetre az egyéni azonosulás Jézus szeretetüzenetével sosem akadályozta meg abban, hogy társadalmi rendszerként ugyanúgy járjon el eretnekeivel szemben, mint minden más társadalom, a politikaiak, a gazdaságiak, a kicsik és a nagyok. Az eretnekek gyártásának egyik legkedveltebb stratégiája a „kommunikatív fantomok” képzésében áll. Ez pedig a következőképpen zajlik: Elszakadva a konkrét találkozásoktól az érintett, elkezdenek róla beszélgetni. Mivel ezekkel a belső beszélgetésekkel nem áll szemben semmiféle konfrontáció a reális emberrel és annak nézeteivel, e beszélgetések elkezdik lassankint fölépíteni saját szubjektumukat, akinek már csak a neve azonos a beszélgetések (tényleges) tárgyával. Az így megteremtett, minden realitástól eloldódott szubjektumot aztán elítélik, leeretnekezik, elátkozzák. Ennyiben az egyházban ugyanúgy zajlik a dolog, mint minden, részleges kommunikációs zavarral működő kommunikációs közösségben (és alighanem minden kommunikációs közösség ilyen). Csakhogy az egyház lelki hatalommal is rendelkezik (korábban világival is rendelkezett), és ezt a hatalmat rendszerint érvényesíti a konkrét emberrel szemben, akit fantáziájában azonosít belső kommunikációjának teremtményével. Ami aztán ebből kisül, az rendszerint minden más, csak nem emberi (ha ezt a fogalmat nem a Van, hanem a Kell felől alkotjuk meg), és végképp nem keresztényi. De az eretnekek gyártásában más tényezők is tekintélyes szerepet játszanak. Aki megmutatja, hogy képes az egyház nélkül is élni, és mégsem hagyja el az egyházat, az csaknem kényszerűen idegen kivetítések áldozatává válik! A normál egyháztagot belső és külső kényszerek kötik az intézményhez, és szívesen venné, ha szabad lehetne ezektől. Képtelen fölfogni, hogy létezik olyan ember, aki nem használja ki egy effajta szabadság esélyét. Tehát nem marad számára más választás, mint hogy a másikról, a nem „normálisról” azt állítsa: az egyház perifériáján él, tulajdonképpen nem is tartozik az egyházhoz, ki kellene zárni... tehát mindazt, ami őrá magára illene, ha egyszer az archaikus, a nevelés által közvetített társadalmi és pszichikai kényszerekből kinőve, szabadon dönthetne. A másik szabadsága botránnyá válik, amit meg kell szüntetni; vagy sikerül őt ismét szolgává tenni, vagy letaszítják a közösségből (aminek nem kell feltétlenül intézményesítetten történnie). Ám téves lenne azt föltételezni, hogy e tekintetben éppen csak az egyház lett áldozata egy különösen ördögi tásadalmi-lélektani mechanizmusnak. Ugyanezen elv alapján funkcionál minden életközösség. Még a felnövekvő gyerekekkel bíró családokban is meg lehet figyelni, persze különböző erősséggel. Még egy harmadik dolgot is meg kell itt említeni, ami eretnekek gyártásához vezet (és ez éppen azon a területen válik fontossá, amelyről alább még szót ejtünk): az a jelenség ez, amelyet ma „kultursokknak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az egyház szembetalálja magát egy olyan világgal, amelyik intellektuálisan legalább annyira vonzó, társadalmilag legalább annyira hatékony, technikailag pedig sokkal hatékonyabb: ez pedig a természettudományok világa, melyek jobban megváltoztatták a föld (külső) arculatát, mint arra az egyház valaha is képes volt. Ez egyáltalán nem csupán a világ materiális, hanem társadalmi arculatára is vonatkozik. Az ilyen kultúrsokkok számtalan elhárító- és immunizáló stratégiához vezetnek. Ezek egyike az eretnekgyártás. A sokkos találkozás a profán tudományokkal azt eredményezi, hogy az egyház —vagy visszavonul abba a a gettóba, ahol a saját eszméivel él együtt, melyeknek semmi közük a „másik világ” eszméihez, —vagy pedig nyílt identitásválságba esik. E válságnak vallási szempontból nem kell radikálisnak lennie, de társadalmi szempontból mindenképp radikális lesz. A jézusi üzenet fundamentuma az egyház számára mindig lehetővé teszi identitásának vallási megalapozását, de társadalmi megalapozását nem. Mivel a társadalmi kötelékek olyan sokaságába van beágyazva, hogy olykor pusztán a társadalmi rendszer egyik elemének tűnik, és csalóka azonosulási ajánlatokat kap (talán fölszólítják, hogy részesedjék az intézményesített hatalomban), valamikor mindenképp meg kell kérdőjeleznie identitásának társadalmi megalapozását. Társadalmi partnere ugyanis előbb vagy utóbb más vonzó fórumok felé fog fordulni, őt pedig, az egyházat, egyedül hagyja. Az effajta veszteségtől való félelmek aztán — melyek mindig kísérői az identitásválságnak —, azt eredményezhetik, hogy a válságot nem hordják ki, hanem végül ismét az első alternatívát választják (menekülés a biztos gettóba). Mi köze azonban mindennek az eretnekekhez? Nos, az eretnekekben személyesül meg a kulturális támadás, és ők a sokkok kiváltói. S mindkettő oda vezet, hogy az „egyház mint organizmus" önmagát fönntartani akarván elkezd elhatárolódni az eretnekektől. Elviselhetetlen lenne számára egy idegen kultúra, egy idegen gondolkodási stílus a saját soraiban. Akik tehát a vonzóbb „kultúra” táborába dezertálnak, azok kaszton kívüliekké, s ha lehet, egyenesen törvényen kívüliekké válnak. Az eretnekek így esetleg a perifériához tartoznak — de még jobb, ha a „dialogikus külsőhöz”. Néhány éve ez a „dialogikus külső” a pótléka nálunk a nyílt harcnak. Kívülálló dialóguspartnerré teszik a másikat (mint levált vagy tévedő testvért). Ily módon is egyértelműen rögzítik a határokat, és definiálják, mi van belül, és mi van kívül. Ezt egyáltalán nem kell negatívan értékelni, ha ezáltal szublimálják az agresszivitást — csak gondolni kell arra,hogy a szublimálások gyakran labilisak (és sikeres ellenszublimálás után ismét az ellenséggel szembeni nyílt agresszivitássá fajulhatnak) éspersze szublimálásokról van szó, nem pedig eredeti, bizonyos igényeket kielégítő folyamatokról. Az eretnek ma gyakran válik a dialógus külső partnerévé. Mindenekelőtt akkor, ha „vallási eretnekről” van szó. „Vallásinak” azt az eretneket nevezem, aki új vallási kérdéseket vet föl, melyeket nem lehet elintézni az eddig uralt válasz- vagy elhárításrepertoárral, vagy pedig azt az embert, aki valamely meglévő vallási kérdésre olyan választ ad, amely ellentétben áll a közép válaszával. Vannak azonban „profán eretnekek” is; ők a tulajdonképpeni megszemélyesítői a másik, fenyegető kultúrának. Közéjük tartoznak a tanulmány elején fölsoroltak valamennyien, Roger Bacon-től Pierre Teilhard de Chardinig mindenki. Mindenesetre az egyház és vezető képviselői nem fogadhatják el a modern tudományok, s köztük a humán tudományok kihívásait anélkül, hogy identitásválságba ne esnének. Az identitásválságok azonban félelmet és szorongást keltenek. A „Ki vagyok én?” kérdés hirtelen nem látszik többé megválaszolhatónak a jól bevált minták szerint. És senki ember nem tudja, milyen lesz egy személy vagy egy intézmény, miután keresztülment egy ilyen válságon. Fordította: —nA— Rupert Lay jezsuita a filozófia professzora Frankfurt am Mainban: tudós, terapeuta, lelkipásztor és menedzsment-tanácsadó. „etted vagyók” 1998. február * 3