„Érted Vagyok”, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000-02-01 / 1. szám
2 • 2000. február Tanulmány Kitörés az adósságcsapdából Vannak olyan válságok, amelyeket a világ annyira megszokott, hogy már észre sem veszik őket. Ilyen a Harmadik világ adósságválsága is. Az ipari országok sok felelős politikusa és gazdasági szakembere már kipipálta. Viszont messze nincs kipipálva az adósságválság számos fejlődő ország számára. Adósságterhük ugyanis csak 1988 és 1998 között 2470 milliárd dollárra duplázódott. Sok ország számára egyre szorosabbá válik az adósságcsapda: az export révén évente több száz millió, olykor több milliárd dollárt kell megkeresniük, hogy fizetni tudják adósságukat és a kamatokat. Ennek megfelelően kevés marad a népesség táplálására, iskolákra, kórházakra, szociális szolgáltatásokra és a környezet védelmére. A fejlődő országokban régóta a szegények legszegényebbjei fizetik azoknak a hiteleknek a számláját, amelyekből hazájukban többnyire csak néhány gazdag húzott hasznot, ha egyáltalán. Különböző segélyszervezetek és egyházak évek óta fölhívják a figyelmet az adósságválság drámai következményeire. Eddig azonban hiányzott az adósságválság megoldására irányuló politikai akarat és az a nyilvános nyomás, amely a politikát cselekvésre kényszeríti. A 2000. év közeledtével ez megváltozott. Több mint 50 országban szervezetek ezrei fogtak össze azért, hogy 2000 az adósságelengedés éve legyen (csupán Németországban több mint 1300 csoport támogatja ezt a kampányt). A kampány emlékeztet a bibliai jóbei- (jubileumi) vagy elengedés éve hagyományára, amikor is a régi Izraelben az elszegényedett adósok tartozását elengedték és földjüket visszaadták. Ennek a hagyománynak a szellemében a kampány azt követeli, hogy messzemenően engedjék el a mai szegény, eladósodott országok tartozását, és indítsanak olyan eljárást az adósságválság megoldására, amely kötelezi az északi hitelezőket. Wolfgang Kessler Az adósságválság okai 1. A nyersanyagárak hanyatlása Az ENSZ adatai szerint 84 fejlődő ország még mindig nyersanyagok eladásával gazdálkodja ki exportbevételeinek több mint 50 %-át. Ez a függőség sok fejlődő ország számára végzetessé vált a nyolcvanas és kilencvenes években, amikor a nyersanyagárak drámaian estek. Ennek következtében a fejlődő országoknak egyre nagyobb nyersanyag-mennyiségeket kellene szállítaniuk ahhoz, hogy az ipari országokban be tudjanak vásárolni. A német Szövetségi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1985-ben még 5,6 tonna kávé vagy 44,3 tonna banán elég volt ahhoz, hogy Németországban egy 6-9 tonnás teherautót vásároljanak. 1992-ben ugyanezeknek az országoknak már 27,5 tonna kávét vagy 79,1 tonna banánt kellett exportálniuk ahhoz, hogy ugyanazt a teherautót ki tudják fizetni. Mivel a nyersanyagok exportjából származó árbevétel egyre kevésbé volt elég ahhoz, hogy kifizessék az életfontosságú importot, sok fejlődő ország külföldi hitelekkel tömte be az így támadt lyukakat. 2. A bankok üzletpolitikája A hetvenes és nyolcvanas években számos nemzetközi bank szokatlan problémával szembesült: a tehetős olajexportáló országokból és a nemzetek feletti konszernek nyereségeiből sok száz milliárd dollár áramlott be hozzájuk. Hogy kereshessenek ezen a pénzáradaton, a bankoknak hitelekké kellett „változtatniuk” ezeket a dollárbefektetéseket. Hitelfelvevőként sok fejlődő ország kormánya kínálkozott, ezek ugyanis gyors iparosításról álmodoztak. Jóllehet ezen országok közül a bankok kritériumai szerint számosan nem voltak hitelképesek, a dollárözön könnyelmű hitelkihelyezésre ösztönözte a bankokat. Egy akkori fiatal bankár, Samuel Gwynne így írja le ezt a folyamatot: „A nemzetközi bankvilág csak úgy hemzseg az agresszív, sugárzó, de reménytelenül képzetlen huszonéves bankároktól. Mint a kefekereskedők, körbeutazzák a világot, és úgy árulják a hiteleket, mint amazok a kefét, ráadásul még magas lovon is ülnek.” Ezek a bankárok Dél számtalan elitjénél nyitott kapukat döngettek, mivel a Harmadik világ hitelfelvevői számára a kedvező feltételekkel történő hitelfelvétel „Szezám, zárulj!”játéknak tűnt, amelynek segítségével hozzájuthatnak a negyven rabló kincseihez. 1 3. Az Egyesült Államok magas kamatpolitikája A fejlődő országok kormányainak drágán kellett megfizetniük a bankok lazább hitelkihelyezéseiért. A bankok többnyire változó kamatozásra adták a hiteleket. A kamatlábakat folyton a piaci kamatlábakhoz igazították. Ez az odaigazítás végzetessé vált az adós országok számára, amikor az Egyesült Államok központi bankja drasztikusan megemelte az összes dollárhitelek irányadó kamatait annak érdekében, hogy az USA-ban tompítsa az inflációt, amely az erős fegyverkezés és az egyidejű adócsökkentés Reagen-i politikája miatt fenyegetett. Súlyosan érintette az adós országokat, amikor az átlagos hitelkamatok időnként 14-17 százalékra emelkedtek. A rendkívülien eladósodott Brazíliának a nyolcvanas években csak kávébevételének 25 %-át arra kellett fordítania, hogy 1 százaléknyi kamatemelést kifizessen. 4. Gigantománia és fegyverek Sok fejlődő ország elitje külföldi hitelekkel finanszírozta a gyors iparosítás álmát. Duzzasztógátakat, ipari központokat, utakat, repülőtereket építettek. Közben persze sok pénz folyt sötét csatornákba, vagy végezte beruházási romokban. Ahol az iparosítás exportképes termékeket eredményezett - mint Ázsia sok, és Latin-Amerika néhány ér-