„Érted Vagyok”, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)

2001-02-01 / 1. szám

4 • 2001.február $Ted vagyok'' Konzervativizmus A harmadik baj a teológiai konzerva­tivizmus. Karl Rahner mondta egyszer, hogy a római Hittani Kongregáció bár korrekt, de steril módon kezeli az igaz hitet, egyszerűen ismételgeti a régi for­mulákat, de nem nyújt segítséget a mai embernek a hit útján. A római kúria évszázadok óta ténylegesen ellenáll minden teológiai újításnak, amikor egyes professzorok megkísérlik, hogy ne csak ismételgessék, ami mindig is mondatott, hanem újrafogalmazzák a kor embere számára, és amennyire le­hetséges, összhangba hozzák a tudomá­nyok eredményeivel. Az ilyen pro­fesszorokat mindig is elmozdították, könyveiket a tiltott művek listájára tet­ték. A II. Vatikáni zsinat föltárta és he­lyesbítette ezt a konzervatív vonalat De nem sok sikerrel, amint ma már nyilvánvaló. A római teológia most megint úgy csinál, mintha mi sem történt volna; túlságosan gyorsan azonosul a „tanító­­hivatallal", és az egyetlen legitim teo­lógiaként tünteti föl önmagát, holott tudnia kellene, hogy a teológiát mint tudományt nem kebelezheti be egyet­len hatóság sem, hogy különböző isko­lákkal­ kezdeményezésekkel, módsze­rekkel és eredményekkel kell számol­ni, mert mindig uton vagyunk a hitben. A teológia annál vonzóbb lesz, minél több kis lépést teszünk a teológiai „vi­lágűrbe", jól tudván, hogy csak akkor érünk a ..túlpartra” és jutunk el a teljes­ségbe, amikor Istennél leszünk és „úgy foguk őt látni, amint van” (IJn 3.2). Az aggályos telkeknek nem kel­l részt ven­niük az ilyen teológiai űrutazásokban, nyugodtan gyalogolhatnak tovább a szilárd talajon. A szakembereket azon­ban nem szabad beszűkíteni a római vonal „biztos tanítására” Mellesleg nem elég pusztán hivat­kozni a zsinati szövegekre. Hogy hűsé­gesek maradhassunk a zsinathoz, meg kell azt haladnunk, és szándékait kell követnünk. A zsinat a maga három évével hatalmas tanulási folyamatot jelentett a püspökök számára. A végén képesek voltak megszavazni olyan dolgokat, amelyeket az elején nem let­tek volna képesek elfogadni. Képzel­jük csak el, hogy ez a zsinat 18 évig tartott volna-mint a tridenti! Akkor a püspököknek igen sok új teológiai be­látást és lelkipásztor helyzetet kellett volna tudomásul venniük, és velük kapcsolatban állást foglalniuk. Mivel a püspökök ezt már nem tudták megten­ni, nekünk kell folyamatosan megten­nünk, és tovább járnunk azt a zsinat ál­tal megszabott utat, amelyet a püspö­kök nyitottak meg. A Roncalli-pápa jelszava, az „aggiornamento” („maivá válás”) érvényben marad és tartós ta­nulási folyamatot követel meg, amint bármely élő szervezetnek is folytono­san meg kell újulnia, ha nem akar el­pusztulni. Ennyiben a zsinat nem „az egyház jelene”, ahogy Ratzinger bíbo­ros mondta, hanem inkább „az egyház tegnapja”, amely azonban alapvető je­lentőségű marad a mindenkori ma szá­mára. Ha tehát a vatikáni kúria a zsinat után ismét olyan tradicionalistává és egyúttal olyan hatalmassá vált, fölve­tődik a kérdés: Milyen szerepet ját­szik ebben a jelenlegi pápa? Az egy­ség végső jeleként szívesen kelti azt a látszatot, hogy fölötte áll a pártoknak és valamiképpen elkülönül a kúriától. Bernhard Häring is megpróbálta vé­delmébe venni őt: „A pápa nyitottabb, mint közvetlen környezete.” Én valamelyest más véleményen va­gyok. Természetes, hogy ő, aki annyi beszédet mond és annyi utazást tesz, nem tudhat mindenről, ami a kúriában zajlik. A korábbi szokástól eltérően nem is hivatja magához hetenkint a különböző kongregációk („minisztéri­umok”) prefektusait megbeszélésre, hanem csak akkor, ha sürgető szükség van rá. Ennek ellenére a kúria alap­irányultságát személyesen a pápá­nak kell tulajdonítani. Végül is ő ne­vez ki minden csúcshivatalnokot, mégiscsak ismernie kell őket. Ő a han­gadó. Túlságosan is erős személyiség ugyanis ahhoz, hogy egyszerűen hagy­ná magát átjátszani. Ebben az emberben igen erősen jut kifejezésre a kettősség jelensége. Erős kijelentéseket tesz a politikai el­nyomás és a gazdasági korrupció hatal­masságai ellen, egyidejűleg azonban óvja a felszabadítási teológia művelőit, hogy ne korlátozzák az üdvösséget a társadalmi-gazdasági és politikai fel­szabadításért folytatott küzdelemre. Bátorít a vallásokkal folytatott dialó­gusra, egyúttal azonban óva int, nehogy az a misszió helyébe lépjen. Ezt a kettő­séget világosan ki lehetne mutatni pl. Redemptoris missio kezdetű, 1990-es enciklikájában. Továbbá totálisan más szerepet játszik kül-, ill. belpolitikájában. Külpolitikájában, amikor az emberi­ség szószólójává teszi magát - s ezt gyakran és szívesen teszi -, szinte pá­ratlan elkötelezettséggel és illetékes­séggel áll ki a béke és az igazságosság, az emberi méltóság és az emberi jogok mellett. Ez világszerte tekintélyt köl­csönöz neki. Belpolitikájában, amikor az egyház érdekében szól, könnyen át­siklik a keresztények egyházon belüli jogain, és a konzervatív, tekintélyi és monarchikus egyházképnek hódol. Ebben nyilvánvalóan erősen meghatá­rozzák lengyel tapasztalatai és szár­mazása. Ott még egy tömör egyházat élhetett meg, egyfajta „Is­ten államát”, egy darab „szent kö­zépkort”, ahová a reformáció és a racionális felvilágosodás sosem vo­nulhatott be, ahol mindenben a püs­pököké volt a döntő szó, ahol évszázadok óta védelmezték a hitet a törökökkel, a poroszokkal és az oroszokkal szemben, ahol nem inogtak meg a hitben és nem is vi­tatkoztak róla. A pápa szeretne a Nyugatra ráerőltetni v­alam­it eb­ből a felvilágosodás nélküli hit­ből, ebből a feudális egyházból. A jövő majd megmutatja, sikerül-e neki, képes-e visszaforgatni a törté­nelem kerekét. Zárszó helyett A három bemutatott izmus messzemenően felelős az egyház­ban jelenleg uralkodó rossz közér­zetért. Nem kevés keresztény válik a nesztelenül terjedő rezignáció áldo­zatává, és vonul belső emigrációba. Aki elszánja magát erre a végső lé­pésre, annak magának kell vállalnia érte a felelősséget. Az embernek jó oka lehet ilyesmire. De ami engem illet, nem tudom jóváhagyni, mivel ezzel ráhagynánk az egyházat azok­ra a tradicionalista csoportokra, amelyek az európai felvilágosodás, a demokrácia és az emberi jogok el­len harcolnak. Ezek a körök nyíltan - annak érdekében, hogy zavartala­nul érvényre juttathassák reakciós elgondolásaikat - azt kívánják, hogy az egyház ,rebelliseik végre lépje­nek ki az egyházból, és csatlakozza­nak az ókatolikusokhoz. De éppen ezt a szívességet ne tegyük meg ne­kik! Ezért érvényben van Georg Denzler professzor szava: „Nem ki­lépni az egyházból, hanem föllép­ni az egyházban!” De hogyan lépjünk, föl ebben az egyházban? A kivonatos ismertetést készítette Ö n is. Forrás: W. B., Zivilcourage in der Kirche, Graz, 1992, 73-86. A Szerző, akinek már több írását közöltük. 1916-ban született, kapu­cinus szerzetes, misszionárius; 1954-1970 között a missziótudomá­­nyok tanára Fribourg egyetemén. 1970-1982 között a kapucinus missziók általános titkára Rómá­ban, számos kitűnő könyv írója, is­mételten beutazott minden konti­nenst, s ma „ a csend házában " él a svájci Arth-ban. Tanulmány

Next