„Érted Vagyok”, 2002 (13. évfolyam, 1-6. szám)

2002-02-01 / 1. szám

Fájdalomkiáltás és Aragóniát Ferdinándnak adja, illetve örököseiknek a spanyol trónon. Lelkükre köti, hogy jó és istenfélő, tanult, bölcs és tapasztalt férfiakat küldjenek a megtalált vagy még megtalálandó szigetekre és szárazföldekre, hogy a katolikus hitre és helyes erkölcsökre oktassák a bennszü­lötteket. Viszont a portugál koronát illeti mindaz, amit majd a határvonaltól keletre fedeznek fel. Aggodalom és lelkesedés a szélfútta vitorlák környékén: Andalúziában Kolumbusz második útjára készül, azokra vidékekre, ahol úgy terem az arany, mint szőlő a vessző­kön, s a sárkánykoponyák drágakövei csak rá várnak­­junk neki valamit! Ha tetszik neki a táncunk, akkor ez az isten meg fogja parancsolni, hogy ne gyötörjenek minket tovább.” Három hónappal később a spanyolok elfogják Hatveyt. Egy cölöphöz kötözik. Mielőtt meggyújtanák a tüzet, amely majd szénné és hamuvá égeti őt, egy pap üdvössé­get és örök békét ígér neki arra az esetre, ha megkeresztel­­kedik. A halálra szánt törzsfő megkérdezi: „A kereszté­nyek is ebbe a mennyországba jutnak?” A pap azt feleli: „Igen ” Harvey a pokol mellett dönt, s a gyújtás sisteregni kezd. 1511, SANTO DOMINGO Az első ellenkezés A faoszlopokból ácsolt és pálmalevelekkel fedett temp­lomban Antonio de Montesinos domonkos szerzetes villá­mokat szór a szószékről, és elátkozza az indiánok kiirtását: „Milyen jogon és miféle igazságosság alapján tartjátok az indiánokat ilyen kegyetlen és ocsmány szolgaságban? Nem azért halnak meg, jobban mondva nem azért ölitek meg őket, hogy éjjel-nappal aranyat kaparjatok össze? Nem lenne-e kötelességetek, hogy úgy szeressétek őket, mint saját magatokat? Nem értitek ezt? Nem érzitek ezt?” Montesinos ezután magasra emelt fejjel tör utat magá­nak az elképedt tömegben. Haragos mozgás tölti meg a te­ret. Az Estremadurából származó parasztok és az andalúziai pásztorok ezzel nem számoltak. Álnéven és meghamisított előélettel néhány rozsdás muskétát aggattak magukra, és aranyhegyek meg meztelen hercegnők reményében, a jó szerencsére hagyatkozv­a keltek át az óceán másik partjára. Nekik másra van szükségük: engesztelő misére, hogy vi­gaszt és megbocsátást eszközöljön ki nekik, e kalandorok­nak, akiket a sevillai katedrális lépcsőin ígéretekkel etet­tek be, a bolhák által agyoncsipkedett parancsnokoknak, akik sosem jártak csatában, és ezeknek az elítélt bűnözők­nek, akik csak Amerika és a börtön, vagy éppen az akasz­tófa között választhattak. „Montesinos? Ezt majd följelentjük Ferdinánd király­nál! Ő majd kiutasítja innen!” A hallgatóságnak csak egyetlen tagja hallgat zavarodot­tan. Kilenc évvel ezelőtt jött erre vidékre. Indiánok, arany­bányák és termőföldek vannak a birtokában, nagy vagyont szerzett. Bartolomé de las Casas-nak hívják, és hamarosan az első lesz az Újvilágban felszentelt papok közül. 1495, SALAMANCA Az első amerikai kölcsönszó Elio Antonio de Nebrija nyelvész itt adja ki spanyol-la­tin szótárát, s beleveszi az első amerikai-spanyol kölcsön­­szót: canoa­z egyetlen fából kivájt hajó. Az új szó az An­tillákról származik. Ilyen, egyetlen kapokfa-törzsből ké­szített, vitorla nélküli bödöncsónakokból üdvözölték Ko­lumbusz Kristófot. Ilyen canoákon, kenukon eveztek hoz­zá a szigetekről a mezítelen, hosszú fekete hajú, vörössel tetovált testű emberek. A karavellákhoz húztak, édesvizet nyújtottak be, és aranyat cseréltek olyan fajtájú sárgaréz csengettyűkre, amelyek Kasztíliában egy maravedit ér­nek, vagyis nagyjából semmit. 1511, PUERTO RICO A behatolók nem halhatatlanok Ponce de León kapitány három évvel korábban kötött ki egy karavellával Puerto Rico szigetén. Agüeynaba törzs­főnök megnyitotta előtte házát, enni és inni adott neki, megengedte, hogy válasszon lányai közül, és megmutatta neki azokat a folyókat, amelyekből az aranyat merítik. A nevét is neki ajándékozta. Ponce de León kapitány ettől fogva Agüeynabának nevezte magát, Agüeynaba viszont megkapta a konkvisztádor nevét. Három nappal ezelőtt egy Salcedo nevű katona egyedül érkezett a Guauravo partjára. Az indiók felajánlkoztak, hogy vállukon viszik át. A folyó közepén azonban leejtet­ték, és addig nyomták a meder aljára, amíg csak kapáló­zott. Aztán kirakták a fűre. Salcedo felpuffadt, violaszínű húshólyaggá vált, amely - páncéljába szorítva és a férgektől szorongatva - hamar bomlik a napon. Az indiók befogják az orrukat, és megfi­gyelik őt. Biztonság kedvéért egy nap, egy éjjel a bocsána­tát kérték. Most már nem éri meg. A dobok szétviszik a jó hírt. A behatolók nem halhatatlanok. Reggel kitör a felkelés. Agüeynaba vezényli. 1511, YARA KELET-KUBÁBAN Sokan megölik magukat Ezeken a szigeteken, a megaláztatás helyein, sokan ön­ként mennek a halálba. Felakasztják vagy megmérgezik magukat és gyermekeiket. A hódítók nem tudják megaka­dályozni ezt a bosszút, de van rá magyarázatuk. Az indiá­nok, mondja Oviedo, „olyan vadak, hogy mindent köztu­lajdonnak tartanak, és természetüknél fogva lusták, szen­vedélyeiknek hódolók s keveset dolgoznak... Közülük sokan pusztán időtöltésből, hogy ne kelljen dolgozniuk, méreggel kinyiffantották magukat, mások meg saját ke­zükkel kötötték fel magukat”. Hatuey, a guahabai régió törzsfője nem követett el ön­­gyilkosságot. Övéivel együtt kenun menekült el Haitiről, és Kelet-Kuba erdeiben meg barlangjaiban húzta meg ma­gát. Ott rámutatott egy kosár aranyra, és így szólt: „Ez­ a keresztények istene. Emiatt üldöznek minket. Emiatt kel­lett meghalniuk szüleinknek és testvéreinknek. Táncos­ vagyok’’ 2002. február •­3 1514.' PANAMA, SANTA MARIA DEL DARIÉN Az Újvilág gyümölcsei iránti szerelem Épp az imént érkezvén meg, Gonzalo Fernández de Oviedo az Újvilág gyümölcseit kóstolgatja. A guavát messze jobbnak találja az almánál. Az anon szép látványt nyújt, és csak úgy duzzad a lédús, fehér, hallatlanul lágy gyümölcshús, amelyből az ember annyit ehet, amennyit akar, nem árt, és nem fekszi meg a gyomrát. A mamej annyira ízlik neki, hogy megnyalja az ujját, és igen jó az illata is. „Ennél jobb nincs”, véli Oviedo. Amikor azonban beleharap a szapotillába, olyan aroma hatol az orrába, amellyel még a mosuszillat sem vetekszik. „A szapotilla a legjobb gyümölcs”, helyesbít. Ezután egy ananászt hámoz meg. Az aranyszínű ananásznak olyan az illata, amilyenről az őszibarack csak álmodhat, és képes étvágyat kelteni olyan emberekben is, akik nem is emlék­szenek már rá, mikor volt utoljára kedvük enni. Oviedo nem találja a szavakat, hogy megfelelő kifejezést adjon az ananász erényeinek. Az megörvendezteti a szemét, az or­rát, az ujját, a nyelvét. „Ez fölülmúlja mind”, hangzik az ítélete, „ahogy a pávatoll ragyogása fölülmúlja minden más madártollét.”

Next