„Érted Vagyok”, 2004 (15. évfolyam, 1-6. szám)

2004-02-01 / 1. szám

-----­_------------------2 • .2004. február Tanulmány „Ne vígy minket kísértésbe! ” Valóban Jézus szavai ezek? Komoly keresztények között is vannak elegen, akik csak kelletlenül tudják kimondani ezeket a szavakat, mert félnek attól a gondolattól, hogy Isten talán csapdát állít nekik, sőt esetleg rosszindulattal vár is hibájuk­ra. Mások csupán gépiesen mondják ki e szavakat, és nem szívesen gon­dolnak bele, hogy­ mit is mondtak. Valójában ezek a szavak első látásra annyira nem illenek ahhoz, amit Jé­zus az anyai módon szerető Istenről mondott, hogy joggal kétségbe von­hatjuk, valóban tőle származnak-e. Mi inkább azt várnánk, hogy Jakab levelében találjuk Jézus eredeti gon­dolatát: „Senki se mondja, amikor kí­sértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Istent nem lehet rosszra csá­bítani, és ő sem csábít rosszra. Mert minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik kísértés­be” (1,13-14). Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Jézus arám anyanyelvén mond­ta ezeket a szavakat, és hogy ennek csupán görög nyelvű fordítása van a kezünkben. Elképzelhető tehát, hogy a fordító félreértett valamit. A zsidó szakember, Pinchas Lapide mutatott rá arra, hogy e kérdés rögtön tisztázódik, ha valaki héberre fordítja ezt a mondatot (Id. Pinchas Lapide, Ist die Bibel richtig übersetzt? Gü­tersloh, 7. kiad., 1997, 124­­.). Az itt használt héber ige jelentése ugyanis nem kizárólag „vinni” vagy „vezet­ni”, hanem annyit is jelenthet, hogy „ne engedj kísértésbe jutni/kerülni minket”. A zsinagóga esti imájában mindmáig ebben a jelentésben hasz­nálják a szót: „Ne engedd, hogy a bűn vagy a bűnösség vagy a kísértés ha­talmába jussak/kerüljek!” Ha Jézus az ennek megfelelő szót használta, azt csak ebben az értelemben tehette: „Ne engedj minket kísértésbe esni!” Az evangéliumban található „Ne vígy minket kísértésbe!” mondat ezek sze­rint arra vezethető vissza, hogy a gö­rög fordítónak nem volt egészen vilá­gos, mit is akart mondani Jézus, s ezért egyszerűen e szónak a legelter­jedtebb jelentését alkalmazta. Mit gondolt Jézus a kísértésről? A választ azzal közelíthetjük meg, hogy megvizsgáljuk, milyen össze­függésben használta­­ a „kísértés” szót. Márk evangéliuma szerint meg­­keresztelése alkalmával Jézus „nyitva látta az eget”, miközben Isten atyja­ként mutatkozott meg neki. Ha e nagy élmény folytatásaként azt olvassuk, hogy Jézust a pusztában „megkísér­tette a Sátán” (1,13), akkor e kísértés nem irányulhatott valami közönséges bűnre, hanem csak Istenbe mint Aty­jába vetett bizalmának megingatásá­ra. Kétségtelenül ugyancsak a biza­lom elvesztésétől akarta megóvni ta­nítványait, amikor letartóztatása előtt azt mondta nekik: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne es­setek” (Mk 14,38). Ugyanerre célzott akkor is, amikor Péterhez így szólt: „Simon, Simon, a Sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostál­jon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, hogy el ne fogyat­kozzék a hited [Istenbe vetett bizal­mad]” (Lk 22,31). A „kísértés” értelme ezekben a pél­dákban nem más, mint az Isten szere­­tetébe vetett bizalom próbatétele. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az evangélisták a „megkísérlés” kife­jezésével sokszor egyszerűen azt fe­jezik ki, hogy Jézust „próbára tették” az ellenfelei (Mk 8,11), világos lesz a Miatyánk e kérésének értelme, ti.: „Ne tedd próbára bizalmunkat!” Jézus nem felejtette el, hogy az élet sokszor próbára teszi az Istenbe vetett bizalmat. A próféták sorsára utalt, amikor ellenségeinek gyűlöletét látva arról beszélt, hogy az ő sorsa is „az emberek kezébe adatik” (Mk 9,31). Természetesen visszarettent az erő­szakos haláltól, amellyel számolnia kellett. Szorongását tanítványai előtt sem leplezte, amikor elfogatása előtti imájában Istenhez fordult Segítségért. „Atyám”-nak szólította Istent, hogy félelmét legyőzze, és újra megtalálja a bizalmat. Arra azonban aligha gon­dolhatott, hogy a fenyegető katasztró­fát Atyja maga rendelte el, hiszen ami „az emberek kezéből” jön, azért az emberek maguk felelősek. Aki úgy hisz, mint Jézus, az biztos abban, hogy Isten vele van, akármit hoz is az élet. Hogy Isten esetleg nem venné észre, ha valaki szenved, azt Jézus elképzelhetetlennek tartotta, hi­szen arról beszélt, hogy „nektek még a hajatok szálai is mind számon van­nak tartva” (Mt 10,30).­­ Hogy miért történik mégis olyan sok borzalmas dolog az emberekkel, arra sehol sem tért ki, mert erre a kérdésre ő sem ka­pott választ. Életének és halálának ta­núsága szerint azonban mindvégig bí­zott abban, hogy az Isten szeretete vé­gül minden szenvedés ellenére is győzni fog. A mi kísértéseink A „Ne vígy minket kísértésbe” vagy „Ne tedd próbára bizalmunkat” kifejezés arra szólít fel bennünket, hogy mindazt, amitől félünk, vagy ami miatt aggódunk, egyszerűen az élet „próbatételének” tekintsük, és imánkban vigyük Isten elé. Ezek a szavak nem arról beszélnek, hogy Is­ten esetleg rosszra csábíthatna min­ket. Ami bűnre csábít, az csak a saját kívánságunk. Hogy ez a bűnre való hajlandóság nem tudatos bennünk, és ezért könnyen inkább a külvilágra ve­tődik ki, lélektanilag érthető. De akár­mennyire ostromol is minket egy ilyesfajta kísértés, az nem Istentől jön, de még a gonosz „ördögtől” sem, akinek hatalma volna kívülről befo­lyásolni minket. A következőkben bővebben is ki fogok térni arra, hogy Jézus nem szá­molt egy olyan hatalmas és gonosz lé­lek befolyásával, akinek lehetősége lenne a mennyei Atya akaratát meg­hiúsítani. Biztos volt abban, hogy az embernek a kísértésekkel kapcsolat­ban sem Istentől, sem az ördögtől nincs oka félni. A félelemnél sokkal többet használ, ha az ember bizalom­mal fordul mennyei Atyjához, aki nem részvétlenül és távolból figyeli őt. Pál apostol szavai szerint: „Hűsé­ges az Isten, erőtökön felül nem hagy Sárdy Péter ! Kísértés és szabadulás t—L--------------—-----------------­V - , J

Next