„Érted Vagyok”, 2006 (17. évfolyam, 1-6. szám)

2006-06-01 / 3. szám

Aláírás-variációk altisztje jött, szintén rendőrökkel, és egy Hungária körúti, közvetlenül az utcára nyíló, nagy vasajtós, 130 cm­­rel - kb. nyolc lépcsővel - a föld színe alatt levő nedves, dohos, és mint ké­sőbb észrevettem, patkányokkal teli pincébe pakoltak át minket. A gyere­keket nem vittem oda, fél évig egye­dül éltem ott, és harcoltam férjem és családunk igazságáért. Egy idő múlva megszántak ben­nünket, a tisztiorvos segítségével a föld felszínén levő szükséglakást kaptunk, kicsi szobát, égre nyíló kis konyhával. Itt összegyűjtöttem a csa­ládomat, és innen aztán - mivel a jó szomszédok és Palánkay atya „lánya­inak” segítségével mindig volt kire hagyni a gyerekeket - minden egyes börtönlátogatási napon megjelenhet­tem Tatabányán. Közben ugyanis, a helyzet enyhülésével, kértem, hogy helyezzék Miklóst olyan helyre, ahol dolgozhat és látogathatom. Itt sorstár­sai sorra kapták a válóperes beadvá­nyokat, de neki megmaradt a remény. Az igaz, hogy két pici fiunkba egy életre belevésődtek a szenvedés nyo­mai, amit mérhetetlen nagy igyeke­zettel próbáltam meg orvosolni. Is­merősök és ismeretlenek segítettek. És ekkor jött el az a pillanat, amikor végre nem gyötrő, hanem biztató fel­hívást kaptam egy aláírásra. Karácsonyi postás 1954 karácsonyának délutánja volt. Már állt a kis karácsonyfa, egy-két ruhadarab a rokonoktól, de semmi já­ték. Csengettek. Mosolygós arcú fia­talember egy kis cédulát és egy elég nagy csomagot nyújtott át. - Kérem, írja itt alá. Én csak a pos­tás vagyok, ez karácsonyi ajándék. - Kitől? - kérdeztem volna, de ahogy aláírásomat megkapta, eltűnt. Kibontva a csomagot, sírtam, sírtam. Szerencsére a gyerekek a szomszéd Tóth néninél ját­szottak. Két csodálatosan szép játék volt benne, egy nagy favillamos és egy ba­rátságos nagy mackó. Mellette meg egy boríték 800 forinttal - ami akkor ko­moly pénz volt -, és a pénz mellett egy kis gépelt cédula: „Dormiunt aliquando leges, sed nunquam moriuntur.” Lefordítva a latin mondatot: Némelykor alszanak a törvények, de sohasem halnak meg. Sokáig kellett még várnunk a törvé­nyek felébredésére. A rendszerválto­zás után tudtam csak meg, hogy a csomag és a csomagba becsomagolt szeretet az állatorvosok gyűjtése volt, és nálam egy fiatal állatorvos járt, akiből később professzor lett. De ekkor még, és 56 után hosszú ideig, a teljes sötétség uralkodott. Ahogy férjem rabtársa és barátja, Tollas Tibor megírta egyik versében: „bebádogoztak minden ablakot” a diktatúra fennmaradása érdekében. Börtönlátogatások Már 1953-ban-amikor megtudtam a feljebbviteli tárgyalás eredményét - írtam „Rákosi elvtársnak”, és egy­részt látogatási lehetőséget kértem, másrészt azt, hogy tegyék ki férjemet munkára. A látogatás kétszeri hajnali ávós vi­zit után történhetett csak meg. Egy hajnalon hosszú, ijesztő csengetés: „Ki az?” Bemondták: „Államvéde­lem”, aztán elém adták a papírt, amit alá kellett írnom. Elmentem a Gyűj­tőbe, vittem magammal a két kicsit is. Már a betonkerítés tetejéről figyeltek, valószínűleg fényképeztek. Amikor becsengettem a nagykapun, a válasz „Várjon!” volt. Nem mehettünk be, kint tárgyaltak velem. Közölték, hogy most nem lehetséges a látoga­tás. Két hét múlva aztán ismét csen­getés, ismét aláírás, ismét megkísér­lem a börtönlátogatást - ez 1953. jú­nius 6-án volt -, és ez alkalommal beszélhettünk is férjemmel egy ne­gyedóra hosszat. Ekkor már nem vit­tem magammal a gyerekeket; lehet, hogy előzőleg az ő ottlétük miatt nem engedtek be. A további látogatások már a tatabá­nyai rabtáborban történhettek, ahova Miklóst kitették munkára. A három éven át minden lehető látogatáson ott voltam. A gyerekekkel viszont aka­ratlanul is, itt is borsot törtünk az orruk alá. A nagyobbik majdnem há­roméves volt, a kisebb közel a két­éves korhoz. A kicsi volt a meré­szebb. II. rész A hosszú asztalnál szemben ültünk egymással, a rabok és a látogatók. Az asztal végénél ültünk, a gyerekek ott tébláboltak „a lábunk alatt”, az őr ott állt mellettünk, szigorúan, felfegy­verkezve. Hirtelen, váratlanul a kicsi odaáll az őr elé, és tőle telhető nagy hangon kijelenti:­­ Ha megnövök, és nagy leszek, akkor pilóta leszek, idejövök, és lelö­köm a katona bácsikat. így mondta: „lelököm”. Hogy mit értett ezen, nehéz biztosra kitalálni. Az viszont tény, hogy a legközelebbi látogatás előtt körlevél érkezett a bör­tönparancsnokságtól a hozzátartozók részére arról, hogy tilos a látogatók­nak gyermekeket magukkal vinni. Kihallgatás Hajnali csengetés, ismét. Tessék aláírni! Mit? 1955. október 18-án jött a behívó másnapra, tanúkihallgatás­ra. Az ÁVÓ-ra. A két kis óvodásgye­rek mellől. Vajon ott maradok-e? Er­ről részletesen írtam egy cikkemben, amelynek a címe: A 10-51629/55 sz. vizsgálati dosszié (ld. „Érted va­gyok”, 2005. február). Sikerült ugyanis kivenni a Történeti Hivatal­ból a kihallgatás jegyzőkönyvét. Bár végigéltem, bennem másképpen élt az emlék. Szerintük azt mondtam, hogy a „Családok Szeretetszövetsége” kö­zösség - amelyet a Páter Palánkayhoz közel álló asszonyok és lányok alakí­tottak­­ és A szeretet aszkétikája és misztikája c. könyv is „ellenséges te­vékenységet fejtett ki, és ellenforra­dalmi propagandaanyagokat terjesz­tett”. Ezeket nem mondtam, hanem egyszerűen odaírták, és szerencsére elengedtek. A jegyzőkönyvet ugyanis nem íratták alá, csak sk-val látták el géppel odaírt nevemet. Az én 56-om Megjött 1956. Az én 56-omat is el­hozta. Sok és sokféle élménnyel, ka­landdal, amelyeknek minden aprósá­ga jelentőséggel bírt. Tavasszal haza­jött az én drága férjem, de aki megjött, nem ő volt már. Elmúlt róla a daloló vidámság, amivel előzőleg minden nehézséget áthidaltunk, már alig tudott rám vagy a kisgyerekekre figyelni, és sokszor érthetetlen sza­vak és cselekedetek szakadtak ki be­lőle. Más lett, félni kezdtünk tőle. Nagy szeretettel fogadtuk, hamar megmozdult bennem harmadik kisfi­am is. Hogy megpihenjek kicsit, Deb­recenből, ahol ekkor éltünk, Buda­pestre jöttem, a barátnőmhöz, miköz­ben a nagyszülői házba, Miskolcra vittem a két gyereket, szamárköhögés utáni levegőváltozásra, így Budapes­ten értek a csodálatos események. Láttam a kenyeres autókat, amint a nagy és szép házikenyereket hozták vidékről a harcoló pestieknek, szere­tettel és lelkesedéssel, szaladtam vissza a Margit-hídról, amikor Pesten lőttek, láttam a menetet, amely Mind­­szentyt hozta rabságából, találkoztam Bárány Ilona családjánál Palánkay atyával, aki a többi rabbal együtt tört ki a váci fegyházból, és akkor érke­zett Budapestre. led vagyok” _______________2006. június­­ 13

Next