„Érted Vagyok”, 2010 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2010-02-01 / 1. szám
4 • 2010. február 1sted vagyok” észban” senki sem tudja, hogy ki a másik, és mi az, amit valójában keresünk. Életünkben, bárhogy tagadjuk is, nem ez az egyetlen zűrzavar! A világot sem értjük, mégis elfogadjuk, hogy van, aki érti. Az üdvösség dolgában pedig még inkább így van. Nem véletlen, hogy Jézus mereven elutasítja a "hányan üdvözülnek" kérdését. Saját kényelmünk és osztaniszorozni akarásunk miatt ne akarjuk kihagyni az egyetlent, aki kihagyhatatlan: Istent, aki velünk ellentétben érti mindazt, amit mi nem, és velünk ellentétben nem fél a sokféleségtől (hiszen erről beszél az egész általa teremtett világ az atomoktól a galaxisokig), másrészről pedig nem is személyválogató, és nem köti semmihez a hozzájutást, csak és kizárólag őszinte akaratunkhoz. Nem fél attól, hogy nem eléggé átlátható, netán osztályozható, kiértékelhető az emberi világ, mert számára csak az egyes ember létezik, akivel egyéni, személyes kapcsolatot akar találni, de ezt a kapcsolatot alapvetően az embertől, és nem saját isteni valójától teszi függővé. Vagy ha mégis van részéről személyválogatás, akkor az „kontraszelekció”, mert számára a gyenge erősebb az erősnél, a kicsi nagyobb az óriásnál, a beteg előbbre való az egészségesnél, és a botladozó bűnös, az elveszett, aki mindenről lemaradt, jobban rászorul a megkeresésre és megtalálásra, mint az, aki jó úton halad. Joggal kérdezheti bárki, hogy ezeket az istenjellemzőket mi alapján tartjuk perdöntőeknek, szemben azokkal, amelyek szerintünk éppen ellentétesen mutatják be a vélt vagy a valós Istent? Valljuk be, nem a „történelmi Isten” vagy a történelmi Jézus az eligazítónk, hanem az, amit Istenben komolyan vehetőnek tartunk: én, te vagy bárki. Lehet hitvallásokkal, kötelező tanításokkal, büntetésekkel szegélyezett szabályokkal lehatárolni az Isten felé vezető utakat, kötelezően előírni, hogy Isten ügyében mit illik, és mit nem illik tudni, gondolni vagy cselekedni, de az ugyanolyan apriori, előrerendelt lesz, mint amit kifogásolnánk. A mérce csak saját lelkiismeretünk lehet, amelynek meg kell határoznia látásmódunkat, amely által szét tudjuk választani, hogy Istennek az emberi közvetítő által elénk adott vetésében mi a jó mag, és mi a konkoly. A válogatás nem attól lesz jó vagy megbízható, hogy egyezik bármely hitvallással vagy tanítással, hanem hogy egyezik azzal az isteni szándékkal és akarattal, amely minden ellenszolgáltatás reménye nélkül, szeretetből, és nem az igazság bármely árfolyamából, a teremtésben testesült meg, és ezáltal azonos Isten nagylelkűségével és felfoghatatlan meggondolatlanságával. Csak olyan Istenről mondhatjuk bizonyossággal, hogy Isten, aki azonos a teremtés ingyenes szeretetével, és aki nem akarja visszakapni a tökéletlentől, a végestől azt, amit mint tökéletes és végtelen beleteremtett a világba. Istent nem lehet üzletbe szólítani a világgal. Ebből következően értelmetlen istennek hozzánk való viszonyát - és viszont az igazságosság és igazság talaján meghatározni, meghatározni azt, ami isteni. Akkor pedig nem marad más hátra, mint Istent a tökéletességből, az ingyenes szeretetből kiindulva meghatározni, mindenféle írásos vagy írástalan „betűjéből”, vagyis venni a bátorságot, és válogatni! Isten csak az lehet, aki nem méricskél, aki nem taszít el, aki nem pusztít, hanem csak szeret, csak ültet, csak épít. Ez az a szűrő, amellyel mindig fel kell vérteznünk magunkat akkor, ha Istent keressük abban, amit ember esze, szava, keze fogalmazott meg. A kereszténység, akárhogyan számoljuk is, együttvéve is az emberiségnek csupán egyetlen szelete, amely nem azért határozta meg Jézus élete és evangéliuma alapján a maga útját, hogy a többiektől való távolságát határozza meg általa, hanem azért, amiért Jézus jött, azaz hogy Isten megtalálható legyen akkor is, ha egyezik eddigi önmagunkkal, hittételeinkkel, és akkor is, ha nem, és mindent elejétől fogva újra kell meghatároznunk és felépítenünk. Isten olyan, mint az élő tűz, mint az eleven szerelem: naponta kell megtalálnunk, hogy éljen, és éltetni tudjon. Eugen Drewermann Ami a Biblia olvasását illeti, kétségtelenül igaza van a brit írónak, G. B. Shaw-nak, aki úgy vélte: Az emberiség minden vallási okmánya olyan, mint a nagy kultúrateremtő folyók, a Nílus, az Eufrátesz és az Indus; aki szomjas, annak innia kell belőlük, de aki iszik belőlük, annak valamilyen tisztító berendezésre van szüksége, különben veszélyes betegségeket kaphat, amelyek járványokat válthatnak ki. Sok ilyen archaikus mozzanatot tartalmaznak ezek a szövegek. Földrengés, vihar, tűzvész - amikor ezek a természeti erők isteneknek számítottak, akkor szükségképpen úgy tűnt, hogy igencsak megharagudtak, ha ily módon kell kitombolniuk magukat; úgy látszott, senki sem vonja kétsége, hogy meg akarják büntetni az embereket valamilyen bűnért, amelyet - függetlenül attól, miben állt ez - bizonyára valamennyien elkövettek. Számos ilyen vonás vált részévé a Biblia istenképének is. Azt olvassuk, hogy Jahve háborúval, sáskajárással, éhínséggel bünteti népét, Izraelt (és az idegen népeket is), pusztít, tombol, és egész néptörzsek kiirtását rendeli el. Még Ezekiel próféta is hiába fáradozik azon, hogy jogosként ábrázolja az isteni igazságosság e borzalmait. A Kr. e. 6. század közepén szintén egy próféta, Jeremiás úgy látja, hogy Isten eljutott e büntető akciók végére; nem lehet nagyobbat ütni annál, ami Jeruzsálem leigázásával történt. Ha most mégis folytatódnia kell az ember és Isten történetének, akkor ez csak egy olyan újrakezdés révén lehetséges, amely azt jelenti, hogy Isten maga szólal meg minden ember szívében, nyugtatóan és vigasztalóan, nem pedig haragvóan és átkozódva. Ilyen „új szövetségként” működik az a „tisztító berendezés”, amely a názáreti Jézus személyéhez kötődik. Végre A megtartó kéz A haragvó Isten csak egy archaikus mítosz Tanulmány