„Érted Vagyok”, 2010 (21. évfolyam, 1-6. szám)

2010-02-01 / 1. szám

4 • 2010. február 1­­sted vagyok” észban” senki sem tudja, hogy ki a másik, és mi az, amit valójában kere­sünk. Életünkben, bárhogy tagadjuk is, nem ez az egyetlen zűrzavar! A vi­lágot sem értjük, mégis elfogadjuk, hogy van, aki érti. Az üdvösség dol­gában pedig még inkább így van. Nem véletlen, hogy Jézus mereven elutasítja a "hányan üdvözülnek" kér­dését. Saját kényelmünk és osztani­­szorozni akarásunk miatt ne akarjuk kihagyni az egyetlent, aki kihagyha­tatlan: Istent, aki velünk ellentétben érti mindazt, amit mi nem, és velünk ellentétben nem fél a sokféleségtől (hiszen erről beszél az egész általa te­remtett világ az atomoktól a galaxiso­kig), másrészről pedig nem is sze­mélyválogató, és nem köti semmihez a hozzá­jutást, csak és kizárólag őszinte akaratunkhoz. Nem fél attól, hogy nem eléggé átlátható, netán osz­tályozható, kiértékelhető az emberi világ, mert számára csak az egyes ember létezik, akivel egyéni, szemé­lyes kapcsolatot akar találni, de ezt a kapcsolatot alapvetően az embertől, és nem saját isteni valójától teszi füg­gővé. Vagy ha mégis van részéről személyválogatás, akkor az „kontra­­szelekció”, mert számára a gyenge erősebb az erősnél, a kicsi nagyobb az óriásnál, a beteg előbbre való az egészségesnél, és a botladozó bűnös, az elveszett, aki mindenről lemaradt, jobban rászorul a megkeresésre és megtalálásra, mint az, aki jó úton ha­lad. Joggal kérdezheti bárki, hogy eze­ket az istenjellemzőket mi alapján tart­juk perdöntőeknek, szemben azokkal, amelyek szerintünk éppen ellentéte­sen mutatják be a vélt vagy a valós Is­tent? Valljuk be, nem a „történelmi Isten” vagy a történelmi Jézus az el­­igazítónk, hanem az, amit Istenben komolyan vehetőnek tartunk: én, te vagy bárki. Lehet hitvallásokkal, kö­telező tanításokkal, büntetésekkel szegélyezett szabályokkal lehatárolni az Isten felé vezető utakat, kötelezően előírni, hogy Isten ügyében mit illik, és mit nem illik tudni, gondolni vagy cselekedni, de az ugyanolyan apriori, előrerendelt lesz, mint amit kifogá­solnánk. A mérce csak saját lelkiis­meretünk lehet, amelynek meg kell határoznia látásmódunkat, amely ál­tal szét tudjuk választani, hogy Isten­nek az emberi közvetítő által elénk adott vetésében mi a jó mag, és mi a konkoly. A válogatás nem attól lesz jó vagy megbízható, hogy egyezik bármely hitvallással vagy tanítással, hanem hogy egyezik azzal az isteni szándék­kal és akarattal, amely minden ellen­szolgáltatás reménye nélkül, szeretet­­ből, és nem az igazság bármely árfo­lyamából, a teremtésben testesült meg, és ezáltal azonos Isten nagylel­kűségével és felfoghatatlan meggon­dolatlanságával. Csak olyan Istenről mondhatjuk bizonyossággal, hogy Is­ten, aki azonos a teremtés ingyenes szeretetével, és aki nem akarja vissza­kapni a tökéletlentől, a végestől azt, amit mint tökéletes és végtelen bele­teremtett a világba. Istent nem lehet üzletbe szólítani a világgal. Ebből kö­vetkezően értelmetlen istennek hoz­zánk való viszonyát - és viszont­­ az igazságosság és igazság talaján meg­határozni, meghatározni azt, ami iste­ni. Akkor pedig nem marad más hát­ra, mint Istent a tökéletességből, az ingyenes szeretetből kiindulva meg­határozni, mindenféle írásos vagy írástalan „betűjéből”, vagyis venni a bátorságot, és válogatni! Isten csak az lehet, aki nem mérics­kél, aki nem taszít el, aki nem pusztít, hanem csak szeret, csak ültet, csak épít. Ez az a szűrő, amellyel mindig fel kell vérteznünk magunkat akkor, ha Istent keressük abban, amit ember esze, szava, keze fogalmazott meg. A kereszténység, akárhogyan szá­moljuk is, együttvéve is az emberiség­nek csupán egyetlen szelete, amely nem azért határozta meg Jézus élete és evangéliuma alapján a maga útját, hogy a többiektől való távolságát ha­tározza meg általa, hanem azért, ami­ért Jézus jött, azaz hogy Isten megta­lálható legyen akkor is, ha egyezik eddigi önmagunkkal, hittételeinkkel, és akkor is, ha nem, és mindent elejé­től fogva újra kell meghatároznunk és felépítenünk. Isten olyan, mint az élő tűz, mint az eleven szerelem: naponta kell megtalálnunk, hogy éljen, és él­tetni tudjon. Eugen Drewermann A­mi a Biblia olvasását illeti, kétségtelenül igaza van a brit írónak, G. B. Shaw-nak, aki úgy vélte: Az em­beriség minden vallási okmánya olyan, mint a nagy kultúrateremtő folyók, a Nílus, az Eufrátesz és az Indus; aki szomjas, annak innia kell belőlük, de aki iszik belőlük, annak valamilyen tisztító berendezésre van szüksége, kü­lönben veszélyes betegségeket kaphat, amelyek járványo­kat válthatnak ki. Sok ilyen archaikus mozzanatot tartal­maznak ezek a szövegek. Földrengés, vihar, tűzvész - amikor ezek a természeti erők isteneknek számítottak, akkor szükségképpen úgy tűnt, hogy igencsak megharagudtak, ha ily módon kell ki­tombolniuk magukat; úgy látszott, senki sem vonja kétsé­ge, hogy meg akarják büntetni az embereket valamilyen bűnért, amelyet - függetlenül attól, miben állt ez - bizo­nyára valamennyien elkövettek. Számos ilyen vonás vált részévé a Biblia istenképének is. Azt olvassuk, hogy Jahve háborúval, sáskajárással, éhínséggel bünteti népét, Izraelt (és az idegen népeket is), pusztít, tombol, és egész néptörzsek kiirtását rendeli el. Még Ezekiel próféta is hiába fáradozik azon, hogy jogos­ként ábrázolja az isteni igazságosság e borzalmait. A Kr. e. 6. század közepén szintén egy próféta, Jeremiás úgy látja, hogy Isten eljutott e büntető akciók végére; nem lehet nagyobbat ütni annál, ami Jeruzsálem leigázásával történt. Ha most mégis folytatódnia kell az ember és Isten történetének, akkor ez csak egy olyan újrakezdés révén lehetséges, amely azt je­lenti, hogy Isten maga szólal meg minden ember szívében, nyugtatóan és vigasztalóan, nem pedig haragvóan és átko­­zódva. Ilyen „új szövetségként” működik az a „tisztító berende­zés”, amely a názáreti Jézus személyéhez kötődik. Végre A megtartó kéz A haragvó Isten csak egy archaikus mítosz Tanulmány

Next