„Érted Vagyok”, 2011 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2011-02-01 / 1. szám

2 • 2011. február F érted vagyok” A kérdés nagyon botrányos, de meggyőződésem, hogy elkerülhetetlen. Egyszer és mindenkorra szembe kell néznünk azzal, hogy képesek vagyunk-e belsőleg megfogalmazni - mindenféle előírás, illetve bűnnel és pokollal fenyegetés ellenére, bármiféle kötelező formula és hitvallás nélkül -, hogy ki számunkra Isten, és ki számunkra Jézus? Amíg az ember csak távolról kóstolgatja a hitbeli felnőttség ízét, addig nem okoz túlzott problémát, hogy életét hitvallások, törvények és előre megírt formulák határozzák meg, kívülről. Amikor azonban elhagyjuk a gyermeki szokásokat, ahogy Pál nyomán mondhatnánk (vö. Ikor 13,11), akkor vállaljuk önmagunkat, értékeinkkel és hibáinkkal együtt, és valami olyasmit fogadunk el, ami hiányzik a törvényekre, büntetésekre, félelemre épülő „vallásos” életből: Isten szabad, személyre szabott választását. El kell döntenünk, hogy istenkapcsolatunkban van-e helye önállóságunknak, vagy csak „egy az Isten, egy a törvény és egy az út” - természetesen az, amelyet mi, emberek köveztünk ki ilyen-olyan eredetű törvényekkel, előírásokkal -, és minden más csak egyénieskedés, Isten útjának tudatos kijátszása vagy elutasítása. Először megkísérlem megfogalmazni azokat az elvárásokat, amelyeket szinte kivétel nélkül minden egyház és minden gyülekezet természetesnek, sőt kötelezőnek tart, és amelyekhez elengedhetetlenül, akár kiközösítés terhe mellett is ragaszkodik. A legelső és legfontosabb az engedelmesség: gondolkozás nélkül, vakon meg kell tenni mindent, amit „fölülről” mondanak, akár egyetértünk vele, akár nem. Sőt, a gondolkozás minden esetben káros, és csak a pokolba vezethet. Nekünk egyetlen feladatunk van, „betölteni Isten akaratát”, s a kérdés csupán az, hogy egy sémát másolva, vagy a nélkül kell-e betölteni azt, vagyis szolgalelkűség és utánzókészség kérdése-e az egész. Az igazi kérdés viszont az, hogy van-e szabad akarata az embernek Istennel szemben is, vagy az már maga a bűn, ha nem az Istent keresők n+1-dik szériája vagyok, változatlan sorozatgyártmány, hanem önmagam, vagyis egyéniség? Kapcsolódva az előzőhöz, hasonlóan elengedhetetlen követelmény a kritikátlanság, vagyis a „helyes magatartás” valahogy így fogalmazható meg a Biblia nyomán: a közösség vagy gyülekezet számára az egyetlen járható út a bárányok szelídseégetése, a mindenre gondolkozás nélkül „ámen”-t mondás. A gondolkozás nagyon kockázatos dolog, mert abból minden származhat, még az is, hogy tudom és értem, mire mondom az „ámen”-t. A Biblia számos helyen figyelmeztet, hogy mennyire veszélyes, ha az ember gondolkozik (Íz 29,14; Péld 1, 18; Ihor 1,20-21), így nem csoda, ha sok ember idegenkedik ettől, és nem kísérletezik vele. Ha magam számára megpróbálom megfogalmazni, hogy mi az érték, mi a jó, mi az Istenhez vezető, mi a jézusi, mi az, amit eredetinek, követendőnek tartok, akkor olyat teszek, amiből esetlegesen még kritika is következhet, tehát ismét csak a „gonosztól” eredhet bennem minden. Legalább ennyire sarkalatos tétel a tekintélytisztelet, amiből egyenesen következik, hogy csak az lehet jó, amit mások, nálamnál magasabb szinten lévők mondanak, hirdetnek, mert csak az lehet a hiteles és hivatalos, amit a „hivatal” hivatalból mond, minden más csak a gonosz csábítása és az isteni rend elleni lázadás, bűnös emberi kivagyiság. Ha valakinek saját véleménye van, az csak megengedhetetlen egyénieskedés lehet, és csak az egység megbontását célozhatja. Egyébként is csak a választottak jogosultak az igazság teljességére; kiválasztottságuk lényege éppen az, hogy mindent jobban tudnak, és aki mégis saját utat akar keresni, az csak lelkileg-szellemileg alultáplált, vagy tévedések között botorkáló, vagy ellenség lehet. Ha valaki odáig merészkedik, hogy megkérdőjelezi például a római pápa vagy bármely más, általánosan elismertnek mondott vagy kikiáltott személy tévedhetetlenségét, mindent jobban tudását, akkor veszélyes területre tévedt, ahová csak a kitagadottaknak, a kiátkozottaknak, szelídebb esetben a kinézetteknek van belépőjük. Mi lenne bármely egyházzal vagy bármilyen gyülekezettel, ha mindenki úgy gondolhatná a dolgokat, ahogy gondolja? A legelbizonytalanítóbb az, amit maga Jézus mond tanítványairól: „Azt akarom, hogy egyek legyenek” - ahogyan ő és Isten is egy (vö. Jn 17,21). Nagy a kísértés a kereszténység egyenruhájának felvételére, és arra, hogy mindenki mást lenézzünk, sőt Istentől elrugaszkodottnak, gőgösnek, nagyképűnek minősítsünk, magatartását egyenesen az ördöggel való cimborálással azonosítsuk csak azért, mert másképpen, egyénien merészel gondolkodni. Legalább ilyen fontosságúnak számít, hogy az emberi élet nehézségeinek elviselését leegyszerűsítsük az áldozat vállalása, avagy annak gonosz elutasítása ügyével. Eszerint mindennek az a végső kulcsa, hogy az ember csupán mellékszereplő, mert mindent Isten végez bennünk, hiszen minden előre meg van írva, tehát ahová bárányt teremtett, oda legelőt is fog adni. Ha elviselhetetlen terheket érzünk, ez azt jelzi, hogy keveset imádkozunk. Ha majd pótoljuk ezt a hiányt, akkor Isten mindent megold, még helyettünk is. Az emberi tényező annyira mellékes, hogy teljesen mindegy, képes vagyok-e valamire, egyénileg alkalmas vagyok-e olyan teher elviselésére, amelyet nem vagyok képes elviselni, hiszen jobb fél lábbal, fél kézzel, fél szemmel” (Mk 9,42-48), fél ésszel bemenni Isten országába, mint elutasítani azt, amit Isten akar tőlünk. Persze örök kérdés marad, hogy Isten mit is akar valójában tőlünk. A megnyomorodást jelenti-e az evangélium, vagy azt, hogy önként, kényszer nélkül és boldogan vállaljuk azt, amire valóban képesek vagyunk. Nagy kísértés, hogy mindenkit belekergessünk Sulyok Gábor Vallásos, vagy felnőtt? ______________________" Tanulmány