„Érted Vagyok”, 2012 (23. évfolyam, 1-6. szám)
2012-02-01 / 1. szám
4 • 2012. február 1 vagy# * A tekintély a posztmodernben A posztmodernben a tekintélyt meg kell szerezni a hitelre méltósággal, amelynek pedig ismételten igazolnia kell magát az életvezetés, a meggyőző személyiség és a dialógusban tanúsított erős érvelési képesség révén. A tekintély gyakorlásának eszközéül itt a dialógus, a vita, a pódiumbeszélgetés vagy a talkshow szolgál. A hitelesség válságának mélyebb oka a posztmodern fordulat, ezen alapvető paradigmaváltás jelentősége még mindig túlságosan kevéssé jutott el az egyházi személyzet tudatába. Azt állítom: Az egyházi hitelesség válságának mélyebb oka az egyházvezetés még határozatlan, kettős viszonyulása a posztmodernhez. Valamennyien posztmodern társadalomban élünk, ennek minden előnyével és hátrányával az egyénre nézve. Az egyház azonban változatlanul a hagyományos társadalom képeinek és szimbólumainak foglya; gyakorlatilag minden főállású, illetve önkéntes munkát végző egyházi munkatárs a hagyományos társadalomban szocializálódott vallásilag, vagy pedig a fiatalok azon kicsiny csoportjához tartozik, amelyik tagadja a modernitást. Durván szólva azt mondhatjuk: az idősebb nemzedéket a hagyományos társadalom értékei határozzák meg, és az megpróbálja ezeket a posztmodernben is megőrizni a maga számára. A most középső nemzedék átmeneti nemzedék, amely gyermek- és ifjúkorában még találkozott a hagyományos társadalom maradványaival, de aztán segítette a posztmodern áttörését, vagy legalábbis a posztmodernhez csatlakozott, ami az értékeket illeti. Az egyházi ifjúsági munka egészen a 80-as, 90-es évekig meghosszabbította a zárt katolikus miliőt. Például az „ifjúsági mise/istentisztelet” tipikus jelensége ennek a korszaknak. Ha ennek a nemzedéknek a tagjai ma még azt mondják, „katolikus gyerekkorom volt”, akkor ez megmutatja, mennyire meghatározó volt még a vallás. A „mi”-érzés lényegesen hozzájárult a vallási szocializációhoz. A legfiatalabb nemzedék viszont, körülbelül a negyven év alattiak általában már nem érzik úgy, hogy az egyházi kínálat vagy a keresztény üzenet megszólítaná őket. Az egyház meg akar érkezni a posztmodern társadalomba, de alapjában véve még mindig a hagyományos társadalmat, a zárt katolikus miliőt siratja. Képi nyelvezetében, igazság- és tekintélyfelfogásában azokhoz az elképzelésekhez ragaszkodik, amelyek ellentmondanak a posztmodern kultúrának. Ezért a posztmodern nemzedéknek az a határozott benyomása, hogy az Istenről szóló beszéd olyan beszédként hat, amely meg akar szabadítani egy olyan fogságból, amelyet már senki sem tapasztal. A hit olyan zavar gyógyszerének tűnik, amelyet senki sem érez, olyan betegség orvosságának, amelytől senki sem szenved. Az egyháznak az lenne a feladata, hogy átölelje a posztmodernet. Ez nem jelenti azt, hogy alkalmazkodjék a korszellemhez. Már a négy evangéliumon is le lehet mérni, hogyan sikerült kezdetben az egyháznak az eltérő kulturális környezetben mindig új módon elmondania az eredeti üzenetet. Az egyház csak akkor maradhat meg a kritikus helyesbítő szerepében, ha szóba áll az aktuális kultúra alapjaival. Egy távoli országban a misszionáriusnak is meg kell tanulnia azt a nyelvet, amelyet ott beszélnek. Szóba kell állnia annak az országnak az alapvető érintkezési formáival, amelyben sikeresen akar misszionálni. Az ide vágó címszavak: „inkulturáció” és „kontextualizálás”. Aki ma meglátogat egy normális istentiszteletet, az olyan énekszövegeket hallhat, amelyek száz vagy több száz évvel ezelőtt keletkeztek. Tarthatunk számos konferenciát az „újraevangelizálásról”, de ezek mind gyümölcstelenek maradnak, ha nem merülünk bele a posztmodern nyelvébe, fogalmi világába és szellemi alapjaiba. A püspökök érzékelik, hogy meg kell érkezniük a posztmodernbe, ha az egyház azt akarja, hogy húsz év múlva is jelentős társadalmi tényező legyen, de nincs bátorságuk ahhoz, hogy elvessék a hagyományos társadalom idejétmúlt jellemzőit. Annak az egyháznak a feszültségei, amely a posztmodernben él ugyan, de ragaszkodik a hagyományos társadalom szellemi alapjaihoz, kettős üzenetekhez és hiteltelenséghez vezetnek. A következmény: ellentmondásos kettős üzenetek Újból és újból bénítóan hat az emberekre, ha ellentmondásos kettős üzeneteket kapnak az egyháztól. Például a nagykorúságukra hivatkoznak a püspökök, ünnepélyesen megerősítik azt a bérmálás szentségével, megkövetelik az oly fontos önkéntes munkához, de idegesen és elutasítóan reagálnak, ha a nagykorúak kinyitják a szájukat, ha kényelmetlen követelésekkel állnak elő, vagy éppenséggel valamilyen reformmozgalmat kezdeményeznek. Nagykorúságot hirdetni, de gyámkodást gyakorolni - ez bénuláshoz vezet. A pszichi Tanulmány