„Érted Vagyok”, 2015 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2015-02-01 / 1. szám

Az egyházi hivatal__________ hetősen korán alighanem már a fővá­rosban, Rómában is. E gyülekezetek a valamivel jobb módú keresztények házában találkoztak, ahol erre a célra elegendően nagy szobák álltak ren­delkezésre. Az ilyen „házi gyüleke­zetek” tehát kisebb, áttekinthető csoportokat öleltek fel, úgyhogy a nagyobb városokban a misszionálás sikere nyomán több vagy éppenség­gel sok ilyen házi gyülekezet létezett. E házak tulajdonosai vagy tulajdo­nosnői minden bizonnyal központi szerepet játszottak, legalábbis az összejöveteleken, mint ahogy ez ter­mészetes, ha az ember vendégeket hív saját házába. Nem tudjuk ponto­san, ki elnökölt az őskeresztény úr­vacsorákon, de talán feltételezhetjük, hogy a házi gyülekezetekben - a zsidó, és részben a pogány étkezési szokásoknak megfelelően - a házi­gazda látta el ezt a feladatot. Semmi sem szól az ellen, hogy ez a háztulaj­donos nőkre is vonatkozott, ha ők voltak a meghívók. Szociológiailag elkerülhetetlen az a feltételezés, hogy a kicsi, de növekvő gyülekezetek csak úgy működhettek tartósan, ha voltak köztük olyan emberek, akik kiemelkedően elköte­leződtek. Legkorábbi levelében, a Tesszalonikaiaknak írt első levélben Pál arra szólítja fel a közösség tagjait, hogy ismerjék el ezeket az embere­ket: „Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, az Úr nevé­ben vezetnek, és intenek is titeket” (ITessz 5,12)! Pál idejében még nincs szó arról, hogy „apostolok” adnának megbí­zást. Aki olyan fontosnak tartotta az új hitet, hogy annak, illetve az abból adódó feladatoknak szentelje magát a házi gyülekezetekben, vagy akár misszionáriusként, apostolként, az egyszerűen így járt el. Pál azt kéri, hogy a többiek becsüljék is meg szolgálatukat. Alighanem ebben a gyülekezet általi elismerésben kell látnunk a „megbízás” kezdeteit.­ A Korinthusiaknak írt első levélben Pál számos, a gyülekezet számára fontos feladatot („kegyelmi ado­mányt”) sorol fel (1Kor 12,4-31). Ebben a korai szakaszban természe­tesen a misszionárius, az apostol a legfontosabb: általa jön létre egyálta­lán a gyülekezet. Vannak aztán to­vábbi szolgálatok is, hogy a hit ele­ven maradjon a csoportban. „Néme­lyeket először is apostolokká rendelt Isten a gyülekezetben, másodszor prófétákká, han­adszor tanítókká" (1kor 12,28) stb. Ebben a korai idő­ben viszont még nem említik meg a gyülekezetvezető feladatát. Ahogyan az emberek között min­dig, tem­észetesen abban az időben is adódott veszekedés, és nem minden­ki akarta elismerni a másikat, aki például „tanítóként” lépett fel. Pál ezért egyetértést kér a keresztények­től; a test képével („amely egység, noha sok tagja van” - 1Kor 12,12) azért könyörög a keresztényeknek, hogy ismerjék el egymás sajátos képességeit. Nem lehet mindenki „apostol” vagy „tanító”, ennek elle­nére arra szólítja fel azokat, akik képesek rá, és akarják is, hogy vállal­janak más fontos szerepet. „De töre­kedjetek a legfontosabb kegyelmi ajándékokra”, mondja (1 Kor 12,31) - s ezután következik a „szeretethim­­nusz”. A meglehetősen későn, a kilencve­nes években keletkezett, ál­páli Efezusi levél még ebben a hagyo­mányvonalban állva a következő szerepeket sorolja föl: „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélis­tákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket [­ a keresztényeket] a szolgálat végzésé­re, Krisztus testének építésére” (Ef 4,11-12). Itt is megszólal a kérés: „Viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,2)! Mindazonáltal az Efezusi levélben felbukkan egy olyan megnevezés, amelyet Pál még nem ismert: a levél „pásztorokról” beszél. Bár semmi közelebbit nem mond róluk, de a „pásztor” képe - akihez természete­sen „nyáj” is tartozik - itt talán egy új szolgálatra utal, a gyülekezet vezeté­sére. Mindenesetre úgy tűnik, szükség­szerűvé vált egy ilyen hivatal, amint ezt az ebben az időben keletkezett újszövetségi iratok­ mutatják. Miért? A keresztények időközben felis­merték, hogy Krisztus visszatérése nem várható a közeljövőben, hanem még várat magára, s talán sokáig (a „kitáguló idő” érzése). Ez azt jelen­tette a keresztény gyülekezetek szá­mára, hogy tartós berendezkedésre kellett törekedniük. Csakhogy bármi­féle közösségről legyen is szó, az hosszabb időn át nem lehet meg stabil struktúrák nélkül. Most jött el annak az ideje, hogy olyan hivatalo­kat, főképpen vezetési hivatalokat alakítsanak ki a gyülekezetek számá­ra, amelyek a gyülekezeti ügyekre viselnek gondot; az ad hoc elkötele­zettség már nem volt elég, bármeny­nyire fontos maradt is a gyülekezetek belső elevensége szempontjából. A misszionárius, illetve az apostol hivatala csak az újonnan alakuló keresztény csoportok számára ját­szott szerepet, az időközben már nemzedékek óta fennálló gyülekeze­tek számára nem. A vezetői hivatalok most kezdődő kialakulása mindazonáltal nem ment viták nélkül. Voltak olyan egyházi régiók, amelyek semmilyen vezetési struktúrát nem ismertek, vagy véde­keztek ellene, így például a 80 és 90 között íródott Máté-evangélium (egy „testvéri evangélium”) polémikusán elveti a vezetői hivatalokat (vö. Mt 23,8-12), a központi fogalom itt a „tanítvány", s a legfőbb nom­a a tanítványok gyülekezete (ld. „Isten házirendjét” Mt 18,5-20-ban). A 100 körül keletkezett János-evangélium semmiféle érdeklődést nem mutat a gyülekezeti struktúrák iránt. Más régiókban, amelyeket a páli és lukácsi hagyomány határozott meg, s amelyek aztán meghatározóvá váltak a jövőre nézve, a gyülekezetek veze­tői hivatalokat alakítottak ki. Ma már nem lehet pontosan megállapíta­ni, mikor kezdődött ez a folyamat; az újszövetségi iratok a kilencvenes évektől dokumentálják, de lehet, hogy már egy évtizeddel (vagy még többel) korábban elkezdődött Nyu­­gat-Szíria és Kisázsia térségében. Ezekben a gyülekezetekben legké­sőbb a kilencvenes évektől léteztek „presbiterek ” és „episzkoposzok ” „mint a gyülekezet pásztorai” (ApCsel 20,28) vagy mint .,elöljá­rók” (1Tim 5,17). Honnan származ­nak ezek a hivatalok és megnevezé­sek? Amikor bizonyos gyülekezetekben felismerték, hogy az egyházi élet működése érdekében vezetői hivata­lok váltak szükségessé, elképzelése­ikhez nem állt rendelkezésükre Jé­zustól vagy a keresztények korábbi nemzedékeitől származó útmutatás. Ezért a Földközi-tenger vidékén mindenütt létezett zsinagógai gyüle­kezetek struktúrája szerint tájéko­zódtak, hiszen ezekből nőtt ki a ke­reszténység. A zsinagógai gyülekeze­teket viszont „presbiterek” (szó szerint: „az idősebbek”, illetve „a­ z Akinek kifogása volt valamelyik meghívó „házigazda” ellen, nyilván nem ment el hozzá; megfordítva: a meghívás elfogadása olyasmi volt, mint hallgatólagos megbízás egy sze­reppel.­­ Apostolok cselekedetei, Péter első levele, az ál-páli „pasztorális [­ lelki­pásztori] levelek: 1. és 2. Timóteus, Titusz.

Next