Pesty Frigyes szerk.: Értekezések a Történeti Tudományok köréből 10. kötet (1882-1883)
5. Gyárfás István: A jászkúnok nyelve és nemzetisége. (1882)
ATÁSZKÍNOK NYELVE ÉS NEMZETISÉGE. 77 Kanisay Miklós kir. tárnokmester által a kúnok helyettes birájául rendelt Dobozi Miklósnak, hogy mivel ez még régebben a Jakab fiainak Miklósnak, Tamásnak és Lászlónak Csonkaszentmiklós, Kisszállás, Csorbajánosszállása, Homokszállás, Besemihálszállása, s úgy ezeknek, mint Chunegyházi János fiainak Jakab, Lőrincz és László nemes kánoknak Ujszállás, Olunnype, Kolbászszállása, Abcykszállás és Poliamora nevű faluit jogtalanul elfoglalta; ezeket nevezett nemes kánoknak azonnal bocsássa vissza birtokukba. A fennebbi két oklevélben a kúnok beköltözése után 130—140 év múlva 12 kún szállásnak tiszta magyar nevével találkozunk, melyek a régi Kolbász nevű kúnszékhez a mai Nagykúnsághoz tartoztak, s nagy részben ma is e nevet viselik, más részök azonban ma már ismeretlen. Figyelmet érdemel, hogy az 1389-ki oklevélben a nádor a vajkannipe és alunnipei kúnokról világosan azt mondja, hogy ezek előtte személyesen megjelenvén, élőszóval adták elő panaszukat. Itt tehát, valamint soha és sehol a jászkúnokra vonatkozó oklevelekben tolmács vagy közbenjáró használása nem említtetik, hanem a közvetlen személyes szóbeli érintkezés világosan kifejeztetik, s ennek nyomán, tehát a kúnok bemondása alapján vétettek fel ez oklevélbe a magyar helynevek tömegesen. Ily hiteles adatok mellett a jászkúnok nem magyar nyelvűségét vitatók ellenében valóban azt kérdezhetjük: hova lett, hova enyészett el alig másfél század lefolyása alatt a jászkúnok állítólagos tatár nyelve, ama makacs nemzeté, mely ősi szokásaihoz annyira ragaszkodott, hogy a Csertán nemzetségbeli Kumcheg kún kapitány alatt még a beköltözés után egy század múlva 1347-ben is valának nemet sátorokban lakó kúnok, mely nemzet őseinek vallása iránt oly vakbuzgó vala, hogy az őt kegyeivel elárasztó III. László alatt ősi vallása megvédése végett jóltevője ellen fegyvert fogott, — ama nemzetnek, melynek a ker. vallásra teljes áttérése csak a XV-ik század közepén sikerült, melynek emlékéül és jutalmául IV. Sixtus pápa 1472-ben Jászberényben a térítés körül magukat kitüntetett Ferenczrendieknek egyház és zárdaépítését megengedte, — ama nemzetnek, mely nem szétszórva, egymástól távol fekvő falukban, szállásokon, hanem a Duna, Tisza, Körös, Maros és Temes vizek mellékein nagyobb tömegekben Jászberény, Kolbász, Hontos, Mizse, Kecskemét, Halas és Zenther nevű hét székben egymást érő számos szállásokon telepedett le, hol a tömeges együttlét, a vallás, nemzetiség és nyelv megvédésére, a magyarság olvasztó ereje s hatalmának ellentállani elég erőt s kitartást adott; — ama nemzetnek, melynek vitéz fegyvereire úgy a bel-, mint a külharczokban királyainknak oly