Esti Budapest, 1954. május (3. évfolyam, 105-127. szám)
A törvényesség legfőbb őre akarunk lenni Az ügyészségek az utóbbi időben mind nagyobb gondot fordítanak arra, hogy pontosan őrködjenek a törvények tiszteletben tartása érdekében. Kerületi ügyészségünk gyakran tart vizsgálatot egyes szerveknél, intézményeknél. E vizsgálatok célja: felfedjük, hol nem tartják be a törvényeket, rendeleteket, hol sértik meg a dolgozók jogait. Legutóbb a kerületi Közért kereskedelmi tevékenységével ismerkedtünk meg közelebbről. Észrevételeinket a kerületi Közért-központ dolgozóival ankéton beszéltük meg, majd több javaslatot tettünk. A kerületi tanács kereskedelmi osztályával együtt foglalkoztunk kerületünk kenyérellátásával. Tapasztaltuk, hogy sok esetben jö későn jön a kenyér az üzletekbe, s szállítás közben gyakran törődik. Javasoltuk a Városi Tanácsnak, hogy a kerületünkben lévő romos sütődét az 1954. évi költségvetésből állítsák helyre, s ezzel megjavul az V. kerület kenyérellátása. A javvaslatot elfogadták és még ez évben felépül a Váci utca 55. szám alatt az új pékség. Megvizsgáltuk a Rosenberg- házaspár utcai rendelőintézet munkáját, ahol komoly eredmények mellett hiányosságokat is tapasztaltunk. Például az egyik igen fontos műszer már régebben hiányzott. Az Orvosi Műszerellátó Vállalat javaslatunkra a műszert azonnal átadta. A rendelőintézetben tapasztaltakat az intézet vezetőivel közöltük. Az intézet vezetői elfogadták javaslatunkat s a szükséges intézkedéseket megteszik. Vizsgálatainknál nem feledke- zünk meg kormányunk pro- grammjáról, amely a dolgozók szükségleteinek fokozott kielé- gítését, sjogaik hiánytalan ér- vényesítését adja feladatul. . Ezért foglalkozunk a dolgozzók jogos panaszainak orvoslásával is. Furucz Mihály, a Fővárosi Építő Vállalat alkal- mazottja azzal fordult a kerületi ügyészséghez, hogy jogtalanul elbocsátották. Ügyét megvizsgáltuk. Panasza jogos volt. Javaslatunkra a Területi Egyeztető Bizottság kivizsgálta ügyét, s Furucz Mihály serelt már orvosolták. Boros Lajos, a Fedéllemezgyár Vállalat alkalmazottja hasonló panasszal fordult hozzánk. Az ő panasza is jogos volt, ezért megóvtuk a vállalat elbocsátó határozatát. Boros Lajos sérelmét is orvosolták, s kifizették elmaradt járandóságát is. A vizsgálatok rávilágítanak arra, hogy az állami, igazgatási és a gazdasági szerveinknél még előfordul törvénysértés, bürokratikus intézkedés vagy tévedés. A jogos panaszok orvoslása megerősíti a lakosságnak a törvényességbe vetett bizalmát. Az ügyészség vigyáz, hogy senkit se zaklassanak alaptalanul, de vigyáz arra is, hogy a bűnözőkkel szemben a leghatásosabban érvényesüljön a szükséges nevelés vagy súlyos esetekben a szigorú és igazságos büntetés. Kiemelkedő feladat a nép vagyonának vélelme. A társadalmi tulajdon védelme azonban nemcsak az ügyészség feladata, hanem az egész dolgozó népé. Várjon Szűcs Antal és bandája rendszeresen fosztogathatta volna kerületünkben a Magyar Repülő Szövetség raktárát és onnan 23.000 forint áru bért ellophatott volna, ha a Repülő Szövetség vezetői éberebben őrködnek a nép vagyonára? Szűcs Antal és bandája megkapták többéves büntetésüket. A Szikra Nyomdában sem tudta volna Koós József 24.000 forinttal megkárosítani népgazdaságunkat, ha előbb feltűnik környezetének költekező életmódja, valamint demagógiája, amivel üzelmeit fedezte. A bíróság Koós Józsefet 3 és félévig börtönbüntetésre ítélte. A börtönbüntetés a dolgozók igazságérzetét kielégíti, de a ■okezer lopott, elherdált forint a dolgozó népnek már nehezebben térül majd meg. Az új ügyészi szervezet eredményei mellett még sok kezdeti nehézséggel végzi munkáját. .A tehézségek leküzdésében azonban nincs egyedül, mert a szocalista törvényesség megvalósítója nemcsak az ügyészség, hanem az egész dolgozó nép, az állam minden polgára. Marton Pálné, V. kerületi ügyész, i Mire fordítja a főnyereményt a boldog nyertes? (Tudósítónktól) Szerényen öltözött, csinos nő áll az Országos Takarékpénztár kispesti fiókja előtt. Amikor a pénztáros felé nyújtja 5916 0125/B. jelzésű Második Békekölcsön-kötvényét, senki nem gondolná róla, hogy ő a 100.000 forintos főnyeremény egyik boldog nyertese. Mint utóbb kiderült, Knoll Józsefné, a Hungária Jacquard Szövőgyár fűzőnője, már két esztendeje özvegy. Férje szövőmester volt, a háborúban szerzett betegségében halt meg. Knollné elvtársnő szorgalmasan dolgozik, s maga neveli kislányát, aki tizenhétesztendős, gépírónő. — Mire fordítja a nyerelenünk. — Egyelőre csak 5000 forintot veszek ki — mondja — a többit bent hagyom takarékbetétben, amíg a mostaninál jobb, kétszobás lakást találok. Az egyik szobámba bútort veszek kislányom számára. Ebből az 5000 forintból pedig — mutatja mosolyogva az éppen kézhez kapott pénzt — ruhaneműket vásárolok mindkettőnk számára. A csinos asszony, akiről senki sem hinné, hogy olyan nagy lánya van, nevetve meséli: amióta „megütötte“ a főnyereményt, már három kérője is akadt... — Tréfásan tették nekem a házassági ajánlatot, de én szintén ugyanúgy jelentettem ki: pénzért nem vagyok eladó ... Különben is most elsősorban Marikámnak a sorsa érdekel. Magamra csak azután gondolok, ha ő már révbe ért... Megkoszorúzták Jó Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából ma délelőtt megkoszorúzták az író síremlékét a Kerepesi-temetőben. A népművelési minisztérium nevében Mihályfi Ernő miniszterhelyettes, a Magyar Írók Szövetsége nevében Veres Péter Kossuth-díjas író, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége nevében Várhegyi György, a DISZ kai Mór síremlékét Központi Vezetőségének titkára, a Budapesti Városi Tanács nevében Pesta László, a végrehajtó bizottság elnökhelyettese, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság nevében Baráti Dezső egyetemi tanár, a társaság alelnöke helyezett el koszorút. Ezután elhelyezték virágaikat a nagy író sírján a budapesti ifjúság képviselői. (MTI) Tegvallom őszintén, tavaly augusztus óta nem gondoltam Dinára, a VIT-en szerzett új barátnőmre. A napi feladatok, de nem utolsó sorban az idő múlása kissé elhomályosította bennem kedves arcát, élénk, mélytűzű szemeit. Csak most, a színpompás május elsejei felvonuláson jutott eszembe újra, amint a Lámpagyár fiataljai között megláttam hasonmását. Zombori Erzsi segédmunkást, aki román népi viseletben haladt egy néger és spanyol fiú karján. Néztem, csak néztem Zombori Erzsit, ahogy vidáman lépegetett apró bocskorában a többi népiruhába öltözött fiatal között, s szerettem volna neki elmondani, hogy az a jelképes összefogás, amelyet a lámpagyári fiatalok hirdetnek, ezen a májusi színpompás menetelésen, mennyire igaz, mennyire valóság. Ainát, a Calea Victoria egyik legszebb könyvesboltjában ismertem meg. Ott volt elárusítónő. Édesanyja magyar, így hát mindkét nyelven tökéletesen beszél. Ő árusította a gyönyörűséges román népművészeti ajándékokat, eredeti népviseleteket, ízléses mázaskorsókat, edényeket, szépséges szőtteseket. A habkönnyű csipkék sokasága között válogathatnak itt a külföldi vendégek. Rozárkával, a fiatal csehszlovák filmszínésznővel és partnerével, Lujzával, valamint egy nádszálvékony, aprótermetű burmai újságírónővel, Dharmával válogattunk mi is a szép holmik között. Rozárka mindenáron egy szép népi öltözéket szeretett volna magának, míg Dharma három kisgyermekének akart játékot venni. Dina ott sürgölődött a vendégek között, egymásután hozta a dúsan hímzett blúzokat Rozárka elé. Rozárka minden darabbal a tükörhöz futott, arcához próbálta a csodás hímzésű, bőujjú ingvállakat — nehezen ment a választás. Bájos kép volt a sötétszőke, kedvesarcú Rozárka és a dús feketehajú Dina, amint kézzel-lábbal próbálták megérteni egymást. Ebben a pillanatban Dinát telefonhoz szólította valaki a túlsó sarokból. — Andrée!... — hallottuk Dina örömteli hangját. S hogy az a bizonyos Andrée nagy szerepet játszott a kis Dina életében, ezt a boldog kiáltásból mindnyájan megállapíthattuk. Azután valami hosszabb vita keletkezett, amelyből egy szót sem értettünk, de ez a szó: „karnevál“, többször is szerepelt benne. Már mindnyájan őt néztük, mert hangja egyszerre kétségbeesetté, kérővé, magyarázkodóvá vált. Azután alig hallhatóan csak ennyit mondott: La revedere. Még pillanatig ott állt, némán, kagylóval a kezében, azután visszaakasztotta a hallgatót, s gondterhelt arccal lépett újra a pult mögé. Már nem figyelt a sourmai aszszonyka válogató ujjaira, azt sem lakta, hogy Rozárka egy pókháló finom csipkét terít kedves arca köré. Tekintete messze elkalandozott. — Szeretek egy fiút... — mondta csendesen. — Francia diák. Itt jár egyetemre Bukarestben. Az előbb közölte velem, hogy meghívót kapott a ma esti Sztálin-parki karneválra. Könyörög, hogy valamiképpen szerezzek jegyet, s menjek ki vele erre a nagyszerű ünnepélyre. Jegy sincs, jelmezem sincs... — mondta bánatosan. — Különben is este hétig dolgozom. Hol tudnék én utánajárni kosztümnek, belépőjegynek... Jozárka ekkorra már összeválogatta a szép holmikat. A pénz kevés volt. Mind a négyen összeadtuk az árát, s még a szép csipkefejkendőre is jutott nagynehezen. Rozárka fizetett és az örökké vidám Lujza, hóna alá kapta a terjedelmes csomagot. Ekkor azonban, váratlan dolog történt. Rozárka kivette Lujza kezéből a csomagot, odasietett a román kislányhoz: — Tessék — mondta kedvesen. — A te szép barna hajadhoz, szemedhez nagyon jól illik ma este ez a szép ruha. Holnap majd eljövök érte, de azt szeretném, hogy ma este te is mulass a te Andréeddel. Dina némán állt egy pillanatig, szinte földbegyökerezett a lába, aztán se szó, se beszéd, nyakába ugrott Rozárkának és hosszú ideig ölelték egymást. — A belépőjegyet próbáld valahogy megszerezni — szólt vissza Rozárka búcsúzóban. Cest praces... Az esti viszontlátásra!... Kint, az ajtó előtt elbúcsúztunk egymástól, s mi ketten Charmával hazafelé tartottunk a szállodába. Charmának csak hosszas próbálkozás után tudtuk elmagyarázni Dina kétségbeesésének okát és Rozárka közvetlen segítségét. A törékeny asszony barna arcán finom mosoly suhant át: — Kedves történet — mondta tört angolsággal és elővette jegyzetét. Hogy, mit írt bele, egyikünknek sem sikerült megtudnunk, mert a különös betűket nem ismertük. Nye csan je, csi-csi jel Pace'si Prietenie, vagyis magyarul: Béke és Barátság. Valóban, a történet a békét és a barátságot jelentette. A szállodában sürgönyt lobogtatott a portás felénk. Dharmának szólt. Még láttuk, amint ideges ujjakkal felbontja, azután finom, barna arca szinte kővé dermed. Egy hangot sem szólt. Elsietett mellettünk, könnyű sarujában úgy futott a lift felé, hogy szinte lélegzete is elállt. Fent a szobámban éppen magamhoz vettem karneváli meghívómat és némi sajnálkozással, de annál erősebb elhatározással úgy döntöttem: Dinához viszem. De ebben a pillanatban kopogtak. Dharma állt az ajtóban. Nagy fekete szemében mérhetetlen fájdalom ült, s a karneválra szóló meghívóját nyújtotta felém. — Vidd el, Dinának... Én repülővel azonnal hazautazom. A cikkeim miatt, melyeket e nagy találkozóról írtam, családomat letartóztatták, gyermekeimet elhurcolták. Még ebben a nehéz percben is eszébe jutott Dina, akinek a boldogsága most az ő kezében volt. Így jutott el Dina, azon a szép augusztusi estén a Sztálin-parkba. Ragyogott két bogárszeme, mint a karbunkulus, amikor éjfél után találkoztam vele és Andréevel. Éppen „Perinkcát“ táncoltak. Habkönnyű sálját akkor akasztotta a magas barna fiú nyakába. És a játékosók, amelyet „Perinica“ közben váltanak egymással a párok, úgy láttam, Dinánál — túl hosszú ideig tartott... Percze Erzsébet EMLÉKEZÉS... Jitány Az Állami Védőnőképző Iskola kertjében. (Magyar Fotó: Bányász Anna felvétele.) . /*’! • «I« p • . , 1.1 Civilizáció és beke ,int vélekedem civilizációnkról? Értéktelen és nyomorúságos, tele kegyetlenséggel, kapkodással, arcátlansággal, aljassággal és képmutatással. Magát a szót is gyűlölöm.“ E szavakat Mark Twain mondotta, az Egyesült Államok — ahogy ő nevezte keserű gúnnyal — az „Egyesült Lincselő Államok“ civilizációjáról. Félévszázada annak, hogy e szavak elhangzottak, s e félévszázad alatt már nemcsak a legkiválóbb amerikaiak, hanem szinte az egész világ minden józan embere érzi és ismeri e szavak igazságát — s most már azt is, hogy hová „fejlődött“ ez a „civilizáció“. Mi nem gyűlöljük a szavakat, mint Mark Twain. Mi azt gyűlöljük, amit az Egyesült Államok mai urainak szavai takarnak. Ma azt a kegyetlenséget, arcátlanságot, aljasságot és képmutatást, amiről a nagy amerikai író beszélt, ezek a szavak takarják: „béke“, „felszabadítás“, „biztonság“. A civilizáció szót már nem igen használják a Wall Street megbízottai — úgy látszik, az Egyesült Államok népe valóban gyűlöli e szót. Pedig annak idején — alig ötven éve ugyancsak büszkék voltak e „civilizációra“. Az akkori burzsoá propagandisták szótárának éppoly gyakran használt szava volt ez, mint az „Amerika, a szabad kezdeményezés országa", vagy a „Hálunk mindenki milliomossá lehet“ csábító szólamok. S Európa elnyomott és kizsákmányolt népei akkoriban és még sokáig csak e szólamokat és a hollywoodi giccseket ismerték, s mitagadás, hittek benne, így ,,tántorgott ki“ 3 millió magyar is a „szabadság hazájába“, hogy megtanulja az „amerikai civilizációt“. S tanuljuk azóta is szakadatlanul. Segítségünkre vannak ebben a szónokló és frázisgyártó imperialista politikusok tettei. A ,,szabadság hazájában“ oltották ki a Rosenberg-házaspár életét — még nem olyan régen, nem felejtettük el! Olvassuk, hogy évenként 60 ezer tanár és tanító hagyja el hivatását az Egyesült Államokban, mert nyomorúságos béréből ennivalóra sem telik. Ismerjük az amerikai „független“ bíróságok ítéleteit, amelyeket hamis tanúk, spiclik és provokátorok megvásárolt szavára hoznak becsületes, ártatlan emberek ellen. S ismerjük azt a „kultúrát“ is, amellyel elárasztják — ahol tehetik — az évezredes kultúrával rendelkező népeket, hogy elbutítsák, megfélemlítsék őket. A maga képére akarja formálni ez a „civilizált“ Egyesült Államok nemcsak saját népét, hanem az egész világot. „Mi, mai olvasók, fogalmat akarunk nyerni a prózai műről, mégpedig úgy, hogy ne vesztegessünk erre több időt, mint amennyi új autónk kapcsolótáblájának megismeréséhez szükséges“ — írja Clifton Fadhman publicista, íme, a kultúra normája! öt-tíz percet Tolsztojra vagy Dickensre — ez az amerikai „kultúra“, öt-tíz percet, hiszen ennyi idő alatt elolvashatja bárki, a „Quick“ című folyóirat kivonatait, s ez a „szellemi és fizikai erőknek csupán minimális megfeszítését kívánja“. S mi sem természetesebb aztán, hogy ez a „kipihent“ úriember magának követeli a világ szellemi és fizikai vezetését. Ha máskép nem, hidrogénbombával — amelyet nem ő gyárt, nehogy kifáradjon az agya, nem ő robbant fel, nehogy kifáradjon fizikailag. Nem ő a floridai tengerparton szemléli majd a pusztításokat, s szellemi és fizikai erőfeszítéseit a tőzsdei árfolyamok tanulmányozására összpontosítja. A világ népei azonban nem adnak módot erre, mert nem kérnek ebből a „civilizációból“. A dolgozó milliók ezt a szót nem gyűlölik, igazi tartalmát megbecsülik és magukénak vallják, s szerte a világon összefognak, hogy lebírhatatlan erejükkel megvédjék. A világ egyötödén már fényesen csillog e szó fénye... az emberiség civilizációjának és kultúrájának fejlődését az igazi béke, az igazi szabadság biztosítja. Lenkei Lajos