Esti Hírlap, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
KÖNNYŰ HÍD Azon a napon a házban mindenki libamájat evett, kilós konzerveket bontottak fel. Rizs is volt, fehér, fényes, első osztályú. Keksz, csokoládé a gyerekeknek. A ház mélyen elnyúló pinceraktárai — a déligyümölcs- és gyarmatárunagykereskedésé — kiürültek. A nagykereskedés különben a háztulajdonosnőé volt; a szikár öregasszony szája elgörbült, orrcimpája hevesen remegett, szemében téboly ült és átok. Míg a lakókkal együtt a pincében ült — a villany az utolsó napokban kialudt —, egy gyertyát sem adott ki raktárából. — Nekem nincs, kérem... — Most, amikor a lakók leverték a raktárajtók lakatjait, a poros polcok lábainál ötven láda gyertyát is találtak. Villany azonban még sokáig nem volt, vizet a földszintről cipeltek fel, vödrökben. A telt vödrök súlya lehúzta a vállat, a fiatalasszony elfáradt, amíg a negyedik emeletre ért. A lakás főfalán nagy, repesz verte lyuk. Zöldág bácsi, a vice, megígérte: kerít egy kőművest. Pénzt nem fogad el, de van elég májkonzerv, konzervért elvállalja a kőműves. A ház szíves lett: a szomszédban, Somogyiné adott egy lavórt — a fürdőszobát nem lehetett használni —, vizet már hozott, majd megmosdatja a beteget. Az öreg tanár a falhoz fordult ágyában. Mintha elbújna a sajnálkozás, a részvét, vagy — inkább úgy érezte — a halál elől. Némán kínlódott, lehet, hogy nem akarta megsérteni jajgatásával ezt a bekövetkezett időt, a meleg leheletű szelet, amely fújdogált a repesz ütötte lyukon, s besütött a nap, szobája aranyszínű tőle. Tükrös nagyszekrényébe beletéptek a repesz szilánkjai, sebzetten állt az ággyal szemben, egyszer odafordult, aztán legyintett. Még csak mérleget sem csinált, mint mások. Sokkal nagyobb csúfság, a sors gonoszsága, hogy most, amikor lobognak az emberek, mint kitűzött zászlók, s mélyen lélegzenek, ő ismét rab lett; nem a levegőtlen pincéé, az ágyé. — Nem adott — kesergett a szomszédban a fiatalasszony. Vödreivel az imént kopogtatott be a háztulajdonosnéhoz. ..A lakók azt mondják, önnek van ... beteg az apám ...” — Nekem? Egy aszpirinom sincs! — Az öregasszony halkan beszélt, de a szavak szikráztak a száján. — Csillapító? Mi vagyok én, patika? Nem találtak a raktáraimban? Csak a lisztemet, a rizsámat, a kekszes ládákat? A tehetetlenség érzése szinte lesoványította, mégis — az aszszonyok gyorsan változtatják színeiket — vidáman lépett be a beteghez: — Délután jön a kőműves — újságolta. Más híre is volt: — Bartháné, a házmesterné, most mondta, hogy nemsokára jár majd a lift... Tovább lelkendezett: — Levest főzök, van liszt, és zsír is. A beteg nem felelt. A kín a torkáig ért, az egész testét gyötörte. Enni nem tudott. Az első kanál leves kiloccsant a takaróra, a másodiktól elfordította a fejét. A tört ablakokon át eljött ágyához élő zajaival a város. Az utcán daloltak. Valaki fütyült. A beteg még jobban a falhoz húzódott. Fészekrakás. A fecskék fészkeket raknak, ö megbénult úszó, látja a partot, de ereje már elhagyta ... Délután a kőműves befalazta a repeszlyukat. Harminc tégla, egy kis habarcs — egy nedves, friss folt a falon, újjáépítés dióhéjban, ö meg tehetetlenül fekszik. Zihált, lázadt. Megragadni ezt az ágyat, szétverni vele a kínt, a betegséget. Felnyögött, először, mióta az ágyat nyomta. Elnyújtott, hörgő nyögés volt, nem a beteg emberé, a leláncolt rabé: kint él a város! Lánya a másik szobában buzgón keresgélt fiókjaiban. Széntabletta, szennalevél, ultraseptyl... Azt mondta az öregasszony, még egy aszpirinje sincs... Nagy retikülje pedig, még a pincében látta, tele volt gyógyszerekkel. A fiókban egy doboz eucarbon, szódabikarbóna, aztán talált egy kis orvosságos dobozt, megsárgult ostyákkal. Ez adta az ötletet. Gyorsan egy pohár víz a vödörből, az ostyát belemártja, tenyerére simítja. A nedves ostya közepére egy csipetnyi szódabikarbóna, betakarja az ostyába. — Orvosság, tessék, csillapító __ A beteg felnézett, a kín láncokat vésett mindenütt az áriára. Egy korty víz, nehéz nyelés. Feszülő várakozásban sűrű percek teltek el. A jó szándékú csalás percei, a szép hazugságé, a kétségbeesett szélhánosság percei. Cementkemény percek, végtelen negyedóra. ki lehet tapintani az izgalmat az asszony érvelésén, le lehet olvasni táguló szemén, félig nyitott száján, ahogy ínyéhez verődik remegő nyelve. A burás végzetes lehet, óriási íza az ámításnak. — Szűnik? Mintha üres szobába kiáltana, nincs felelet. S mintha a falak is átvennék érvelése lüktetését, a roncsolt szekrény is és az alkonyat, amely behull a törött ablakokon. Most meg tudná ölni azt az öregasszonyt, eltitkolt orvosságaival. A keserűség kibírhatatlan, utolsó pillanatában aztán váratlanul megérkezett a csoda. A beteg felült és ezt kérdezte: — Levest főztél? Ennek... — Nehogy azt gondolja — mondta nekem jó idő múlva az öreg tanár —, hogy ez a drága női furfang gyógyított meg. Bár a lélektan ismer ilyen, vagy ehhez hasonló eseteket. Ó, nem! Az álorvosság csak ürügy volt. Könnyű híd, amelyen gyorsan átment a lélek. Hiszen hálából, még gyógyulásom után is szedtem az ostyába csavart szódát. Mondom, ürügy volt. Élni akartam! Volt már miért!... Áprilisra május. Májusban beszéltünk erről a Belvárosban. Ott már csilingeltek az első, feltámadt villamosok. Bodó Béla I. Apám az első világháborúban, mint az I. honvéd gyalogezred bakája, Galíciában megsebesült. Felgyógyulása után Albániába vezényelték, ott alomkórt kapott. Azután, hogy hazaérkezett közénk, folyton aludt, éjjel is és nappal is; nagy nehezen tápászkodott fel az étkezésekhez. Később állapota átmenetileg javult, dolgozni is próbált, de hamar elernyedt, figyelme lankadt, kihagyó kapcsolásait szorongva figyeltük. Vidám szemű, piros arcú apánkat nem kaptuk vissza. De erről nem beszéltünk. „Albert már nem a régi” — mondta anyánk a rokonoknak, de sohasem előttünk. A családfő nem hozott haza pénzt, s mi a nyomorúság grádicsain egyre lejjebb léptünk, a titkolt szegénységből a már nem is szégyelltig. Ott kellett hagynunk kedves kispolgári lakásunkat, a szép állótükröt, az esős Berkes-képet, az István utat, gyermekkorunk színterét, a Csikágó városrészt. A beteg apa, a soha nem panaszkodó anya (a rozsnyói igazgató-tanító lánya) s a két fiú Újpestre költözött. Az Erzsébet utca 10. számú földszintes házban laktunk, az öregek még emlékeznek ránk, egykori szomszédokkal néha összeszaladok az utcán. Egy szoba, konyha, földes szoba, a szimpla ablak kifelé nyílt, klázett az udvar végében. A bútorzat: fekvőhelyek, asztal, négy szék, a konyhában többször is összedőlt, roskatag tűzhely. Apánk aludt, anyánk kézimunkázott és cigarettát töltött, mi eladtuk a kézimunkát, meg a cigarettát, azonkívül szappant árultunk a Lehel téri piacon, cukorpótló folyadékkal házaltunk, raktárakra vigyáztunk, küldöncszolgálatot vállaltunk, s persze tanultunk is. Gyenge, korán elöregedett anyánk éjjel-nappal tűvel vagy cigarettatöltővel a kezében munkálkodott, főzött, takarított, s a szemünk láttára napról napra kopott el: fogait nem tudta pótolni, hófehér lett, ötvenéves korában matrónának hatott. Csalogattuk moziba, legyintett, ha idejönne a mozi... Az utolsó krajcárjain cukrot vett maszatos utcagyerekeknek, meg is mosdatta őket. S közben tréfált , ha szorult belénk valami humor, mind tőle örököltük Szívében hordta a lakók minden baját, csak magával nem törődött: ijedten figyeltük, ha elakadó lélegzettel mosott a teknőben, de ő csak mosolygott, mert bízott bennünk, bízott a jövőben és különben is ,.ki kell mosni, gép nem dolgozik helyettem”. Még megérte, hogy beköltözhettünk Pestre, az Akácfa utcai kétszobás udvari lakásba. Fiai közös színdarabját láthatta a bemutatón, majd tapintatosan meghalt, ne fájjon nekünk többé rettenetes betegségének kínja, szenvedése. De már nem élte meg Gömböstől Szálasiig az embertelenség uralmát; nem élte meg férje, rokonai és ismerősei halálát, fiai elhurcolását, a kivégzőtáborok korszakát. Aztán a kormos égbolt alatt szürkésfekete párában lebegő házak sorfala között Gestapokocsik száguldoztak. Az utcákon lopakodva, körülkémlelve jártunk. Nem akadt tíz perc, valónak bizonyuló rémhír nélkül. Ismerőseink sorra eltűntek. És 1944. március 29-én testvérem megkapta a behívót. (Én csak néhány nappal később.) Tudtuk, mit jelent ez a cédula, vonultunk be már az előző, években is: személyiségtől való megfosztást, pária életet, kiszolgáltatottságot. Elbúcsúztunk. „Milyen jó, hogy anyánk nem élte meg ezt a pillanatot — mondtam én —, de jó, hogy meghalt”, öcsém bólintott és eltűnt. II. Mi ketten hírmondóul hazajöttünk"a 'felszabadulás' ‘után. Barátainkról kérdezősködtünk, ez meghalt, arról nem érkezett hír. Ismeretlenek csókolóztak össze: „Hogy élted át a szörnyűségeket?’’ — kérdezgették egymástól. Én százszor is elmeséltem: úgy menekültem meg, hogy néhány bajtársammal, megszökve az erdélyi sáncásásból és aknaszedésből, a szovjet parancsnokság irányítása mellett eljuthattunk biztos helyre, Bukarestbe. De napok múlva már nem illett panaszkodni, a frissen megnyílt kabaré remekül viccelte ki a siránkozásaikkal túllicitálókat a „Ki szenvedett többet?” műsorában. Előre kellett nézni, nem hátra. Ám a magányosság, a tűnődés perceiben még ma is, tizenöt év után is kísért a háború emléke: gyötrő hiányérzet az elpusztult kortársak, a velünk együtt álomszövő pajtások után, meghalt Fenyő, a költő, Lukács, a hírlapíró és a többi, akinek azt lehetne mondani: emlékszel? És hogy eltűntek a régi barátok, akikkel kibeszélhetném magamat, még többet gondolok anyámra. Minden jelenség őt juttatja eszembe. Ha tisztára mosdott, vidám gyermekkel találkozom, szurtos védenceire gondolok. Ha nyaralási terveken vitatkozunk, és válogatunk a lehetőségek között, eszembe jut, hogy ő csak egyszer nyaralt. Dunaharasztin, az első háború előtt. Idős asszonyokat látok a rendelőintézetben — talán ha idejekorán felismerik a baját és ingyen gyógyítják? Ha jót olvasok, ha muzsikát hallgatok, őt idézi fel emlékezetem. Most már mosna a gép helyette. Este átmegyünk öcsémékhez, nézzük a televíziót. Testvérem megszólal: „Emlékszel, mindig azt mondta, ha idejönne a mozi.” Látom anyám hulló, ősz haját, totyogó mozgását, apámat a pamlagon, fal felé fordulva, az újpesti proliházat az esti szürkeségben, az ablakok mögül a petróleumlámpa kiszóródó, gyenge fényét, az emlékezéstől sem szépülő borzalmas ifjúságunkat, és pontosan tizenhat évvel a búcsúnk után, 1960. március 29-én így szólok Dezső öcsémhez: „Milyen kár, hogy nem él anyánk.” Keller Andor Róla beszéltünk SZABADSÁG Tizenöt esztendeje szabad és független az ország. De mégis, mintha évezrede volna. Mennyi vér omlott, hogy ne legyen idegen ura ennek a földnek! Hullott a magyar Mohinál, pusztult Mohácsnál. Fegyvert fogott Bocskay szavára, gyűlt Rákóczi zászlaja alá. Lelkesítette Petőfi, vezérelte Kossuth. Rohamozott a vasas zászlóalj és a 39-es dandár. Bitó alá ment Schönherz, puskacső előtt végezte Bajcsy-Zsilinszky. De száz győzelmes csatára mindig jutott egy vesztes hadjárat. És öldökölt a kán, harácsolt a szultán, parancsolt a császár, diktált a Führer. Omlott a magyar vér, de rab maradt az ország. Más nemzet fiai vívták ki a magyar függetlenséget. Győztesként jöttek, mégsem hódítóként. Támadtak, mégis védtek. Hadakkal jöttek, mégsem pusztulást hoztak. Vérüket úgy itta be a magyar föld, mint a végvári vitézekét, a kuruc hősökét, a 48-as honvédekét, a vöröskatonákét. Más vér volt, mégsem idegen. A magyar függetlenségért omlott — győzedelmesen. Tizenöt esztendeje a nép hazája ez a föld. De mégis, mintha évezrede volna. A nép viselte gondját. Megzabolázta a vadvizeket. Elrekkentette a mocsarakat. Feltörte az ugart. Várakat emelt és városokat. Termővé tette a lankákat, szőlőt telepített a hegyoldalakra, gulyát nevelt a síkságon. Megkötötte a homokot és megküzdött a szikkel. Felhozta a mélyből a föld kincseit, s vert tallért az aranyból, törte a sót, szította a kohót. Kaszát csinált az aratáshoz, pályát a vasútnak, hidat a folyóra, gépet a gyárba. Azt tanították az iskolában, azt hirdették a szószékről, azt nyomtatták az újságokba, azt szónokolták az urak, hogy Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán. Pedig a nép verejtékezett azért, ami termett, sok-sok munka, fáradság, keserű igyekezet hozta létre, ami volt. És mégis a munkásnak jutott a legkevesebb a ruhából, amelyhez ő szőtte az anyagot. S mégsem jutott a parasztnak sosem elég a búzából, amit ő vetett el és ő aratott le. A tejjel-mézzel folyó Kánaánban tizenöt esztendeje jut minden gyereknek a tejből. Nem eggyel több éhes száj — tiszta öröm az újszülött. Valóban kenyeret jelent ma a szakma, és állást biztosít, nem hólapátot a diploma. Nem kevesebb — még több munkaalkalmat szül az elvégzett munka, nem embert — izomfeszítést tesz feleslegessé a gép. Rangot, megbecsülést ad a tudós, érvényesülést teremt a tehetség, a hozzáértés. Nem rémisztő többé — derűs lehet az öregkor. Nincs magára hagyva, segítőtársakra talál ügyes-bajos dolgaiban az egyes ember, gondjaiból magára vállal a társadalom. Tizenöt esztendeje a nép nem félt, mert maga hozza a törvényt. Hajdan a törvény kalodába zárta, jobbját vette, röghöz kötötte, hitét a földesúréhoz szabta, megtörte gerincét, packázott vele, csúfot űzött belőle. Pénzébe került, ha nem ismerte, és pénzébe, hogy megismerje a törvényt. Úgy felkarolta, hogy sokszor fojtogatásnak érezte. Mindig-mindig ellene volt, mindig-mindig az urakért volt. Időbe tellett, míg elhitte, megértette, hogy tizenöt esztendeje őérte van a törvény. Azért, hogy senki el ne nyomhassa, senki meg ne foszthassa attól, amiért megdolgozott. Munkások, parasztok, egyszerű emberek hozzák a törvényt. A kötelességek nem terhesek többé, azért vannak, hogy valóban élni lehessen a jogokkal. A nép nemzetté lett, alkotójává a közjónak. Meghozza a törvényt, tiszteletben tartja, érvényt szerez neki. És ez a törvény erősebb, mint a hajdani. Az a kevesek törvénye volt a milliók ellen. Ez a milliók törvénye. Szabad az ország, szabad a nép. Még csak tizenöt esztendeje. S közben kijutott a megpróbáltatásokból is. De már mögöttünk a múlt sok nyomorúsága. De rűs, kiegyensúlyozott a jelenünk — megdolgoztunk érte. Biztos a jövőnk — megtervezzük. Tudjuk, várjuk, amit a holnap hoz, jó lesz, rajtunk múlik, hogy jó legyen. A felszabadult nép alkotó ereje nagyobb, mint a felszabadult atomok pusztító hatása. Szolgálatunkba állítjuk, amit csak emberi agy felismert a természet, a világ titkaiból, s fáradhatatlanul fürkésszük, amit még nem tudunk. Nem vagyunk egyedül. Mellettünk áll, barátunk, testvérünk az emberiség egyharmada. Milyen jó, milyen megnyugtató érzés, hogy annyi évszázad magányossága, hányattatása után megtaláltuk — és végérvényesen — helyünket a világban. Hogy kis ország létünkre világhatalmaknak vagyunk egyénirangú tárcán megbecsült tagja a leghaladóbb országok csoportosulásának, s példával szolgálhatunk nálunk nagyobb, gazdagabb, a múltban mindig előttünk járó nemzeteknek. Nemcsak a magunk erejéből jutottunk el idáig. Köszönet és hála az értünk ontott vérért, a segítő kézért, az őszinte barátságért. Emlékezünk a szovjet hősökre, akik népünkért áldozták életüket. Akik testvérként értünk, a mi jobb sorsunkért is fáradoznak. A barátokra, akik akkor bizonyultak a leghűbbeknek, mikor legnagyobb szükségünk volt rájuk. Tizenöt év alatt nem keveset tettünk a magunk erejéből. Évszázadnyi időre is elég lenne, amit véghez vittünk. Van okunk rá, van jogunk hozzá, ünnepeljünk. Révész József Lakodalmak Ágfalván úton Sopron felé, hadi jelen téseket olvasok. „A harmadik ukrán arcvonal csapatai folytatva a támadást, birtokba vették Sopront, valamint több mint 100 más helységet Magyarország területén, köztük Fertőrákost, Ágfalvát, Brennbergbányát, Vaskeresztet, Szentpétert stb. Egyidejűleg az arcvonal csapatai Ausztria területén több mint harminc egységet elfoglaltak ...“ Sopron előtt megállunk, térképet nézünk. Vaskereszt, Szentpéter, Ágfalva, Brennberg... A kilépő állomás, az utolsó pont a haza nyugati széle: Ágfalva. Hát akkor, ide! 900-ban már település volt itt, Nagy Károly keleti őrvidéke. 900-tól 1945-ig mi volt itt a legnagyobb vész? Pontos szeretnék lenni: még ha a hajdani Purt Lajos tanító feljegyzéseit is számba veszem, aki az 1872-es koleravésznél 47 halottat kántált el, akkor is — tűzvész, kolera —, el lehet számolni az ezer évről. De az 1945-ről! A fasizmus utolsó óráiról! Anyakönyveket olvasok a tanácsházán. Két vaskos könyv telt be 45 kora tavaszáról. Máskor esztendőkig elég egy is. Elhalt: „Bellák Mihály kisz. 33 éves, oka: szívbénulás." „Dr. Vámos Béla 38 éves, szívbénulás." Szívbénulás, szívbénulás. Száz és ezer szívbénulás. Rendnek kellett lenni, könyvelni, elszámolni, megokolni a gyilkosságokat. Sortűz dörren a virágzó fák alatt — nagypéntek volt, mézszű meleg, április — szívbénulás. Éhhalál, „szívbénulás”. Szívbénulásba dermedt a táj. Listát olvasok egy tömegsírról: „Pelsőcről 44 november 22-én Ágfalvára került, s iskoláinkba elhelyezett hadikórház elhunytjai.” Szűcs József, szül. Siófok, Tóth Ferenc, szül. Dunakeszi, Ferkó József, szül. Alsócsalogány ... Sírok — tömegsírok — szovjet hősök, román, lengyel hősök, hadifoglyok neveivel. A halál oka: „szívbénulást’. Április első vasárnapja volt. Somfa felől feltűnt egy szovjet katona, utána kettő. Itt fekszik ő is. Antonij Zsokov őrmester, aki katonáival kiüldözte a faluból, túl a dombokon, ki az országból az ellenséget. Ez az egy, nem szívbénulás, szívlövés. Ide hozták vissza a faluba, amelyért életét adta. Szelíd lankákon járunk, Farkas Ferenc vezet, a Béke Tsz elnöke, s Vas István, a tanácstitkár. „Itt voltak.” A temetőkerttel szemben a legelőn ásták ki a tömegsírokat. Mi van most a helyén? Fák! Egyesztendős barackfák. Egyesztendős a Béke Tsz, ők ültették, idén a tavalyiakhoz 880 darabot, jövőre 1200-at. Kapaszkodnak a fák: jövőre, két évre gyümölcsöt hoznak. Minden tavaszkor pedig sziromhavukkal szórják be e lankát, e szomorú temetőmezőt. Szívbénulásból feltámadás, virágzás. Lapoz az anyakönyvekben tovább. Az első gyerek, aki a felszabadult Ágfalván született Purt László. Hol van? — keresem. „A városban, kollégiumban.” Az esti vonathoz, ha kimegyek — ajánlják —, beszélhetek a tizenötévesekkel, jönnek haza Sopronból, gimnáziumból, technikumból, a gyárakból. Régi megyei almanachokban olvasom: „Érdekes, még a jómódú gazdák sem küldték iskolába a gyerekeiket.” — Nagy esemény a krónikában: huszonnyolc könyvet vásárolt a község a tanító ösztökélésére és kiadta a családokhoz olvasni.Ma az emeletes kultúrotthon könyvtárának 1500 kötete van, s külön a színjátszóknak 500 kötetes szakkönyvtár, ezenkívül még az iskola könyvtára. Százezernél többen látogatták az elmúlt évben a kultúrotthont, a falu lakossága pedig alig 1500. Egészségháza van a községnek, bölcsődéje, óvodája, most, április 4-re pedig úttörőházát avatja.) Az anyakönyvek után a házassági bejelentéseket nézem. A felszabadulás után az első esküvőt 1945. április 10-én tartották. A vőlegény dr. Pokornyi Adolf Boriszláv lengyel orvos, a menyasszony — a kórházban ápolónő volt — Pazán Mariann. A szovjet csapatok felszabadították a kis falut, átcsaptak Ausztriába és megmentették az életnek „Európa megbízhatatlanjait“, a német koncentrációs táborok foglyait. Ágfalván — a szabadság kis szigetén — 16 ezer megmentett táborlakó élt. A második házasságkötés: Renout Leonard 39 éves loire-i francia bortermelő, a menyasszony Maas Margit, holland, endlowenbeli hajadon, kinek szülei odahaza műfestők. Szeretem az analóg történeteket, tehát kérdezem: most, húsvétkor, kik házasodnak? — Most is „idegenek”. Csak győzzük: hét házasságkötést jelentettek be egy napra. Mind a hét idén leszerelt határőr. Szokás ez már nálunk: minden évben itt marad jó néhány legény. El is megyek gyorsan a lányos házakhoz: milyenei: lesznek a mai lakodalmak? Zselinszky Ilonát Rudolf István tokaji legény veszi el. Zselinszkyék — a falu 75 százaléka telepes — Miskolc mellől jöttek ide 46-ban. Kilencgyermekes cselédember az apa, soha egy talpalatnyi földjük nem volt. Most tsz-tag, Ilona Sopronba jár a SOTEX-be dolgozni. A vőlegénnyel mi lesz? „Már van munkája, a bútorgyárba megy." Hányan lesznek a lakodalomban? „Legalább száz vendég. Tíz koszorúslányt gondolok — mondja Ilona — hat gyereket, akik a fátylat viszik. A zenét már 500 forintért leelőlegeztem —, mert sietni kell, viszik nagyon a zenészeket —, a gyári zenekar, ezerért fogadtam meg őket. A bor tokaji lesz!” Orgován Tibor — budapesti fiú — Schranc Hudát veszi el, Pisák Laci — mádi — Holchoffer Teréziát, Tóth István — karcagi legény — Kocsis Gizellát... Hogy birják majd torokkal, nótával? Tudatjuk hát a loire-i bortermelőkkel, az endloweni műfestőkkel, a hajdani táborok lakóival. Ágfalván most is, házasságuk, felszabadulásuk tizenötödik évfordulóján is lakodalom lesz. Kőbányai György