Esti Hírlap, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

KÖNNYŰ HÍD Azon a napon a házban min­denki libamájat evett, ki­lós konzerveket bontottak fel. Rizs is volt, fehér, fényes, el­ső osztályú. Keksz, csokoládé a gyerekeknek. A ház mélyen elnyúló pinceraktárai — a dé­ligyümölcs- és gyarmatáru­­nagykereskedésé — kiürültek. A nagykereskedés különben a háztulajdonosnőé volt; a szikár öregasszony szája elgörbült, orrcimpája hevesen remegett, szemében téboly ült és átok. Míg a lakókkal együtt a pin­cében ült — a villany az utolsó napokban kialudt —, egy gyer­tyát sem adott ki raktárából. — Nekem nincs, kérem... — Most, amikor a lakók leverték a raktárajtók lakatjait, a po­ros polcok lábainál ötven láda gyertyát is találtak. Villany azonban még sokáig nem volt, vizet a földszintről cipeltek fel, vödrökben. A telt vödrök súlya lehúzta a vállat, a fiatal­asszony elfáradt, amíg a negyedik emeletre ért. A la­kás főfalán nagy, repesz verte lyuk. Zöldág bácsi, a vice, meg­ígérte: kerít egy kőművest. Pénzt nem fogad el, de van elég májkonzerv, konzervért elvállalja a kőműves. A ház szíves lett: a szomszédban, So­­mogyiné adott egy lavórt — a fürdőszobát nem lehetett hasz­nálni —, vizet már hozott, majd megmosdatja a beteget. Az öreg tanár a falhoz for­dult ágyában. Mintha elbújna a sajnálkozás, a részvét, vagy — inkább úgy érezte — a halál elől. Némán kínlódott, lehet, hogy nem akarta megsérteni jajgatásával ezt a bekövetke­zett időt, a meleg leheletű sze­let, amely fújdogált a repesz ütötte lyukon, s besütött a nap, szobája aranyszínű tőle. Tükrös nagyszekrényébe bele­téptek a repesz szilánkjai, seb­zetten állt az ággyal szemben, egyszer odafordult, aztán le­gyintett. Még csak mérleget sem csinált, mint mások. Sok­kal nagyobb csúfság, a sors go­noszsága, hogy most, amikor lobognak az emberek, mint ki­tűzött zászlók, s mélyen léleg­­zenek, ő ismét rab lett; nem a levegőtlen pincéé, az ágyé. — Nem adott — kesergett a szomszédban a fiatalasszony. Vödreivel az imént kopogtatott be a háztulajdonosnéhoz. ..A lakók azt mondják, önnek van ... beteg az apám ...” — Nekem? Egy aszpirinom sincs! — Az öregasszony hal­kan beszélt, de a szavak szik­ráztak a száján. — Csillapító? Mi vagyok én, patika? Nem ta­láltak a raktáraimban? Csak a lisztemet, a rizsámat, a kek­­szes ládákat? A tehetetlenség érzése szinte lesoványította, mégis — az asz­­szonyok gyorsan változtatják színeiket — vidáman lépett be a beteghez: — Délután jön a kőműves — újságolta. Más híre is volt: — Bartháné, a házmesterné, most mondta, hogy nemsokára jár majd a lift... Tovább lelkendezett: — Levest főzök, van liszt, és zsír is. A beteg nem felelt. A kín a torkáig ért, az egész testét gyötörte. Enni nem tudott. Az első kanál leves kiloccsant a takaróra, a másodiktól elfordí­totta a fejét. A tört ablakokon át eljött ágyához élő zajaival a város. Az utcán daloltak. Valaki fü­tyült. A beteg még jobban a falhoz húzódott. Fészekrakás. A fecskék fészkeket raknak, ö meg­­bénult úszó, látja a par­tot, de ereje már elhagyta ... Délután a kőműves befalaz­ta a repeszlyukat. Harminc tégla, egy kis habarcs — egy nedves, friss folt a falon, újjá­építés dióhéjban, ö meg tehe­tetlenül fekszik. Zihált, lázadt. Megragadni ezt az ágyat, szét­verni vele a kínt, a betegséget. Felnyögött, először, mióta az ágyat nyomta. Elnyújtott, hör­gő nyögés volt, nem a beteg emberé, a leláncolt rabé: kint él a város! Lánya a másik szobában buzgón keresgélt fiókjaiban. Széntabletta, szennalevél, ult­­raseptyl... Azt mondta az öregasszony, még egy aszpirin­je sincs... Nagy retikülje pe­dig, még a pincében látta, tele volt gyógyszerekkel. A fiókban egy doboz eucar­­bon, szódabikarbóna, aztán ta­lált egy kis orvosságos dobozt, megsárgult ostyákkal. Ez adta az ötletet. Gyorsan egy pohár víz a vödörből, az ostyát bele­mártja, tenyerére simítja. A nedves ostya közepére egy csi­petnyi szódabikarbóna, beta­karja az ostyába. — Orvosság, tessék, csillapí­tó __ A beteg felnézett, a kín lán­­cokat vésett mindenütt az ár­iára. Egy korty víz, nehéz nyelés. Feszülő várakozásban sűrű percek teltek el. A jó szándé­kú csalás percei, a szép hazug­ságé, a kétségbeesett szélhá­­nosság percei. Cementkemény percek, végtelen negyedóra. ki lehet tapintani az izgalmat az asszony érvelésén, le lehet olvasni táguló szemén, félig nyitott száján, ahogy ínyéhez verődik remegő nyelve. A bu­rás végzetes lehet, óriási íza az ámításnak. — Szűnik? Mintha üres szobába kiálta­­na, nincs felelet. S mintha a falak is átvennék érvelése lükt­­etését, a roncsolt szekrény is és az alkonyat, amely behull a tö­­rött ablakokon. Most meg tud­ná ölni azt az öregasszonyt, el­titkolt orvosságaival. A keserűség kibírhatatlan, utolsó pillanatában aztán vá­ratlanul megérkezett a csoda. A beteg felült és ezt kérdezte: — Levest főztél? Ennek... — Nehogy azt gondolja — mondta nekem jó idő múlva az öreg tanár —, hogy ez a drá­ga női furfang gyógyított meg. Bár a lélektan ismer ilyen, vagy ehhez hasonló eseteket. Ó, nem! Az álorvosság csak ürügy volt. Könnyű híd, ame­lyen gyorsan átment a lélek. Hiszen hálából, még gyógyulá­som után is szedtem az ostyá­ba csavart szódát. Mondom, ürügy volt. Élni akartam! Volt már miért!... Áprilisra május. Májusban beszéltünk erről a Belváros­ban. Ott már csilingeltek az el­ső, feltámadt villamosok. Bodó Béla I. Apám az első világháború­ban, mint az I. honvéd gyalog­ezred bakája, Galíciában meg­sebesült. Felgyógyulása után Albániába vezényelték, ott alomkórt kapott. Azután, hogy hazaérkezett közénk, folyton aludt, éjjel is és nappal is; nagy nehezen tápászkodott fel az étkezésekhez. Később álla­pota átmenetileg javult, dol­gozni is próbált, de hamar el­­ernyedt, figyelme lankadt, ki­hagyó kapcsolásait szorongva figyeltük. Vidám szemű, piros arcú apánkat nem kaptuk vissza. De erről nem beszél­tünk. „Albert már nem a régi” — mondta anyánk a rokonok­nak, de sohasem előttünk. A családfő nem hozott haza pénzt, s mi a nyomorúság grá­dicsain egyre lejjebb léptünk, a titkolt szegénységből a már nem is szégyelltig. Ott kellett hagynunk kedves kispolgári lakásunkat, a szép állótükröt, az esős Berkes-képet, az István utat, gyermekkorunk színterét, a Csikágó városrészt. A beteg apa, a soha nem panaszkodó anya (a rozsnyói igazgató-taní­tó lánya) s a két fiú Újpestre költözött. Az Erzsébet utca 10. számú földszintes házban laktunk, az öregek még emlékeznek ránk, egykori szomszédokkal néha összeszaladok az utcán. Egy szoba, konyha, földes szoba, a szimpla ablak kifelé nyílt, klá­­zett az udvar végében. A bútor­zat: fekvőhelyek, asztal, négy szék, a konyhában többször is összedőlt, roskatag tűzhely. Apánk aludt, anyánk kézimun­kázott és cigarettát töltött, mi eladtuk a kézimunkát, meg a cigarettát, azonkívül szappant árultunk a Lehel téri piacon, cukorpótló folyadékkal házal­tunk, raktárakra vigyáztunk, küldöncszolgálatot vállaltunk, s persze tanultunk is. Gyenge, korán elöregedett anyánk éj­jel-nappal tűvel vagy cigaret­tatöltővel a kezében munkál­kodott, főzött,­ takarított, s a szemünk láttára napról napra kopott el: fogait nem tudta pó­tolni, hófehér lett, ötvenéves korában matrónának hatott. Csalogattuk moziba, legyintett, ha idejönne a m­ozi... Az utol­só krajcárjain cukrot vett ma­­szatos utcagyerekeknek, meg is mosdatta őket. S közben tré­fált , ha szorult belénk vala­mi humor, mind tőle örököl­tük Szívében hordta a lakók minden baját, csak magával nem törődött: ijedten figyel­tük, ha elakadó lélegzettel mo­sott a teknőben, de ő csak mo­solygott, mert bízott bennünk, bízott a jövőben és különben is ,.ki kell mosni, gép nem dol­gozik helyettem”. Még megérte, hogy beköltöz­­hettünk Pestre, az Akácfa ut­cai kétszobás udvari lakásba. Fiai közös színdarabját lát­hatta a bemutatón, majd ta­pintatosan meghalt, ne fájjon nekünk többé rettenetes beteg­ségének kínja, szenvedése. De már nem élte meg Gömböstől Szálasiig az embertelenség uralmát; nem élte meg férje, rokonai és ismerősei halálát, fiai elhurcolását, a kivégzőtá­­borok korszakát. Aztán a kormos égbolt alatt szürkésfekete párában lebegő házak sorfala között Gestapo­­kocsik száguldoztak. Az utcá­kon lopakodva, körülkémlelve jártunk. Nem akadt tíz perc, valónak bizonyuló rémhír nél­kül. Ismerőseink sorra eltűn­tek. És 1944. március 29-én testvérem megkapta a behívót. (Én csak néhány nappal ké­sőbb.) Tudtuk, mit jelent ez a cédula, vonultunk be már az előző, években is: személyiség­től való megfosztást, pária éle­tet, kiszolgáltatottságot. Elbú­csúztunk. „Milyen jó, hogy anyánk nem élte meg ezt a pil­lanatot — mondtam én —, de jó, hogy meghalt”, öcsém bó­lintott és eltűnt. II. Mi ketten hírmondóul h­aza­­­­jöttünk"a 'felszabadulás' ‘után. Barátainkról kérdezősködtünk, ez meghalt, arról nem érkezett hír. Ismeretlenek csókolóztak össze: „Hogy élted át a ször­nyűségeket?’’ — kérdezgették egymástól. Én százszor is elme­séltem: úgy menekültem meg, hogy néhány bajtársammal, megszökve az erdélyi sánc­ásásból és aknaszedésből, a szovjet parancsnokság irányí­tása mellett eljuthattunk biz­tos helyre, Bukarestbe. De na­pok múlva már nem illett pa­naszkodni, a frissen megnyílt kabaré remekül viccelte ki a siránkozásaikkal túllicitálókat a „Ki szenvedett többet?” mű­sorában. Előre kellett nézni, nem hátra. Ám a magányosság, a tűnődés perceiben még ma is, tizenöt év után is kísért a háború emléke: gyötrő hiány­érzet az elpusztult kortársak, a velünk együtt álomszövő paj­tások után, meghalt Fenyő, a költő, Lukács, a hírlapíró és a többi, akinek azt lehetne mon­dani: emlékszel? És hogy el­tűntek a régi barátok, akikkel kibeszélhetném magamat, még többet gondolok anyámra. Minden jelenség őt juttatja eszembe. Ha tisztára mosdott, vidám gyermekkel találkozom, szurtos védenceire gondolok. Ha nyaralási terveken vitatko­zunk, és válogatunk a lehetősé­gek között, eszembe jut, hogy ő csak egyszer nyaralt. Duna­­harasztin, az első háború előtt. Idős asszonyokat látok a ren­delőintézetben — talán ha ide­jekorán felismerik a baját és ingyen gyógyítják? Ha jót ol­vasok, ha muzsikát hallgatok, őt idézi fel emlékezetem. Most már mosna a gép helyette. Este átmegyünk öcsémékhez, néz­zük a televíziót. Testvérem megszólal: „Emlékszel, mindig azt mondta, ha idejönne a mo­zi.” Látom anyám hulló, ősz ha­ját, totyogó mozgását, apámat a pamlagon, fal felé fordulva, az újpesti proliházat az esti szürkeségben, az ablakok mö­gül a petróleumlámpa kiszóró­dó, gyenge fényét, az emléke­zéstől sem szépülő borzalmas ifjúságunkat, és pontosan ti­zenhat évvel a búcsúnk után, 1960. március 29-én így szólok Dezső öcsémhez: „Milyen kár, hogy nem él anyánk.” Keller Andor Róla beszéltünk SZABADSÁG Tizenöt esztendeje szabad és független az ország. De még­is, mintha évezrede volna. Mennyi vér omlott, hogy ne legyen idegen ura ennek a földnek! Hullott a magyar Mohi­nál, pusztult Mohácsnál. Fegyvert fogott Bocskay szavára, gyűlt Rákóczi zászlaja alá. Lelkesítette Petőfi, vezérelte Kos­suth. Rohamozott a vasas zászlóalj és a 39-es dandár. Bitó alá ment Schönherz, puskacső előtt végezte Bajcsy-Zsi­­linszky. De száz győzelmes csatára mindig jutott egy vesztes hadjárat. És öldökölt a kán, harácsolt a szultán, parancsolt a császár, diktált a Führer. Omlott a magyar vér, de rab maradt az ország. Más nemzet fiai vívták ki a magyar függetlenséget. Győztesként jöttek, mégsem hódítóként. Támadtak, mégis védtek. Hadakkal jöttek, mégsem pusztulást hoztak. Vé­rüket úgy itta be a magyar föld, mint a végvári vitézekét, a kuruc hősökét, a 48-as honvédekét, a vöröskatonákét. Más vér volt, mégsem idegen. A magyar függetlenségért omlott — győzedelmesen. Tizenöt esztendeje a nép hazája ez a föld. De mégis, mintha évezrede volna. A nép viselte gondját. Meg­zabolázta a vadvizeket. Elrekkentette a mocsarakat. Feltörte az ugart. Várakat emelt és városokat. Termővé tette a lanká­kat, szőlőt telepített a hegyoldalakra, gulyát nevelt a sík­ságon. Megkötötte a homokot és megküzdött a szikkel. Fel­hozta a mélyből a föld kincseit, s vert tallért az aranyból, törte a sót, szította a kohót. Kaszát csinált az aratáshoz, pá­lyát a vasútnak, hidat a folyóra, gépet a gyárba. Azt tanítot­ták az iskolában, azt hirdették a szószékről, azt nyomtat­ták az újságokba, azt szónokolták az urak, hogy Magyaror­szág tejjel-mézzel folyó Kánaán. Pedig a nép verejtékezett azért, ami termett, sok-sok munka, fáradság, keserű igyeke­zet hozta létre, ami volt. És mégis a munkásnak jutott a leg­kevesebb a ruhából, amelyhez ő szőtte az anyagot. S még­sem jutott a parasztnak sosem elég a búzából, amit ő ve­tett el és ő aratott le. A tejjel-mézzel folyó Kánaánban tizenöt esztendeje jut minden gyereknek a tejből. Nem eggyel több éhes száj — tiszta öröm az újszülött. Valóban kenyeret jelent ma a szakma, és állást biztosít, nem hólapátot a diploma. Nem kevesebb — még több munkaalkalmat szül az elvégzett mun­ka, nem embert — izomfeszítést tesz feleslegessé a gép. Ran­got, megbecsülést ad a tudós, érvényesülést teremt a tehet­ség, a hozzáértés. Nem rémisztő többé — derűs lehet az öreg­kor. Nincs magára hagyva, segítőtársakra talál ügyes-bajos dolgaiban az egyes ember, gondjaiból magára vállal a tár­sadalom. Tizenöt esztendeje a nép nem félt, mert maga hozza a tör­vényt. Hajdan a törvény kalodába zárta, jobbját vette, röghöz kötötte, hitét a földesúréhoz szabta, megtörte gerincét, packázott vele, csúfot űzött belőle. Pénzébe került, ha nem ismerte, és pénzébe, hogy megismerje a törvényt. Úgy fel­karolta, hogy sokszor fojtogatásnak érezte. Mindig-mindig ellene volt, mindig-mindig az urakért volt. Időbe tellett, míg elhitte, megértette, hogy tizenöt esztendeje őérte van a tör­vény. Azért, hogy senki el ne nyomhassa, senki meg ne foszt­hassa attól, amiért megdolgozott. Munkások, parasztok, egy­szerű emberek hozzák a törvényt. A kötelességek nem terhe­sek többé, azért vannak, hogy valóban élni lehessen a jogok­kal. A nép nemzetté lett, alkotójává a közjónak. Meghozza a törvényt, tiszteletben tartja, érvényt szerez neki. És ez a törvény erősebb, mint a hajdani. Az a kevesek törvénye volt a milliók ellen. Ez a milliók törvénye. Szabad az ország, szabad a nép. Még csak tizenöt esz­tendeje. S közben kijutott a megpróbáltatásokból is. De már mögöttünk a múlt sok nyomorúsága. De rűs, kiegyensúlyozott a jelenünk — megdolgoztunk érte. Biz­tos a jövőnk — megtervezzük. Tudjuk, várjuk, amit a holnap hoz, jó lesz, rajtunk múlik, hogy jó legyen. A felszabadult nép alkotó ereje nagyobb, mint a felszabadult atomok pusz­tító hatása. Szolgálatunkba állítjuk, amit csak emberi agy felismert a természet, a világ titkaiból, s fáradhatatlanul fürkésszük, amit még nem tudunk. Nem vagyunk egyedül. Mellettünk áll, barátunk, testvé­rünk az emberiség egyharmada. Milyen jó, milyen meg­nyugtató érzés, hogy annyi évszázad magányossága, hányat­tatása után megtaláltuk — és végérvényesen — helyünket a világban. Hogy kis ország létünkre világhatalmaknak­ va­gyunk egyénirangú tárcán megbecsült tagja a leghaladóbb or­szágok csoportosulásának, s példával szolgálhatunk nálunk nagyobb, gazdagabb, a múltban mindig előttünk járó nem­zeteknek. Nemcsak a magunk erejéből jutottunk el idáig. Köszönet és hála az értünk ontott vérért, a segítő kézért, az őszinte barátságért. Emlékezünk a szovjet hősökre, akik népünkért áldozták életüket. Akik testvérként értünk, a mi jobb sor­sunkért is fáradoznak. A barátokra, akik akkor bizonyultak a leghűbbeknek, mikor legnagyobb szükségünk volt rájuk. Tizenöt év alatt nem keveset tettünk a magunk erejéből. Évszázadnyi időre is elég lenne, amit véghez vittünk. Van okunk rá, van jogunk hozzá, ünnepeljünk. Révész József Lakodalmak Ágfalván úton Sopron felé, hadi jelen­­ téseket olvasok. „A har­madik ukrán arcvonal csapatai folytatva a támadást, birtokba vették Sopront, valamint több mint 100 más helységet Ma­gyarország területén, köztük Fertőrákost, Ágfalvát, Brenn­­bergbányát, Vaskeresztet, Szentpétert stb. Egyidejűleg az arcvonal csapatai Ausztria te­rületén több mint harminc egységet elfoglaltak ...“ Sopron előtt megállunk, tér­képet nézünk. Vaskereszt, Szentpéter, Ágfalva, Brenn­­­berg... A kilépő állomás, az utolsó pont a haza nyugati széle: Ágfalva. Hát akkor, ide! 900-ban már település volt itt, Nagy Károly keleti őrvidé­ke. 900-tól 1945-ig mi volt itt a legnagyobb vész? Pontos sze­retnék lenni: még ha a hajda­ni Purt Lajos tanító feljegyzé­seit is számba veszem, aki az 1872-es koleravésznél 47 halot­tat kántált el, akkor is — tűz­vész, kolera —, el lehet szá­molni az ezer évről. De az 1945-ről! A fasizmus utolsó óráiról! Anyakönyveket olvasok a ta­nácsházán. Két vaskos könyv telt be 45 kora tavaszáról. Más­kor esztendőkig elég egy is. El­halt: „Bellák Mihály kisz. 33 éves, oka: szívbénulás." „Dr. Vámos Béla 38 éves, szív­­bénulás." Szívbénulás, szívbé­nulás. Száz és ezer szívbénulás. Rendnek kellett lenni, köny­velni, elszámolni, megokolni a gyilkosságokat. Sortűz dörren a virágzó fák alatt — nagy­péntek volt, mézszű meleg, áp­rilis — szívbénulás. Éhhalál, „szívbénulás”. Szívbénulásba dermedt a táj. Listát olvasok egy tömegsírról: „Pelsőcről 44 november 22-én Ágfalvára került, s iskoláink­ba elhelyezett hadikórház el­hunytjai.” Szűcs József, szül. Siófok, Tóth Ferenc, szül. Du­nakeszi, Ferkó József, szül. Al­sócsalogány ... Sírok — tömegsírok — szov­jet hősök, román, lengyel hő­sök, hadifoglyok neveivel. A halál oka: „szívbénulást’. Áp­rilis első vasárnapja volt. Som­fa felől feltűnt egy szovjet ka­tona, utána kettő. Itt fekszik ő is. Antonij Zsokov őrmester, aki katonáival kiüldözte a fa­luból, túl a dombokon, ki az országból az ellenséget. Ez az egy, nem szívbénulás, szívlö­vés. Ide hozták vissza a faluba, amelyért életét adta. Szelíd lankákon járunk, Far­kas Ferenc vezet, a Béke Tsz elnöke, s Vas István, a tanács­­titkár. „Itt voltak.” A temető­­kerttel szemben a legelőn ás­ták ki a tömegsírokat. Mi van most a helyén? Fák! Egyesz­­tendős barackfák. Egyeszten­­dős a Béke Tsz, ők ültették, idén a tavalyiakhoz 880 dara­bot, jövőre 1200-at. Kapasz­kodnak a fák: jövőre, két évre gyümölcsöt hoznak. Minden ta­vaszkor pedig szirom­havukkal szórják be e lankát, e szomorú temetőmezőt. Szívbénulásból feltámadás, virágzás. L­apoz az anyakönyvek­ben tovább. Az első gyerek, aki a felszabadult Ág­falván született Purt László. Hol van? — keresem. „A vá­rosban, kollégiumban.” Az es­ti vonathoz, ha kimegyek — ajánlják —, beszélhetek a ti­­zenötévesekkel, jönnek haza Sopronból, gimnáziumból, tech­nikumból, a gyárakból. Régi megyei almanachokban olva­som: „Érdekes, még a jómódú gazdák sem küldték iskolába a gyerekeiket.” — Nagy esemény a krónikában: huszonnyolc könyvet vásárolt a község a ta­nító ösztökélésére és kiadta a családokhoz olvasni.­­Ma az emeletes kultúrotthon könyv­tárának 1500 kötete van, s kü­lön a színjátszóknak 500 köte­tes szakkönyvtár, ezenkívül még az iskola könyvtára. Száz­ezernél többen látogatták az elmúlt évben a kultúrotthont, a falu lakossága pedig­ alig 1500. Egészségháza van a köz­ségnek, bölcsődéje, óvodája, most, április 4-re pedig úttörő­házát avatja.) Az anyakönyvek után a há­zassági bejelentéseket nézem. A felszabadulás után az első esküvőt 1945. április 10-én tar­tották. A vőlegény dr. Pokor­­nyi Adolf Boriszláv lengyel or­vos, a menyasszony — a kór­házban ápolónő volt — Pazán Mariann. A szovjet csapatok felszabadították a kis falut, át­csaptak Ausztriába és meg­mentették az életnek „Európa megbízhatatlanjait“, a német koncentrációs táborok foglyait. Ágfalván — a szabadság kis szigetén — 16 ezer megmentett táborlakó élt. A második há­zasságkötés: Renout Leonard 39 éves loire-i francia borterme­lő, a menyasszony Maas Mar­git, holland, endlowenbeli ha­jadon, kinek szülei odahaza műfestők. Szeretem az analóg történeteket, tehát kérdezem: most, húsvétkor, kik házasod­nak? — Most is „idegenek”. Csak győzzük: hét házasságkötést jelentettek be egy napra. Mind a hét idén leszerelt határőr. Szokás ez már nálunk: min­den évben itt marad jó néhány legény. El is megyek gyorsan a lá­nyos házakhoz: milyenei­: lesznek a mai lakodalmak? Zselinszky Ilonát Rudolf Ist­ván tokaji legény veszi el. Zse­­linszkyék — a falu 75 százalé­ka telepes — Miskolc mellől jöttek ide 46-ban. Kilencgyer­­mekes cselédember az apa, so­ha egy talpalatnyi földjük nem volt. Most tsz-tag, Ilona Sop­ronba jár a SOTEX-be dolgoz­ni. A vőlegénnyel mi lesz? „Már van munkája, a bútor­gyárba megy." Hányan lesznek a lakodalomban? „Legalább száz vendég. Tíz koszorúslányt gondolok — mondja Ilona — hat gyereket, akik a fátylat vi­szik. A zenét már 500 forintért leelőlegeztem —, mert sietni kell, viszik nagyon a zenésze­ket —, a gyári zenekar, eze­rért fogadtam meg őket. A bor tokaji lesz!” Orgován Tibor — budapesti fiú — Schranc Hu­­dát veszi el, Pisák Laci — má­­di — Holchoffer Teréziát, Tóth István — karcagi legény — Kocsis Gizellát... Hogy bir­ják majd torokkal, nótával? Tudatjuk hát a loire-i bor­termelőkkel, az endloweni műfestőkkel, a hajdani tábo­rok lakóival. Ágfalván most is, házasságuk, felszabadulásuk tizenötödik évfordulóján is la­kodalom lesz. Kőbányai György

Next