Esti Hírlap, 1970. május (15. évfolyam, 101-125. szám)

1970-05-23 / 119. szám

Munkatársaink helyszíni riportjai K­ulcsra zárt város Makó alatt, másfél kilo­méterre a hídtól, 150 méte­res gátszakasz, ettől függ ■most egy város élete. A töltés laza és süppedés, átitatta a víz. A mezei útra irányítanak bennünket. Fa­csoportok mélyén gubbasz­tó, kis tanyákat hagyunk el, a kiürítési parancs mintha nem érkezett volna idáig, a gazda kapálgat, az asszony a tyúkokat eteti. Az úton egy ember. Az öregen kordbársony nadrág, nyűtt zeke, az olajfekete archoz ősz haj. — Merre, bátyám? — Most a kukoricaföld­re —, mondja. — Két nap, két éjjel a gáthoz hordta a homokzsákot a fiával meg a vejével, eljött az ideje, megnézni a földet. Ő ugyanis magángazdálkodó. „Megnézem a varnyúkat, a fene vinné őket.” Madár­ijesztőt is állít, ez ügyben fárad. A Maros? „Megfog­tuk már” — s tolja tovább bizakodón a kerékpárt. A földje négyszáz méterre van a folyótól, este majd megy a gáthoz, de most úgy tart a kukoricához, hogy a víz felé se pillant. A főhadiszállás A védősereg az Insper­­ger-tanya akácfái alatt ütött tábort. Bevetésre kész kétéltűek, dömperek, lánc­talpas traktorok, kővel­­földdel-homokzsákkal ra­kott teherautók dzsungele. A tanya mögött híradós ka­tona, fején fülhallgató. A kertben teát osztanak, a sövény mellett 50—60 ka­tona, félmeztelenül alsza­nak a sátorlapokon — nem tudom, a dübörgő zajban vajon hány éjszakát pótol­nak. A tanya lakói most köl­töznek. A tornác előtt te­herautó, a bútorokat, a ru­haneműt felpakolták már, fönn a nyúlketrec is, a fiú éppen a csirkéket hozza, egyszerre vagy tizet. Ins­­perger néni befut még a szobába a tangóharmoni­káért, az unoka él-hal ér­te, mindenképp vinni kell. „Nem bírja ez a gát — mondja. — Szentesre me­gyünk, a sógorhoz.” A só­gor a költöztető, reggel el­kérte főnökétől a teherau­tót, a kollégák jelentkeztek, jönnek segíteni. Kulcsra zárják a tanyát, az udvaron néhány, csomagolásból ma­radt, régi újságpapírba kap a szél. Megered az eső. A tölté­sen egy férfi öklét rázza az égnek. Negyedik napja erő­sítik ezt a szakaszt, a víz a töltés alatt tör utat, de délben megfogták a legna­gyobb buzgárt , s most ezen az esőn is múlhat, meddig bírja a gát. Ilyen­kor teherkocsival nem jár­hatnak fel a töltésre, de az emberek kis kézisaroglyák­­ban, tovább hordják a ho­mokzsákot, ezer- és ezer­szám építik a buzgár köré, búvárok szállnak a víz alá, cölöpverő katonák gépei döngölik a mélybe a pátria­­lemezeket. Négy cölöpverő gép ér­kezett Szegedről, még a Szentesről, Csongrádról, Vásárhelyről segítségre siető férfiak is megállnak. A kép nyugodtan szimbó­luma lehetne az árvízvédel­mi munkáknak. Egy kato­na, fenn, a kötélhágcsón, igazgatja a lemezt, arcát, meztelen felsőtestét olaj és korom borítja, a másik sá­rosán, olajtól feketén a csa­varokat szorítja, a harma­dik derékig vízben az acél­sodronyt feszíti. Makó üres. A gyerekeket, asszonyokat biztos helyre szállították, a férfiak a gá­takon. Esztergályos, fő-­ könyvelő, állatgondozó, mérnök, banktisztviselő együtt védi a várost. Benyitok a Korona Szál­lóba. A portás egyesegye­­dül, a pultot támasztja. „Éjszaka elvitték a vendé­geket. A szegedi színésze­ket busszal, természetesen, már az esti előadás is el­maradt. Minden szobánk foglalt, a Maroshoz érke­zett munkások lakják.” Az étteremben a sofőrö­ket ebédeltetik. (Az utcá­kon végtelen sorokban áll­nak az Ikarusok, ponyvás teherkocsik, felkészülve a legrosszabbra is, hogy a férfiakat mentsék.) A ká­véfőzőgépnél kialvatlan szemű asszony — a férjé­vel maradt, szükség van rá — számolatlanul tölti a csészéket. „Reggel 6-tól éj­jel 12-ig főzöm a kávét.” pipázgat, megszokta, hogy délután kiül a ház elé. „32-ben is magas volt — bólogat —, mégsem lépett ki.” Állomásfőnök: „Csü­törtök éjszaka nyolc sze­relvényt indítottunk, Hód­mezővásárhelyre szállítot­tunk 12 800 embert. A vo­natok menetrendszerűen közlekednek, a 1 órás vo­nat most indul Békéscsa­bára." Öt utas kapaszkodik a lépcsőkre: két makói fér­fi és egy család Kiszombor­­ról. Biztonságban akarják a gyereket, félnek a folyó­tól. Befogadók . Nem tudom, magyar vá­ros került-e valaha ilyen helyzetbe, mint Hódmező­vásárhely. Negyvenezer ember befogadott egy vá­rost, 15 600 makóit. A városi tanács tömör falú épületében informá­ciós iroda működik. Tuda­kozók százai kérik roko­nuk, ismerősük címét. In­­terurbán Budapestről, Szol­nokról, Kecskemétről, Mis­kolcról. A tanácselnök ka­tonatisztekkel tárgyal. — Felkészültünk 35 ezer ember fogadására — mond­ja később. — Ha szükség lesz rá — bár ne lennél —, a makói férfiak is otthon­ra lelnek nálunk. Van még helyünk: iskolákban, kul­túr­otthonokban, lakóknál egyaránt. Mióta van talpon? Rán­colja a homlokát: „Milyen nap is van ma?” Mondom, péntek. „Akkor szerda reg­gel óta.” Egyszer másfél órát aludt a kanapén, aho­vá a vendégeket szokta ül­tetni. A főtér mögött kisven­déglő. Hatszáz személyre főzünk — mondja a pin­cér —, hatszáz makói ven­dégünk van. „Mi lesz a va­csora?" „Tarhonya, lecsós kolbásszal.” Kósa Csaba Remeg a töltés: a cölöpverők döngölik a pátr­alemezeket Néma házak Mindenütt lehúzott üzlet­redőnyök, befüggönyzött, néma házak. A tanácsház előtt rádióantennát állíta­nak. Egy nyitott önkiszol­gálóra találok, két alkal­mazottal dolgozik. „Mi fogy most leginkább ?” „Kifli, kenyér, szalonna. A pihenőbe jövő munkások vásárolnak.” Megyünk a vasútállo­másra. Kis utca, az egyik padon deres bajszú öreg Panyolán a Szamos tölté­sére s a templomdomb kö­ré — mintha az Ararát­­hegy lenne — háromezer­nyi jámbor állat szorult. A falu vagyona. A falu minden vagyona az állat és a szilva. De az a szilva a holtágakban hol van? Így hát az állatokkal maradt a tenyérnyi Araráton nyolc­van panyolai, köztük 12 asszony. Víz veszi körül Panyolát mindenütt, mert ez igazán a Szamos—Tisza szöge, hegyesszög: jobbról a Tisza, balról a Szamos. Telefonjuk már nincs. Vil­lanyuk sincs, motorcsóna­kot nem hagytak itt a visz-­­szavonuló védők. Harma­dik napja, hogy egy LÚG lánctalpas úszó gépjármű, vagyis egy bálna nagyságú, bivalyerős kétéltű — ma­gasra rakva, bálákba pré­selt takarmánnyal átúszott a vízen és felmászott a töl­tésre. Épp jókor, mert már az állatok — nem a gon­dozás híján — kezdtek éhen halni. Azóta ez a LÚG két kiskatonával min­dennap megjelenik a par­tokon, s szörnyű zörgésé­re, zúgására nem riadnak az állatok, a víz felé for­dítják fejüket és sóvárog­va várják ezt az ókori szörnynek kinéző, zörgő, úszó-mászó, élelmet hozó vasbálnát. Ide indulok. Persze, személykocsiról szó sem lehet. Magas döm­perek taposhatják itt a vi­zet. Nagydobos után a Kraszna-hídról a vízbe szaladunk le, csak a távíró­­oszlopok mutatják, merre vezet az út. De ez nem hosszú út, itt tessék ki­szállni, innét tovább már a dömper sem tud menni. Két rendőrmotoros várja a népeket, ők visznek át a mezők fölött, almáskertek lombkoronái alatt be Sza­­mosszegre. Az egyik rend­őr Siófokról jött ide, me­­zőkomposnak, a másik Pestről — ismerik is egy­mást! — a rómairól. Sza­­mosszegen — mert ez is vízben van jócskán — egy orgonafához kötünk ki. Az orgonafa-megállónál — át­szállás — a szamosszegi tsz vontatóra vár. A traktor az utasokkal átgázol a Rákó­czi úton, s a tanácsháza előtt megáll. Végállomás. A tanácsházán az elnök, a pocakos titkár s egy kis­lány (kávét főz, az irodis­talányok mindig főzik a kávét), Kovács Ka­ti, a gazdálkodási előadó már a negyedik éjjel in­spekciózik és hallózik a te­lefonba. Panyolára hogyan jutok tovább? Kinézünk az ablakon és mutatja az elnök, merre van Panyola. Néma, vízben álló utcasor, a vízen, vízben két karha­­talmista járőröz. Magas a víz, hullámzik a víz — egy-kettő, pontosan, szé­pen —, a víz tetején, a víz­ben fordulnak és halad­nak. Merre? — Panyolára? Egy ladi­kot adhatok. Ha tud ladi­­kolni, akkor csak azt­ a tornyot figyelje. Abba az irányba halad és szárazföl­det ér, a Szamos töltését. Ott várja meg a LUG-ot, az a LUG csak jönni fog egy­szer. Szemben Panyolával. A magasból, a túlról tehén­kék sorakoznak fel délen és köszöntenek. Ki mond­ja, hogy ez bögés? És a bé­kák! Ez nem karattyolás. Ez a tiszta léget megrendí­­tő, búgó rezgés! Másfél óra múlva — mi­csoda robaj! — megérkezik a LÚG. A kiskatonák el­csodálkoznak: itt, ember? A vezető előtt a műszerfa­lon egy gumisündisznó hasába fűzve egy centimé­ter, a süni a 22-es számot mutatja. Huszonkét nap múlva vetheti le az an­gyalbőrt. Kicsit rokonszak­mabeli, nyomdász, a pesti Zrínyiben. A másik hajós orosházi, odahaza sofőr. Átússzuk a vizet, felmá­szunk a töltésen és a ma­gaslaton állunk meg. Várja Robinson népe a külde­ményt. De azért a rakodás közben tőlem. Péntektől, a panyolai fiúk azt kérdik: mit játszott a Fradi? (Mondhatom, hogy kika­pott ?) Bibliai kép: aranyszőke kocák körbehasalják a templomot, belefúrva a melengető sárba magukat, a szomorú szemű lovak a fák gyenge lombjait rág­ják, a tehenek szaladnak, az ablakszállítmányt ők várják legjobban. Az iskola udvarán közös főzés. A malacokból kerül a tányérra egy. A falu ve­zetői? A tanácselnöknő, Surányi Amália volt az utolsó, aki elfogadta a he­likopter mentőkosarát és elszállt. „De csak akkor — védik az elnöknőt —, ami­kor végképp elnémult a te­lefon, egészen belerekedt Amália a hallózásba, csak akkor repült fel a sziget­ről.” Ott maradtak az erős fiúk, akik Panyolát egy ideig védték, 12 asszony, a fiúk édesanyja, aki a fér­fiak gondját akarta visel­ni. Aztán a tsz főkönyvelő­je (legyen szemünk mindig a vagyonon, csak a jelenlé­tében engedte feltörni a takarmányraktárakat), s a párttitkár és Simon József tanácstag, a révész. Elkez­dődött a robinsoni élet. A révész útmutatásával tutajokat szegeltek. Elin­dultak a vízbe merült ut­cák közt, deszkatutajokon, kimenteni, amit lehet, a magas dombra felhozni mi­nél több értéket, élelmet. Kőbányai György Sziget az ártengerben MEGJEGYEZZÜK Bevétel­i kiadás Lakbérbevétel: 3 millió 600 ezer forint; Lakbérhátralék: 18 ezer forint; Lakáskarbantartás és fel­újítás állami dotációja: 10 millió forint. Ráfizetés: több mint hat­millió forint. Ez a XV. kerületi Ingat­lankezelő Vállalat múlt évi mérlege, de hasonló a kép a többi kerületben is: a lakbérbevételek sehol sem fedezik a felújítási költsé­geket. A Fővárosi Ingatlankeze­lő Vállalat évente egy mil­liárd forintot költ az álla­mi kezelésű lakóházak karbantartására, önmagá­ban hatalmas összeg ez, de ha összevetjük a lakosság igényeivel és reklamációjá­val, azonnal látszik, hogy sokkal több pénzre lenne szükség. Az MSZMP Központi Bizottsága és a kormány együttes ülésének határo­zata utal ezekre a gondok­ra is, amikor kimondja: az állami lakóházak karban­tartásához a lakbérnek kell fedezetet nyújtania. Azokban a kerületekben, ahol főleg komfortos la­kások épültek, s amelyeket érint a lakbéremelés , nyilvánvalóan enyhülnek a fenntartási gondok. A pe­remkerületekben azonban a lakások többsége ma is komfort nélküli, s ezek lak­bére nem emelkedik. Itt te­hát a jövőben sem lesz ele­gendő a lakóházak kar­bantartására a lakbérből befolyó összeg, továbbra is nagy állami támogatásra lesz szükség. Ezért különösen figye­lemre méltó a határozatnak a közös teherviselést előíró része. Ha a lakók feladata lenne a lakáson belüli ki­sebb javítások elvégzése, az ingatlankezelő vállala­tok több gondot fordíthat­nának tényleges felada­tukra: a külső tatarozások­ra, a födémcserékre stb. Sok komfort nélküli la­kásban az alacsony lakbé­rek ellenére egyes lakók elhanyagolják a cserép­­kályhák rendszeres kar­bantartását, s emiatt ne­gyedére csökken a kály­hák használati ideje. Ám, amint használhatatlanná válnak, rögtön benyújtják az igényt az IKV-nak. Az egyik külső kerületből pa­naszos levelet írt szer­kesztőségünknek valaki, mert az IKV nem adott új tűzhelyet, pedig már hóna­pok óta bejelentette igé­nyét. Az IKV-nál kiderült, hogy az igénylő több mint egy éve nem fizette a 25 forintos havi lakbért. Sok érv szól tehát a Köz­ponti Bizottság és a kor­mány együttes határozata mellett, hogy a bérlők fo­kozottabban vállaljanak részt a lakás belső beren­dezéseinek fenntartásában és pótlásában. Az állam és a lakosság együttes erőfeszítésével je­lentősen növelhető a lakó­házak fenntartását és fel­újítását szolgáló pénzösz­­szeg. Ehhez azonban egy kis tu­lajdonosi szemlélet is szükséges: minden lakás­bérlőnek éreznie kell, hogy otthonának kényelme a sa­ját érdeke is. Valachi Anna Ráadás A Vörös Csillag Traktor­gyár új szolgáltatást veze­tett be: a 90 lóerős D4K —B, a 110 lóerős DUTRA­­STEYER—110 összkerék­hajtású traktorok és a DUTRA-MUNCK exka­vátorok vásárlóinak 800 fo­rint értékű díjmentes pót­alkatrészt, terülén munka­ruhát, traktoros zsebszer­számkészletet és a szélvé­­­dőre szerelhető ventillátort ad többletszolgáltatásként. A KÜLFÖLDRE UTAZÓ AUTÓS TURISTÁK kényelme érdekében a gépjárműszavatossági biztosítás igazolására szolgáló ZÖLD KÁR­TYA Budapesten az Állami Biztosító valamennyi kerületi igazgatóságán kiváltható Díja: 15 nap 40 Ft egy hónapra 70 Ft ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ

Next