Esti Hírlap, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-27 / 252. szám
Sok a baleset a mezőgazdasági személyszállításoknál A MEDOSZ-ban összesítést készítettek a mezőgazdaság balesetvédelmi helyzetéről. Megállapították, hogy az óvórendszabályok ellenére még mindig sok a baleset. Különösen aggasztó, hogy megnőtt a súlyos kimenetelű és a halálos balesetek száma. Ezen a téren már tavaly is kedvezőtlen volt a helyzet, mert az év első nyolc hónapjában 29 halálos baleset történt. Idén azonban még ennél is többen, összesen 35-en vesztették életüket, főképpen azért, mert a személy- és az áruszállításnál sokszor még a legelemibb balesetvédelmi előírásokat sem tartják meg. A mezőgazdaságban egyre gyakrabban szállítják ki a munkahelyre és onnan haza a dolgozókat. A járművek műszaki állapota azonban sokszor nem felel meg a követelményeknek. Sok kívánnivalót hagy maga után az alkalmi utazásokon részt vevők magatartása is. A fegyelmezetlenség és a szabályok meg nem tartása miatt az összes halálesetek 40 százaléka a szállításoknál adódott. A vizsgálat alapján az illetékesek ismét felhívták a mezőgazdasági nagyüzemek vezetőinek figyelmét arra, hogy a személy- és áruszállításnál fordítsanak még nagyobb gondot az előírások megtartására. (MTI) Az ötéves tervben készült El/Sír KÉP: Délelőtt Óbudán MÁSODIK KÉP: A Műszaki Egyetem új palotái HARMADIK KÉP: A Hungária körúti felüljáró (Bozsán felv.) MŰVELTSÉGSZONDA Hogyan művelődik, szórakozik egy szocialista brigádvezető? — erre keresett választ a pécsi szakszervezeti iskola és a szakszervezetek elméleti kutatóintézete egy közös felméréssel. Az iskola hallgatói közül 169 szocialista brigádvezető negyven kérdésre adott feleletét lyukkártyarendszer segítségével dolgozták fel nemek, korosztály, szakmai és iskolai végzettség, valamint családi állapot szerinti csoportosításban. Porhanyósabb ponty Megkezdődött az őszi nagyhálós halászat a biharugrai halgazdaságban. Naponta mintegy 400 mázsa élőhalat emelnek szárazra a halászok, amelyből hazánk minden tájára, azonkívül Romániába, és Ausztriába is szállítanak. A biharugrai élőhal iránt ugyanis nagyon megnőtt külföldön a kereslet, mert zsírszegényebb a sok évi átlagnál. A jó eredményt annak köszönhetik, hogy több éves fáradságos munkával az ország minden tájáról származó nemespontyok keresztezésével sikerült újfajta nemespontyot előállítani. A biharugrai nemespontyok nemcsak zsírszegényebbek, hanem húsuk ízletesebb, porhanyósabb is. (MTI) KRITIKUS A MARTINÁSZ Regényt írt a lány képbeállító Angyalföldön ♦ Emlékek a kockás füzetben Barátom meghívása így hangzott: — Nem is miattunk kellene eljönnöd a klub miatt. Aligha van még egy ilyen az országban. Megérdemelne néhány sort. Ketten szoronganak a cigarettafüstös gyűrű közepén, a szellemi csatára váró láncból alakult körben: egyikük verseket ír, a másik, a kislány prózát. Az első pillanatok hangulata szokásos író—olvasó találkozót ígérne, de ehhez éppen két tényező hiányzik. A fiatalember, s a lány még nem költő, nem író; a közönség meg nem csupán felolvasást hallgatni, s kérdéseket feltenni gyűlt össze, hanem mint később kiderül: bírálni is. Ami nálunk — megtudom ezt is — annyi, hogy a valamifajta törekvés hajtotta ember útján néhány jelzésoszlop állításával segíteni az irány mutatásában és tartásában. Barátom, a líra képviselője Csepel szülötte, a prózáé Túrkevéről indult. A férfi kezében az indulatok sürgetik a tollat, a lányéban az emlékek. Kisregénye, amelyet tizenhat-tizenhét éves fejjel rótt kockás iskolafüzetébe, irodalmi eseménynek számított Csepelen. Egy lány sorsa. Életünk sorsa: ezt érezték belőle, akik felfedezték. A ló alá esett gyereklányt óvatosan kikerülik a szöges patkók, de véresre korbácsolja a részeg apa dühe: az ember földbe tapossa. Az Olvasó munkások klubját fenntartó Csepel Vasmű az idén kiadott egy irodalmi antológiát. A kisregény is benne van. — Ki ez a lány? — kérdem a szomszédomtól. — Kazánfűtő volt a Vasműben. Szókimondást hozott magával vidékről, nem jött ki a főnökével. Átment Angyalföldre, gépbeállítónak. Míg novella és vers felváltva melegíti a tekinteteket, azon gondolkodom, kik is a főszereplők? Ők, akik írnak, a megjelenés sokszor csak délibábos reményében, vagy akik eljönnek meghallgatni őket? Föláll egy szemüveges, tarfejű öreg — a csőgyár nyugdíjasa —, s javasolja, hogy jelöljenek ki egy küldöttséget, keressék fel az Írószövetséget, intézzék el, hogy megjelenjen a lány könyve, olvassa az egész ország. A csepeli iskolaigazgató világos, szép kritikája a versekről, mintha maga is megkomponált alkotás lenne. Mert nemcsak hozzászólás, a versek ürügyén messzibbre tekintő csepeli gondot hordoz: hol akadnak el a gyárak világából tehetséggel induló fiatalok, s miért, miféle buktatókon? Egy technikusforma fiú bátorságot követel. „Tiszta ügyben nincs titok’’. A martinász mint egy fölmagasodó torony. — Keressük az okot — mondja. — A parasztságnak mindig kiváló írói voltak. A munkásságának jobbára költői. Írások kellenek: rólunk. Közülünk való írásai. Azért figyeljünk erre a lányra: faluról jött, közénk állt. Azért mondjuk meg neki: nem kiagyalt történetekre van szükségünk, mint új elbeszélése, hanem igaziakra. Ezekre figyeljen, hogy ne csak rólunk, velünk is szóljon! A szomszédban fúvószenekar próbál — hol katonaindulót, hol szimfóniát —, mintha a mi termünk hangulatát próbálná követni, vagy aláfesteni. De itt jobban bírják szusszal, mint amott a zenészek: ők távoznak előbb. Már harmadik órája hullámzik ötven ember gyűrűjében a vita, a bírálat, a dicséret hangja. Elkeseredni is lehet tőle, erősödni is, csak egy valamit nem: rosszindulatot találni benne. A vélemények szilárd alapról indulhatnak: vendégként járt itt már Veres Péter, Tersánszky Józsi Jenő, Féja Géza, Fekete Gyula —, s vitapartnerekre találó látogatóként. Kik hát a főszereplők ma este? — nézem a közönség távoztában a költőjelölt vállát átkaroló kovácsot, a huszonegy éves gépbeállító lányt körbefogó korabélieket. Kiknek az estje volt ez a mai ? Bekukkantó vendégként azt érzem: a hetenként tiszta szóra gyűlök aligha törikezen a fejüket. Régóta tudhatják: nem az a fontos, hogy felszáll-e innen fényes pályára egy-egy költő, vagy író — ezek az esték fűződnek értékes gyöngysorrá. Bárha — a lehetőségekhez alakított formában — időnként mindnyájan megajándékozhatnánk magunkat két-három ilyen órával. Kósa Csaba Vastaps nélkül az V. kerület és a Fővárosi Tanács kommunistáinak — tegnapi lapunkban ismertetett — tanácskozásával fontos szakasz zárult le a X. kongresszus budapesti előkészületeiben: befejeződtek a kerületi pártértekezletek. Most már minden figyelmünket a hét végén öszeülő budapesti pártértekezletre irányítjuk. Négy év munkájáról, sikereiről és gondjairól, tapasztalatairól és tennivalóiról volt szó ezeken az eszmecseréken. A tanácskozásokat az avatta belső pártügyből igazán közüggyé, hogy elsősorban a közvéleményt foglalkoztató aktuális politikai, társadalmi, gazdasági és szociális kérdések körül folyt a vita, s az eredmények elismerésén túl őszinte nyíltsággal tárták fel a gyorsabb ütemű fejlődést akadályozó gondokat, problémákat is. A lakáshelyzet, a közlekedés, a főváros fejlesztése, az élet- és munkakörülmények, a gazdasági munka javításának sokféle ügye, tennivalója — ez volt mindenütt a vita középpontjában.Közös vonás volt e tanácskozásokban — s ez egyfajta előrejelzés a budapesti pártértekezletre is —, hogy eredményeink becsülésének tudatával, de hurráhangulat nélkül, vonzó mértéktartással elemezték, méltatták azt a nagy munkát, amelyet a párt IX. kongresszusa óta végeztünk el. Pedig — egyebek között — olyan jelentős feladatok megoldása jelzi a múlt négy esztendőt, mint a demográfiai hullámból adódó magas foglalkoztatási igények kielégítése, nagy társadalmi rétegeket érintő szociálpolitikai intézkedések — a nyugdíjak, a családi pótlékok felemelése, a gyermekgondozási segély bevezetése — végrehajtása, a munkaidő csökkentése az iparban, a paraszti jövedelmek színvonalának felemelése a munkásokéhoz stb. Vitathatatlanul erősödött a munkáshatalom, szilárdult a szocializmus gazdasági alapja ezekben az években, észrevehetően fejlődött, gazdagodott az ország. Most mégis tennivalóinkról, igényeink és lehetőségeink józan egymáshoz igazításáról esik a legtöbb szó, dörgő vastapsok nélkül hangzanak el a beszédek , s ez azzal a jó érzéssel tölti el az embereket, hogy a párt a realitások talaján áll, nem értékeli többre a valóságosnál sem az eredményeket, sem a gondokat. A legtöbb vita és kritikai megjegyzés a munkaerőhelyzetről, a munkafegyelem, a munkaszervezés problémáiról, a bérezési aránytalanságokról, az árak alakulásáról hangzott el. Ismert, sokakat foglalkoztató problémák ezek, amelyeknek a megoldása — mint sok helyen hangsúlyozták — nemcsak a központi intézkedésektől függ, hanem attól is, sőt, elsősorban attól, ki-ki milyen módon igyekszik a maga területén a közjó kovácsa lenni, mennyire következetesen alkalmazza saját üzemében, vállalatánál, intézményénél a párt politikáját, tud-e az eddiginél magasabb színvonalon munkálkodni a helyes célok megvalósításáért. A vándormadarak, a lógósok, az ügyeskedők lehetőségeit nem valahol „fent”, hanem elsősorban a műhelyekben, a gyárkapukon belül kell elzárni, s a körültekintőbb, szervezettebb munkairányításnak is helyben, a vállalati falakon belül van meg a legjobb lehetősége. A kerületi pártértekezleten, s az azokat megelőző alapszervezeti vezetőségválasztó taggyűléseken, a kongresszusi irányelvek vitáiban sokan és sokak megbízásából mondták el véleményüket, gondolataikat, javaslataikat közös dolgainkról, budapesti és országos ügyeinkről. Az egyéni vélemények, kívánságok megjegyzések e mozaikdarabkáiból állt össze a kép, amely hű tükre való állapotunknak. S ez a kép azt mutatja: a főváros kommunistái megfontoltan, de nem tétován, kritikusan, de nem félrevert harangokkal, bátran, de nem vakmerőn, bizakodással, de nem elbizakodottan néznek a holnap feladatai elé, egyetértenek azzal, hogy a szocializmus felépítésének magasabb szinten való folytatása legyen a következő években nagy társadalmi programunk, s készek munkálkodni ezért. Szathmári Gábor