Esti Hírlap, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-27 / 252. szám

Sok a baleset a mezőgazdasági személyszállításoknál A MEDOSZ-ban összesí­tést készítettek a mezőgaz­daság balesetvédelmi hely­zetéről. Megállapították, hogy az óvórendszabályok ellenére még mindig sok a baleset. Különösen aggasz­tó, hogy megnőtt a súlyos kimenetelű és a halálos bal­esetek száma. Ezen a téren már tavaly is kedvezőtlen volt a helyzet, mert az év első nyolc hónapjában 29 halálos baleset történt. Idén azonban még ennél is töb­ben, összesen 35-en vesztet­ték életüket, főképpen azért, mert a személy- és az áruszál­lításnál sokszor még a legelemibb balesetvédel­mi előírásokat sem tart­ják meg. A mezőgazdaságban egyre gyakrabban szállítják ki a munkahelyre és­ onnan ha­za a dolgozókat. A­ jármű­vek műszaki állapota azon­ban sokszor nem felel meg a követelményeknek. Sok kívánnivalót hagy maga után az alkalmi utazásokon részt vevők magatartása is. A fegyelmezetlenség és a szabályok meg nem tartása miatt az összes halálesetek 40 százaléka a szállítások­nál adódott. A vizsgálat alapján az il­letékesek ismét felhívták a mezőgazdasági nagyüzemek vezetőinek figyelmét arra, hogy a személy- és áru­­szállításnál fordítsanak még nagyobb gondot az előírá­sok megtartására. (MTI) Az ötéves tervben készült El/Sír KÉP: Délelőtt Óbudán MÁSODIK KÉP: A Műszaki Egyetem új palotái HARMADIK KÉP: A Hungária körúti felül­járó (Bozsán felv.) MŰVELTSÉG­SZONDA Hogyan művelődik, szó­rakozik egy szocialista bri­gádvezető? — erre keresett választ a pécsi szakszerve­zeti iskola és a szakszerve­zetek elméleti kutatóinté­zete egy közös felméréssel. Az iskola hallgatói közül 169 szocialista brigádvezető negyven kérdésre adott fe­leletét lyukkártyarendszer segítségével dolgozták fel nemek, korosztály, szakmai és iskolai végzettség, vala­mint családi állapot sze­rinti csoportosí­tásban. Porhanyósabb ponty Megkezdődött az őszi nagyhálós halászat a bihar­ugrai halgazdaságban. Na­ponta mintegy 400 mázsa élőhalat emelnek szárazra a halászok, amelyből hazánk minden tájára, azonkívül Romániába, és Ausztriába is szállítanak. A biharugrai élőhal iránt ugyanis nagyon megnőtt külföldön a keres­let, mert zsírszegényebb a sok évi átlagnál. A jó ered­ményt annak köszönhetik, hogy több éves fáradságos munkával az ország minden tájáról származó nemespon­tyok keresztezésével sike­rült újfajta nemespontyot előállítani.­­ A biharugrai nemespontyok nemcsak zsírszegény­ebbek, hanem húsuk ízlet­esebb, porha­­nyósabb is. (MTI) KRITIKUS A MARTINÁSZ Regényt írt a lány­ képbeállító Angyalföldön ♦ Emlékek a kockás füzetben Barátom meghívása így hangzott: — Nem is miattunk kel­lene eljönnöd­ a klub miatt. Aligha van még egy ilyen az országban. Megérdemel­ne néhány sort. Ketten szoronganak a ci­garettafüstös gyűrű köze­pén, a szellemi csatára vá­ró láncból alakult körben: egyikük verseket ír, a má­sik, a kislány prózát. Az első pillanatok hangulata szokásos író—olvasó talál­kozót ígérne, de ehhez ép­pen két tényező hiányzik. A fiatalember, s a lány még nem költő, nem író; a kö­zönség meg nem csupán felolvasást hallgatni, s kér­déseket feltenni gyűlt össze, hanem mint később kide­rül: bírálni is. Ami nálunk — megtudom ezt is — annyi, hogy a va­lamifajta törekvés­ hajtotta ember útján néhány jelzés­­oszlop állításával segíteni az irány mutatásában és tartásában. Barátom, a líra képvise­lője Csepel szülötte, a pró­záé Túrkevéről indult. A férfi kezében az indulatok sürgetik a tollat, a lányéban az emlékek. Kisregénye, amelyet tizenhat-tizenhét éves fejjel rótt kockás isko­lafüzetébe, irodalmi ese­ménynek számított Csepe­len. Egy lány sorsa. Életünk sorsa: ezt érezték belőle, akik felfedezték. A ló alá esett gyereklányt óvatosan kikerülik a szöges patkók, de véresre korbácsolja a ré­szeg apa dühe: az ember földbe tapossa. Az Olvasó munkások klubját fenntartó Csepel Vasmű az idén kiadott egy irodalmi antológiát. A kis­regény is benne van. — Ki ez a lány? — kér­dem a szomszédomtól. — Kazánfűtő volt a Vas­műben. Szókimondást ho­zott magával vidékről, nem jött ki a főnökével. Át­ment Angyalföldre, gépbe­­állítónak. Míg novella és vers fel­váltva melegíti a tekintete­ket, azon gondolkodom, kik is a főszereplők? Ők, akik írnak, a megjelenés sokszor csak délibábos reményében, vagy akik eljönnek meg­hallgatni őket? Föláll egy szemüveges, tarfejű öreg — a csőgyár nyugdíjasa —, s javasolja, hogy jelöljenek ki egy kül­döttséget, keressék fel az Írószövetséget, intézzék el, hogy megjelenjen a lány könyve, olvassa az egész or­szág. A csepeli iskolaigazgató világos, szép kritikája a versekről, mintha maga is megkomponált alkotás len­ne. Mert nemcsak hozzá­szólás, a versek ürügyén messzibbre tekintő csepeli gondot hordoz: hol akadnak el a gyárak világából tehet­séggel induló fiatalok, s miért, miféle buktatókon? Egy technikusforma fiú bátorságot követel. „Tiszta ügyben nincs titok’’. A martinász mint egy fölmagasodó torony. — Keressük az okot — mondja. — A parasztságnak mindig kiváló írói voltak. A munkásságának­ jobbára költői. Írások kellenek: ró­lunk. Közülünk való írásai. Azért figyeljünk erre a lányra: faluról jött, közénk állt. Azért mondjuk meg neki: nem kiagyalt történe­tekre van szükségünk, mint új elbeszélése, hanem iga­ziakra. Ezekre figyeljen, hogy ne csak rólunk, ve­lünk is szóljon! A szomszédban fúvósze­nekar próbál — hol kato­naindulót, hol szimfóniát —, mintha a mi termünk hangulatát próbálná követ­ni, vagy aláfesteni. De itt jobban bírják szusszal, mint amott a zenészek: ők távoznak előbb. Már harmadik órája hul­lámzik ötven ember gyűrű­jében a vita, a bírálat, a dicséret hangja. Elkeseredni is lehet tőle, erősödni is, csak egy vala­mit nem: rosszindulatot ta­lálni benne. A vélemények szilárd alapról indulhatnak: vendégként járt itt már Veres Péter, Tersánszky Jó­zsi Jenő, Féja Géza, Fekete Gyula —, s vitapartnerekre találó látogatóként. Kik hát a­ főszereplők ma este? — nézem a közönség távoztában a költőjelölt vállát átkaroló kovácsot, a huszonegy éves gépbeállí­tó lányt körbefogó korabé­lieket. Kiknek az estje volt ez a mai ? Bekukkantó vendégként azt érzem: a hetenként tiszta szóra gyűlök aligha törik­­ezen a fejüket. Rég­óta tudhatják: nem az a fontos,­ hogy felszáll-e in­nen fényes pályára egy-egy költő, vagy­ író — ezek az esték fűződnek értékes gyöngysorrá. Bárha — a le­hetőségekhez alakított for­mában — időnként mind­nyájan megajándékozhat­nánk magunkat két-három ilyen órával. Kósa Csaba Vastaps nélkül a­z V. kerület és a Fővá­­­­rosi Tanács kommu­nistáinak —­­ tegnapi­­ la­punkban ismertetett — ta­nácskozásával fontos sza­kasz zárult le a X. kong­resszus budapesti előkészü­leteiben: befejeződtek a ke­rületi pártértekezletek. Most már minden figyelmünket a hét végén öszeülő budapes­ti pártértekezletre irányít­juk. Négy év munkájáról, si­kereiről és gondjairól, ta­pasztalatairól és tennivalói­ról volt szó ezeken az esz­mecseréken. A tanácskozá­sokat az avatta belső párt­ügyből igazán közüggyé, hogy elsősorban a közvéle­ményt foglalkoztató aktuá­lis politikai, társadalmi, gazdasági és szociális kér­dések körül folyt a vita, s az eredmények elismerésén túl őszinte nyíltsággal tár­ták fel a gyorsabb ütemű fejlődést akadályozó gondo­kat, problémákat is. A lakáshelyzet, a közle­kedés, a főváros fejlesztése, az élet- és munkakörülmé­nyek, a gazdasági munka javításának sokféle ügye, tennivalója — ez volt min­denütt a vita középpontjá­ban.­­Közös vonás volt e ta­nácskozásokban — s ez egy­fajta előrejelzés a budapes­ti pártértekezletre is —, hogy eredményeink becsü­lésének tudatával, de hur­ráhangulat nélkül, vonzó mértéktartással elemezték, méltatták azt a nagy mun­kát, amelyet a párt IX. kongresszusa óta végeztünk el. Pedig — egyebek között — olyan jelentős feladatok megoldása jelzi a múlt négy esztendőt, mint a demográ­fiai hullámból adódó magas foglalkoztatási igények ki­elégítése, nagy társadalmi rétegeket érintő szociálpoli­tikai intézkedések — a nyugdíjak, a családi pótlé­kok felemelése, a gyermek­­gondozási segély bevezetése — végrehajtása, a munka­idő csökkentése az iparban, a paraszti jövedelmek szín­vonalának felemelése a munkásokéhoz stb. Vitathatatlanul erősödött a munkáshatalom, szi­lárdult a szocializmus gaz­dasági alapja ezekben az években, észrevehetően fej­lődött, gazdagodott az or­szág. Most mégis tenniva­lóinkról, igényeink és lehe­tőségeink józan egymáshoz igazításáról esik a legtöbb szó, dörgő vastapsok nélkül hangzanak el a beszédek , s ez azzal a jó érzéssel töl­ti el az embereket, hogy a párt a realitások talaján áll, nem értékeli többre a való­ságosnál sem az eredmé­nyeket, sem a gondokat. A legtöbb vita és kriti­kai megjegyzés a munkaerőhelyzetről, a munkafegyelem, a munka­­szervezés problémáiról, a bérezési aránytalanságok­ról, az árak alakulásáról hangzott el. Ismert, sokakat foglalkoztató problémák ezek, amelyeknek a megol­dása — mint sok helyen hangsúlyozták — nemcsak a központi intézkedésektől függ, hanem attól is, sőt, elsősorban attól, ki-ki mi­lyen módon igyekszik a ma­ga területén a közjó ková­csa lenni, mennyire követ­kezetesen alkalmazza sa­ját üzemében, vállalatánál, intézményénél a párt poli­tikáját, tud-e az eddiginél magasabb színvonalon mun­kálkodni a helyes célok megvalósításáért. A ván­dormadarak, a lógósok, az ügyeskedők lehetőségeit nem valahol „fent”, hanem elsősorban a műhelyekben, a gyárkapukon belül kell elzárni, s a körültekintőbb, szervezettebb munkairányí­tásnak is helyben, a válla­lati falakon belül van meg a legjobb lehetősége. A kerületi pártér­tekezle­­ten, s az azokat megelőző alapszervezeti vezetőségvá­lasztó taggyűléseken, a kongresszusi irányelvek vitáiban sokan és sokak megbízásából mondták el véleményüket, gondolatai­kat, javaslataikat közös dolgainkról, budapesti és országos ügyeinkről. Az egyéni vélemények, kíván­ságok megjegyzések e mo­zaikdarabkáiból állt össze a kép, amely hű tükre való állapotunknak. S ez a kép azt mutatja: a főváros kom­munistái megfontoltan, de nem tétován, kritikusan, de nem félrevert harangokkal, bátran, de nem vakmerőn, bizakodással, de nem elbi­zakodottan néznek a hol­nap feladatai elé, egyetér­tenek azzal, hogy a szocia­lizmus felépítésének maga­sabb szinten való folytatá­sa legyen a következő évek­ben nagy társadalmi prog­ramunk, s készek munkál­kodni ezért. Szathmári Gábor

Next