Esti Hírlap, 1976. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-16 / 219. szám

• Mit tudtunk meg a FAM-ról? Mindenekelőtt, hogy Dunaújvárosban van, hogy a folyamatos acélmű betűneve, hogy már a má­sodik üzemegységében is folyamatos acélöntéssel ter­melnek, hogy forradalmian újnak nevezett módon tör­ténik itt az acélöntés, ennek eredményeképpen tonnán­ként 70 kilóval több acélt kapnak, mint a hagyomá­nyos eljárással. Azt is lát­tuk, hogy az öntést vezérlő falautomatikát — ahogy helyben nevezik: a kor­mányt — olykor kézzel irá­nyítják, és megtudtuk, hogy az első időkben volt alka­lom kitapasztalni, milyen is itt az üzemzavar. Hallot­tunk a közeli és távolabbi tervekről, a továbbfejlesz­tésről és néhány érdekes­ségnek számító szakmai részletről. Balogh Mária és Bán János műsora, a Ter­mel 1976-ban tegnapi adása elvégezte azt, amit egy ilyen jellegű riport elvégez­het. Néhány lényeges pont bemutatása révén megis­mertetett a népgazdaság egy jelentős új beruházá­sával. És az embert — szok­tuk ilyenkor kérdezni. Persze, emberektől, ott dol­gozó munkásoktól, vezetők­től tudtuk meg a tudni­valókat. De az életük for­dulatai, a sorsuk változásai, a nem vállalatra, hanem emberre szabott gondok már nem fértek bele a mű­sorba. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az erre vonatkozó néhány kér­dés tegnap inkább a han­gulatteremtő rutinkérdések közé tartozott, nem is na­gyon lehetett más célja, mint a színesítés. Hiszen hogyan férhetne el az acél­öntés zajában világgá kia­­bált két-három mondatba az a fordulat, amit egy vagy tíz vagy száz ember életébe hozott egy gyöke­resen új formája a mun­kának, a több tanulás, a nagyobb tudás, a felelősebb vagy éppen kevésbé ideg­­terhelő „meló”. Ez a műsor a tények műsora, a népgaz­dasági, ipari, technikai té­nyeké. Az életmód és gon­dolkodásmód vál­tozásának folyamatát, mint e tények következményét vizsgálni, más, ugyancsak önálló­ mű­sor feladata. Balogh Má­ria és Bán János folyama­tosan tudósít a technikai útról, tulajdonképpen akár már most megindulhatna e sorozatuk nyomában egy másik, amely az új gyárak­ban, az új gépek mellett dolgozó ember életében próbálná felderíteni azt, ami más, ami új, vállalva, hogy amiről tudósít, abban sem hallgatja el az „üzem­zavart”. (bársony) „A szoborkészítés — játék...” Pátzay Pál nyolcvanéves Ahogy tegnap késő este a tévé képernyőjén derűs arccal és lélekkel gazdag életútjának fordulatait, ese­ményeit, izgalmait sorolta elő, ízesen, anekdotázva, emlékeket élesztve, szemé­ben csöppnyi kópésággal — nehezen hittük el, hogy e fiatalos kedvű mester már nyolcvanesztendős. Pedig valóban egy jelentős élet­pálya szép ünnepéhez ér­keztünk. A magyar művé­szeti élet kiemelkedő jelen­tőségű, példát adó mestere, Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművész holnap, szeptember 17-én lesz nyolc­vanéves. Azt a művészt köszönt­jük, aki szinte elrendelte­­tésszerűen szobrásznak szü­letett. Sok mindent meg­tanult az életből, s magába szívott környezetéből, de mindvégig önmaga mes­tere volt. Bár rövid ideig a Képzőművészeti Főiskolát is látogatta, valójában saját­maga formálta, építette, alakította tehetségét, s min­dig tevékeny keze a szob­rok során át találta meg azt a plasztikai kifejezés­formát, amelyen jelentős műveit létrehozta, vallva az emberről, az emberi élet szépségéről, nagyságáról, vallva a küldetés lehetősé­géről. Pátzay Pál egészséges lelkületű és gondolkodású művész, korán fölismerte helyét, szerepét, a legször­nyűbb pillanatokban is hinni tudott az emberben, s egyesek lealjasodása el­lenére tudta-hitte, hogy az ember képes megújulni és újjáteremteni önmagát. Pátzay Pál szobrászaté­ban természetes módon az ember áll a központban. Mindig is az állt, s az ő életművében ez — akár­csak minden jelentős élet­műben — nem jelent meg­alkuvást. Annyi irányzat, csak a térre, csak a for­mára, s tegyük hozzá, csak a sematikus tartalomra tö­rekvő szobrászi előírások és megoldások keresztező­désében is meg tudta tar­tani önmagát. 1944-ben ké­szült, s ma szülőhelyén, Kapuvárott álló Kenyér­szegő című szobra az életet továbbvivő, a jelenben a jövőért élő ember szimbó­luma. És­ egyben a művész egész munkásságáé is. Mert Pátzay Pál így gondolko­dott és így gondolkodik ma is. A Képzőművészeti Főis­kolán tanítványok, nemze­dékek serege nőtt ki a keze alól, akik közül nem egyre méltán büszke, mint aho­gyan a tanítványok is meg­hatott szeretettel és tiszte­lettel tekintenek a mindig adni tudó, s nemcsak előt­tük, hanem közöttük járó mesterre. Tegnap epreskerti mű­termében kereste fel a tele­vízió stábja, s ahogy be­szélt, emlékezett, szemét megpihentette egy-egy pil­lanatra szép, klasszikus nyu­galmú szobrain, a Fésülködő lányon, a Kenyérszegőn, a Verdi-figurán, s a filmről fölidézett székesfehérvári Huszár emlékművön, a pécsi Hunyadi lovasszobron, a Nővéreken, a Kodály-port­­rén és a Felvonulás téren álló Lenin emlékművön. A riporter megkérdezte tőle: ha újra kezdené, ugyanígy folytatná-e? Pillanatig se gondolkodott, úgy adta meg a feleletet: „Ha ugyanilyen körülmények között élhet­nék, csakis így folytatnám. A szoborkészítés számomra olyan mint a gyerekeknek a játék, passzióból csinálom, őszinte vagyok, sohasem hazudtam, s nincsenek ag­godalmaim. Tehát úgy cse­lekednék, ahogy a termé­szet diktálja”. Ha Pátzay mesterről szólunk, nemcsak plasztikáit emlegetjük, a klasszikus nyugalmú nőala­kokat, a harmonikus szép­ségű lovaskompozíciókat, a karakterisztikus portrékat; gondolatban folytatjuk a sort, Pátzay Pál a pedagó­gus, a nyughatatlan hévvel vitatkozó közéleti ember, a művészeti író. Az utóbbi húszegynéhány évben nem volt olyan vita, amelyben élénken részt ne vett volna. Most, amikor nyolcvana­dik születésnapján tiszte­lettel, szeretettel köszönt­jük, és még további alkotó éveket kívánunk neki, arra kérjük­: őrizze meg fiatalos hevül­és­ét, s mindenre oda­figyelő szellemét. (harangozó) A mester a Lenin-emlékmű gipszmodelljével Tinától a mozi­fl­lm Két vágy vonzásában Waldemar Podgórski len­gyel rendező filmjének té­mája a mi számunkra is is­merős, mind a moziból, mind magából az életből. A Két vágy vonzásában hőse tizenéves paraszt­fiú, aki tanulni szeretne, el akarja hagyni a földet, apái foglalkozását. Fontos téma ez, hiszen nemcsak egy ember belső fejlődésé­nek ábrázolására ad módot, hanem a társadalmi össze­függések felvázolásának le­hetőségét is kínálja. Sajnos, Podgórski (Ry­szard Bin­­kowski regénye nyomán maga írta a forgatóköny­vet) eléggé közhelyesen te­szi mind a kettőt. Mindaz, ami hősével tör­ténik, valóságos. Az üzemi környezet hiteles, a roko­nok, a munkatársak elfo­gadható figurák. De a konfliktusok a lehető leg­szokványosabbak, s összes­ségükben nem mutatják föl a történet igazát. Minden fordulatot előre sejtünk: amikor például Franck — így hívják a fiút — berúg, bizonyosak vagyunk ben­ne, hogy összevész a szere­tett kislánnyal, így is esik a dolog. Ezért aztán nem ér­dekli a nézőt igazán ennek a „valóságban” és film­hősként is jobbra érdemes fiúnak a sorsa. A főszerepet játszó Krzysztof Stroinski rokon­szenves, kedves, tehetséges. Az előkelő alvilág Ebben a filmben nem egyetlen bonyolult bűnügy­gyel gyűrkőzik a rokonszen­ves felügyelő, hanem bűn­ügyek sorával. Egyikkel a másik után, ahogy ezt a rendőri munka hétköznap­jai diktálják. Közben gyötrődik kezdő­dő szívbajával, van régi ba­rátnője és sarjadó kapcso­lata .. . no, meg egy kis felismerése arról, hogy a mai Olaszországban is a kis bűnösök­ legtöbbször el­nyerik méltó büntetésüket, míg a nagyok olykor meg­ússzák. Ügyesen megcsinált film, fordulatos, bár itt-ott túl­ságosan elérzékenyülő tör­ténettel, jó színészi játék­kal. Enrico Maria Salerno a felügyelőt játssza hatáso­san, Luciano Salce pedig egy részeges, cinikus, öreg újságíró hálás figuráját ala­kítja mértéktartó színészi eszközökkel. Hasonló témákról azon­ban már sokkal nagyobb erejű filmeket láttunk. Simon István születésének 50. évfordulója alkalmából az írószövetség, a Rádió és az Irodalmi Színpad emlék­ünnepséget tartott a Bartók Béla Zeneművészeti Szak­­középiskolában. Képünkön Benkő Gyula a költő portréja előtt. A kilencvenhatnap évad előtt TÁRSULATI ÜLÉS AZ OPERAHÁZBAN Ma délelőtt megtelit az Állami Operaház nézőtere, de nem közönséggel, hanem a színház tagjaival. Lukács Miklós igazgató — a tradí­cióhoz híven — értékelte az elmúlt évadot, majd a jövő feladatairól beszélt. — Nehéz évad lesz ez is — mondta —, ahogy min­den évad nehéz. A követel­mények az élet minden te­rületén nőnek.­­A közönség — teljes jogga­l — mindig igényesebb lesz, az Opera­ház pedig fokozott teljesít­ményeket követel tagjaitól. A fokozódó igényeket mind nehezebb kielégíteni. A színház műszaki állapota közismerten nem a legjobb. ÚJ TAGOK Egyes szektorokban komoly utánpótlási gondokkal küz­dünk, a szakemberhiány bizonyos részlegekben hoz­zánk is elért. Vezető mű­vészeinkre igényt tartanak művészeti társintézménye­ink, az egész ország közön­sége. Mindinkább felfigyel rájuk a külföldi sajtó, a közönség és a külföldi imp­resszáriók hada. Az Ope­ra­ház egyrészt büszke is erre, másrészt nem zárkóz­hat el sem attól, hogy ve­zető művészeit az egész or­szág lássa és hallja, sem at­tól, hogy külföldön is job­ban megismerjék a magyar operakultúrát. De ezek a művészek is elsősorban az Operaház tagjai és elsősor­ban a magyar közönség művészi igényeit kell ki­­elégíteniök. Az Operaház magán­énekesnek szerződtette Korcsmáros Pétert, aki Debrecenből került az együttesbe, ösztöndíjasnak Seregén­y Katalint és Toko­­dy Ilonát, a Zeneművészeti Főiskola most végzett hall­gatóit, valamint dr. Póka Balázst. Az együttes új kor­repetitora Martos László és új rendező-asszisztensiként működik a színházban Veszprémi András. Saját kérésére nyugdíjba ment Palócz László, az együttes­nek több évtizeden át ki­tűnő tagja. Elszerződtek ketten: Albert Miklós és Peterdi Zsófia. Az Opera­ház méltó módon kíván részt venni Ferencsik Já­nos 70. születésnapjának megünneplésében; felkér­ték a Figaró házassága be­tanítására és vezénylésére. A repriz időpontja január 21. Az Operaház holnap szeptember 17-én nyit a tradicionális Bánk bánnal. A címszerepet most is Si­­mándy József éneki, aki­nek a következő napon lesz 60. születésnapja. Simándy tiszteletére holnap este 1/2 7 órakor házi ünnepség lesz a színpadon, ahol kol­légái köszöntik a kiváló te­noristát. (Egy héttel ké­sőbb, 24-én, kezdik az évadot az Erkel Színház­ban.) TILOS GÉPEZET Lukács Miklós után Szirtes György igazgatóhe­lyettes tartott tájékoztatót a két színház gazdasági helyzetéről. Ugyanakkor megemlítette, hogy a mun­kavédelmi felügyelőség egy bales­et miatt a felső szín­padgépezet működését megtiltotta. Május 9-től jú­lius 2-ig rendkívül nehéz körülmények között kel­lett ezért estéről estére elő­adásokat tartani. Ügysze­retet, szakértelem és öt­letgazdagság kellett, hogy a műsorra tűzött darabo­kat a csökkent lehetősége­ken belül hibátlanul , ál­lítsák be. A nyáron olyan megoldást kellett találni, amely a gépezetet pótolni tudja. Az elképzelést a mű­vészeti vezetés, a szcenika és műszaki vezetők egy emelőrendszer kidolgozásá­val valósította meg, amely pótlék addig, amíg a szín­pad korszerű gépészeti fel­újítása megkezdődik. Az Erkel Színházban új fény­­szabályozó szerelése folyik, hamarosan befejeződik. Az idén elvégzett felújítások értéke 16 millió forint. Az Operaház tagjai kö­zül szeptemberben sokan énekeltek külföldi színpa­dokon s az utazások foly­tatódnak is. Szirmay Már­ta Hamburgban, Kölnben, Miller Lajos Hamburgban, Lehoczky Éva Drezdában, Kovács Eszter az NDK- ban, Kalmár Magda Cseh­szlovákiában, Kasza Kata­lin Londonban, Sass Sylvia Salzburgban, Csengery Ad­rienne Münchenben, Ben­n­é Zsolt Olaszországban, Rozsos István és Be­­gányi Ferenc a bel­gáknál, Gáti István Hollan­diában, Forgács Júlia pe­dig Franciaországban lép fel. Két külföldi együttest mi látunk vendégül: októ­ber elején a Prágai Nem­zeti Színházat, november végén pedig a Szófiai Nem­zeti Operaházat. Kristóf Károly

Next