Esti Hírlap, 1977. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-26 / 278. szám

• Nem is olyan régen az aggodalom és kételyek hangján szólalt meg a kérdés a sajtóban: él-e Ady? Él-e Ady az ifjú szívekben, a diákok szívében, vagy a tankönyvek lapjaira visszaszorult, kötelező tananyag csupán? Bevágandó és felmondandó leckévé hált volna lobogó-forradalmas lelke, dacos-gőgös tiszta magyarsága? Akkor nem sok biztató jelet sorolhattak elő a nyugtalan és nyugtalanító kérdéseket megfogalmazó írások. Beleivódott a köztudatba, hogy tenni kell, sokat és sok helyütt. Nem a költő iránti kegyeletből, nem valamiféle kényszerű kötelességből, hanem az utókor érdekében, amely, ha nem birtokolja múltjának szellemi értékeit, önmagát sem birtokolhatja tökéletesen. És elérkezett a centenárium. Ady nevétől hangos az ország. Ahogy ez már nálunk, az évfordulók hazájában lenni szokott. Ünneplünk. Ünneplünk filmmel, díszünnepségekkel, kiadványokkal, plakátokkal és amivel csak lehet. Ady él? Az ünneplés, tudjuk, önmagában még senkit nem támasztott fel szellemi tetszhalálából. De az ünneplés lehet demonstráció, a kötelező tiszteletadáson túli jel, hogy akinek nevét naponta halljuk-látjuk-mondjuk-reírjuk, az nem holt tudásanyag, nem múlt, hanem eleven része tudatunknak; gondolatai, ostorozó szeretete, dacos magatudása, keserű nekilendülései és mindig több volta ma és itt a maguk forradalmi, füzével melegítenek. Ilyen demonstráció volt a döntőhöz tegnap eljutott Ady vers- és prózamondó verseny. Nem a ténye, hanem a tartalma. Az, amit az amatőr előadóktól hallottunk és az, amiről a zsűri elnöke, Király István zárszavában beszélt: Ady közügy lett, Ady hazatért. A néhány év előtti Ady-élesztő sajtóvita óta sok minden történt, ami idáig, az élő Ady bizonyosságáig elvezetett. A sok közül emeljünk ki egyet, ami elsődleges élményével, megrázó és felemelő hatásával bizonyosan a legszélesebb sugárzásban és legmélyebben döbbentett rá mindannyiunkat, hogy Ady a máé — és ez Latinovits Zoltán Ady-estje a televízióban, vers- és prózaöszszeállítása, lemezen, ő volt az, aki döbbenetesen és visszavonhatatlanul jelenvalóvá, égő, eleven valósággá ajándékozta nekünk ma a költőt. Amatőröket hallottunk Adyt mondani, heteken át. A legtöbb, amit ez a valóban mozgalommá növekedett verseny adott, a tapasztalás volt, hogy az érzés és átélés szándékával-hevével szólaltak meg a sorok, még azok előadásában is,akik kimaradtak a döntőből. A rossz profizmusnak, a hűlt hivatásosságnak nyomát sem leltük. A legjobbak között a legjobb, P. Nagy Gabi pedig Nagy László Adyról szóló írásának szenvedélyes és fájdalmasan szép elmondásával a koronát tette fel e nagyszerű és az évfordulóhoz méltó rendezvényre. (be) Nyesztyerenko Mefiszló, Borisz cár és Fülöp király szerepében Több mint hét éve már, hogy először szólalt meg nálunk. Első hangjai körülbelül úgy hatottak, mint amikor az ismeretlen Richter ujjai először csaptak a pesti zongora billentyűire. A nézőtér megemelkedett, a székek fölött a fejek imbolyogni kezdtek, aztán megmerevedtek. Dermedten hallgattuk az emberi hang szánnálhatatlan árnyalatának, bársonyos és acélos, gyászsötét és élesgúnyos, érdes és sima, metsző és olvadékony tónusainak, az egymásba olvadó színek és fények átmeneteinek nemcsak leírhatatlan, de le sem festhető skáláját. A gyermek megbabonázottságával figyeltük meseszerűen fantasztikus Mefisztója hagyományos krampuszkülseje mögött és felett a mai valóságos karakterek sokaságára emlékeztető emberi vonásokat. Akik ötven éven át szépült emlékeket őriztek Saljapin egykori pesti alakításairól, azt mondták: hat Saljapint eszik reggelire ez a fiú. Aztán hasonlítgatták minden ixilaha hallott nagysághoz: a hangszínét, a dallamformálását, a" szerepfelfogását, a játékmódját és eszközeit, az alakját és a muzikalitását, őserejét és intelligenciáját, még a meghajlását is. Ma már nem hasonlítjuk senkihez. Hét éve azt kívántuk, csak meg tudja őrizni sokáig, csak még sokszor élvezhessük tüneményes és pazarlóan, szinte könnyelmű pazarlással reánk zúdított hangját, képességeit. Mint a korszakokat összefoglaló alkotó zsenik, minden elemet a kellő helyen alkalmazva, s a kor embereinek — finom érzékeke' megfigyelt és megismert' kortársainak — idegrendszeréhez és képzeletéhez igazítva, egyesített és öszszegezett mindent, amit az opera játszó-ének!5 művészet eddig produkált. K gondolta volna, hogy mindaz, amit pályakezdő alakításaiban élvezhettünk, csak alap lesz új, szédítő magaslatok eléréséhez? Mostani három alakításán lemérhető volt, mekkora utat tart meg hét év alatt. Picassói képességekkel kellene megfesteni e három szerep: Mefisztó, Borisz és Fülöp hármas nézőpontjából mai, bonyolult művészi portréját, s annak feltérképezhetetsen rétegeit. Technikai eszköztára egyszerűen félelmetessé bővült. Annak idején sokan hasonlították a hangját „csellóbúgáshoz”, csakhogy azóta a modern zene művelői rájöttek, hogy a búgó dallamok mellett még mennyi, eddig ismeretlen szín és effektus csalható ki a csellóból. Ő is rájött, hogy az emberi hang még mennyi, eddig nem hallott effektus megszólaltatására képes. Virtuóznak mondtuk, bizonyította is bőven, de közben rájött, hogy a virtuozitás magában semmit sem ér, néha nagyon is veszélyes utakra csábítja a jó képességű művészt, mert csak akkor értékes igazán, amikor nem veszik észre. Nagy komédiásnak ismerték el mindenütt, ő viszont felismerte, hogy a hagyományos operai komédiázásnak, a legtöbb tapsot csalogató maníroknak sincs semmi értelmük, ha dallamformálással és szöveghangsúlyokkal, gesztussal és mimikával együtt nem a partitúra összes instrukciójához alkalmazkodnak, ha nem fejezik ki egyszerre az alak és a szituáció összes emberi kötöttségét, a magatartás kiszámítottságát és a mögötte búvó-forrongó indulatokat, szorongásokat, vágyakat és elfojtásokat. Mefisztó, Borisz cár és Fülöp király azért remek művészi figurák, mert gigászi földi és földöntúli hatalommal rendelkeznek és esendő gyarló vonásokkal. Mint minden ember! De az emberek sokasága kénytelen belenyugodni, hogy csak magában dédelgetheti igazi nagy vágyait. Ezek a meseszerűen korlátozatlan figurák viszont, mitológiai őseiktől örökölt hatalnukkal el is akarják érni, mert elérhetőnek vélik, amire vágyakoznak. Mi, nézőtériek, a lehetőségeink korlátjait érzők, átéljük kis életünk, kisebb vágyaink, kisebb bűneinknek ketrecében a legendák és mítoszok, a történelmi és köznapi valóság óriásainak ezt a konfliktusát. Amit a zenedrámák ezernyi változatban vetnek fel, s ezek mindannyi változatban hatnak, ahányan csak hallgatjuk őket. Átéljük — de igazán csak akkor, mélyen és megrendítően csak akkor, ha Nyeszterenko méretű és formátumú művész idézi és kavarja fel bennünk a drámát. A saját drámánkat. Nem véletlen, hogy az ilyen felismerések, melyek a műfajról általában, akár minden megnyilatkozása kapcsai felmerülhetnének, éppen most váltak, éppen ilyenkor válnak nyilvánvalóvá. Csak a valóságos és húsbavágóan aktuális, konkrét élmény deríti ki a művészethez vonzódásunk okát. Azt, hogy miért öltözünk fel, miért fordítunk pénzt és időt és energiát arra, hogy részesei legyünk ilyen élményeknek. S ha Nyesztyerenko előadásai előtt rímánkodva és érvelve, trükköket és kiskapukat keresve, sokszor annyian akartak bejutni a nézőtérre, mint ahányunknak sikerült, az a minden alkalommal remélt, de csak ritkán megszerezhető nagy élmény ígéretének köszönhető. Amit azáltal szerez számunkra, hogy páratlan adottságait páratlan tudatossággal és intelligenciával kiművelte, s az évek folyamán ezerszer átélte az emberi sorsnak — különböző helyzetek szerint végtelen, de a lelki folyamatokat illetően néhány alapváltozatban azonosuló — összes drámáját. S ahogy a tudomány felfedezői és a sport bajnokai, a maga műfajában ő is új területeket tár fel a művészet eddig ismeretlen szférájában s új rekordokat állít fel estéről estére a kifejezés teljesítményében. Operatársulatunk csak az utolsó, Don Carlos előadáson állított mellé tudós teamhez, bajnokcsapathoz méltó együttest. Ennek az estnek összbenyomása kitörölhetetlen marad mindnyájunk számára, akik ott lehettünk varázsos légkörében. Fodor Lajos A Faust Mefisztójaként Gorkij: A nap fiai című tragikomédiáját mutatták be a Szolnoki Szigligeti Színházban, Horváth Jenő rendezésében. Képünkön az előadás két szereplője: Tímár Éva és Csomós Mari. (MTI Fotó : Ilovszky Béla felv.) Mindenség — Déva vára Mindenség — Déva vára címmel, kelet-középeurópai magyar költők verseivel tisztelgett a centenáriumon az Ady-gondolatnak az Egyetemi Színpad. Három szovjetunióbeli, négy szlovákiai, hét erdélyi, három jugoszláviai magyar költő és mai hazai költők verseit mondta el Dibusz Éva, Havas Judit, Hrotkó Károly, Rónaszegi Éva, Szabó András és Tóth Gyula; mezőségi és gyímesi népdalokat, moldvai magyar balladákat, magyar és román népdalokat énekelt elragadó orgánummal Budai Ilona. Az estet, amelyen Havas Judit és Tóth Gyula különösen kitűnt érett versmondásával, Medvigy Imre állította öszsze, s Czine Mihály vezette be. Az Egyetemi Színpadnak ezt a műsorát, a magas színvonalú, s a bensőséges átélés mellett valóban dicséret illeti, hiszen egyáltalán nem dúskálunk ilyen jellegű műsorokban. Az estet december 12-én megismétlik. (skon) PICASSO-KIÁLLÍTÁS SPANYOLORSZÁGBAN Tisztelet Picassónak Spanyolországban. Ezzel a címmel számol be a Le Monde arról a két kiállításról, amelyet a nagy festő hazájában rendeztek e napokban. Madridban harminc képét láthatják az érdeklődők. E műveket főleg korai korszakából válogatták össze. Itt van például a „kék korszakból” származó, 1902-es Anya és gyermek, az Avignoni kisasszonyok, egy kubista Mandolin 1911-ből. Szerényebb emlékezést szenteltek Picassónak szülővárosában, Malagában, a Merced téren, a festő szülőháza előtt elhelyezték a Guernica életnagyságú másolatát, ezenkívül egy parkban felállították Berrocal Hódolat Picassónak című szobrát, továbbá plakátokból, visszaemlékezésekből, fotókból kiállítást rendeztek a város nagy fia emlékére, aki, amióta a század elején elhagyta Malagát, soha nem látogatott ide vissza, a Franco-rendszer elleni politikai tiltakozásul. It A költészet: az élet része „Amikor Weöres Sándorra, az egyik legnagyobb élő költőre gondolok, vagy Nemes Nagy Ágnesra, Juhász Ferencre, Oravecz Imrére, akkor egyfajta honvágy fog el az iránt a nyelv iránt, amely sohasem volt az enyém, s amelyet csupán az egyetemen, fáradságosan sajátítottam el — írja a bécsi Pressében Barbara Frischmitt költő-műfordító. — Éppen ennek a nyelvnek a különleges adottságai magyarázhatják, hogy lírája annyiféle nyelven beszél. Ha léteznek nyelvek amelyek, úgy tűnik, predesztináltak a lírára, akkor az agglutináló nyelvek azok: a török, a magyar és a finn. Ezek nyelvtani viszonylataikat ragok segítségével fejezik ki, és a hangzók harmóniájára épülnek, amely nem engedi, hogy ugyanazon szóban egymás mellett különböző fekvésű hangzók forduljanak elő. A szavak konstrukciójának ez az enyvezettsége hozza létre a karcsú nyelvi építményt, fokozza a rímelésre való alkalmasságot. A magyar lírikusok igen szoros kapcsolatban állnak nyelvükkel — folytatja a szerző. — És képzettek. Képzettek, a szó aktív értelmében. Legtöbbjük, és éppen a legnagyobbjaik, a világlírát nem csupán olvasták, hanem fordították is. És a magyar nyelv irigylésre méltóan alkalmas erre. Magyar költőket szakemberként a műfordításról hallani: különleges élvezet.” A cikk Szilágyi Domokos romániai magyar költő német nyelvű kötete megjelenésének és a költő halála egyéves évfordulójának alkalmából íródott, s így folytatódik: „Költészet és muzsika az élethez tartoznak, legalábbis a magyarok felfogása szerint. S ezért nem lehet csodálni, ha valahol a vidékről, illetve a vidéken, sőt egy nyelvi kisebbségi helyzeten, adott esetben Erdélyben, csöppet sem provincionális líra virul. Olyan lírikusról szólok, aki élete nagyobb részét vidéken töltötte, alig utazott, mégis, mellékesen, öt nyelvet sajátított el. Szilágyi Domokos munkásságával kapcsolatban — mert hisz róla beszélek — megint fölvetődik a kérdés, hogy az egyéni fantázián át nem visz-e meszszebb az út a költészetbe, mint a világvárosokban, a zajos nyilvánosság előtt látványosan recenzált nemzetközi líra világában.” A cikk ezután ismerteti az 1938-ban, a máramarosi Nagysomkúton, egy lelkész hétgyermekes családjában született Szilágyi Domokos költészetét. Akárcsak Bartók Béla — írja — Szilágyi Domokos is a magyar népköltészet nyomain indult el. — Hosszan idéz a cikk Szilágyi „Bartók Amerikában” című verséből. A Szilágyi-kötet Éva és Roman Czizek fordításában jelenik meg az Otto Müller kiadónál. (f. f.) □ SINKA ISTVÁN születésének nyolcvanadik évfordulója tiszteletére az Egyetemi Színpadon november 29-én, este hétkor A fekete bojtár címmel mutatnak be összeállítást a költő műveiből. Czine Mihály tart bevezetőtt, a műsorban közreműködik Budai Ilona népdalénekes és Gálán Géza színművész. □ T. NAGY IRÉN faintarzia-kiállítása holnap délelőtt 11 órakor nyílik Szegeden, a Horváth Mihály utcai képtárban. Megnyitja: Borvendég Béla Ybldíjas építés. □ FÜLÖP ERZSÉBET festőművész kiállítását Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja ma délután 5 órakor Hódmezővásárhelyen, a Medgyessy Teremben. □ SHAKESPEARE-DÉLUTÁN lesz holnap 4 órai kezdettel a Postás Művelődési Központiban. Közreműködik Kovács István és Tímár Béla, valamint Farkas Györgyi cimbalomművész.