Esti Hírlap, 1979. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1979-07-28 / 176. szám
/Pe ÚT T, * * a * A * Az Árpád-híd Útépítés Óbudám Tesztavetke-te tő a Petőfi után, amelyet felújítanak. A munkák megkezdéséig, a jövő év elejéig el kell készülnie az új főútnak, amely az építkezés területét megkerülve vezet majd ki Óbudán át Budapestről, s a Vörösvári úttal összekapcsolva csatlakozik a Szentendrei úthoz. Az új főút fontos része a Lajos utca—Bécsi út között átvezető szakasz lesz. A katonai amfiteátrum romjai előtt, az előkészített terepen már dolgoznak a munkagépek. Az összekötő szakasz első része, a Lajos utca—Korvin Ottó utca összekapcsolása, a tervek szerint augusztus 20-ra elkészül. A jövő év végéig pedig teljes hosszában megépül az új főút, így pedig gyorsabb, gördülékenyebb lesz a közlekedés Budapest egyik leggyorsabban fejlődő negyedében, Óbudán, s elhárul a forgalmi akadálya a zsúfolt Árpád-híd felújítá sának IKARUSZ ELSŐ MAGYAR KÖVETŐJE Ciprián barát kiűzetése a kolostorból Repülő polihisztorik a tanú Már nálunk is polgárjogot nyert a sárkányrepülés. Egerben legutóbb negyven résztvevővel rendezték meg a lélegzetelállítóan látványos sportág művelőinek idei vetélkedőjét. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy sárkányrepülőink ősei már meglehetősen régen megpróbáltak Ikarusz nyomába lépni. A Magyar Merkurius 1794. október végén írta ezeket a sorokat: „Közöttünk egy mesterember szárnyakat formálván, és azt vékony vászonnal bevonván a repülést megpróbálta, és olyan szerencsés volt benne, hogy első próbájának alkalmatosságával is a réteken egy szénaboglyáról a másikra 15 és 20 ölnyi távolságra, számtalan emberek bámulására, sas módjára repkedett; azután pedig a magas fák tetején is hasonló szerencsével repdesett. Talán nagyobb tökéletességre is vitte volna ezen tudományát, hanem némelyektől szárnyas embernek zsúfoltatván megharagudott, és szárnyait öszverontotta, s felfogadta, hogy többet repülni nem fog.” Az ikaruszi kísérlet Dömsödön történt, 1794- ben. De tudunk korábbi próbálkozásról is. A Csanádi— Nagyváradi—Winkler szerzőhármas A magyar repülés története című könyvében Ciprián barátról olvashatunk. Leírják, hogy Matytyasovszky nyitrai püspök Itáliából camalduli papokat telepített hazánkba. A Szepes megyei klastromban találtak otthonra ezek a néma barátoknak nevezett szerzetesek. Ciprián itt laikus barátként, a rend orvosaként tevékenykedett, de a gyógyító tudományok mellett szinte minden érdekelte. Alkimista, tűzmester, asztalos, tükörkészítő, festő, természetbúvár és botanikus volt, amolyan igazi polihisztor és ezermester. Repüléséről megemlékezett egy Reissig nevű hites matematikus, Gömör vármegye XIX. század elején élt mérnöke. Szerinte a barát éveken át dolgozott a klastromban levő laboratóriumban a két szárnyon, amelyet a karjára csatolt. A két főszárny nyúlványait óraszerkezettel hozta mozgásba. A kísérlet az ezerhétszázas évek elején egy holdvilágos este történt. A klastrom magas kőkerítéséről indult el Ciprián fráter. Hosszasan lebegve valósággal úszott a jégben, míg a Korona-hegy tetejéig nem ért. Ciprián valóban élt, s volt saját készítésű szárnya, amellyel repült is. Tanú erre Nyitra püspökének levele, amelyben elrendelte az „ördög szekerének” nyilvános megégettetését. Az egykori krónika szerint a szárnyak elégetése Szepesbéla piacán, „nagy tömegek durva röheje és hangos kiáltozásai közepette” történt meg. A klastrom főnöke pedig az ördöggel való cimborálás vádjával kiűzte Cipriánt a Vörös Kolostorból. Mindent összevetve A magyar repülés története megállapítja, hogy „Cipriánt a repülés első magyar úttörőjének tekinthetjük”. Csorna Béla Csöng a telefon: „Maga írta azt a cikket rólam, meg a vígözvegyről?” A férfihang nem számonkérő, nem bántó, inkább kedélyes, ismerkedni vágyó. — Igen. — Hát, nem volt rossz, nem mondom, nagy reklámom volt, de hát sajnos, nekem amúgy is elég jó a sajtóm... Erre már nem lett volna szükség... De amiért főleg hívom: az ismerősök, akik olvasták a cikket, mostanában mind megállítanak, s kérdik: igaz-e, hogy valami szerelmi nyavalyám volna? Pedig higgye el, semmi bajom! Így ismerkedtem meg az önérzetes férfihang 31 éves tulajdonosával, aki a legutóbbi ügye kapcsán róla írt cikkemet egyfajta hitelrontásnak véli. S valljuk be: némi igazság rejtőzik is szavaiban. Ugyanis a kitartottság vádjáért a bíróságokat most hat HITELR módszor járó daliának a „szerelmi nyavalya” híre — bizony, üzletrontó hatású. .. Elegáns, teniszcsíkos öltönyben, a legutolsó divat szerint, fehér mellényben fogad. Nem látszik rajta az előzetesben töltött négy hónap: kedélye, életkedve már a régi — mondja őmaga. »De most az ominózusmondat: „G. K.-t egy bizonyos Róza — aki Üzletszerű kéjelgést folytat, s a férfivel kapcsolata volt — hátba szúrta. A heves vita okát mm ismerjük, de G.-t nem nagyon rázta meg az ügy, hiszen néhány nap múlva megszökött a kórházból. Tartózkodása az orvosoktól egyébként érthető: a múlt év februárjától ugyanis hiába keresik a doktorok, hogy egyéb természetű bajait gyógykezeljék...” — Hát ez az! Tehettem én arról, hogy az az őrült nő belém vágta a konyhakést? Ott volt már a farmernadrágjába dugva, amikor kijöttünk a Góbéból. Veszekedett velem, hogy éljünk tovább együtt, de én már nem akartam, ott akartam hagyni, s ahogy elleptem, egyszer csak valami forróság szaladt végig rajtam. Aztán elzuhantam. A Péterfybe vittek, onnan jöttem el néhány nap múlva, ezért kerestek az orvosok, a szúrás miatt, nem másért. S a nő? — Ahogy hallottam, Rozi visszament a Góbéba. Ivott egy felest, aztán, amikor jött a rendőr, odament hozzá és azt mondta: „Én öltem meg, anynyira szeretem...” Három évet kapott, most ült Kalocsán. A teniszcsíkos utánozhatatlan mozdulattal felemeli, majd leejti karját. A mozdulat egyaránt jelent sajnálkozást: „szerencsétlen, de hát én nem tehetek erről”, meg az aszszonyi szívek ismerőjének rezignált bölcsességét: „hiába, ilyenek a nők.. A teniszcsíkost jól ismerik a presszóban. Amikor elindulunk, innen is, onnan is érdeklődő szemek figyelnek, de ő rájuk sem pillant, hiszen megígérte: megváltozik. Nem tudom, a nap sütött-e éppen a szemébe, s azért hunyorított, amikor ezt a szót mondta, vagy kacsintásnak véltem? — És, szerkesztő úr, ha lehetne, szombaton jelenjen meg ez a cikk, hogy nem vagyok beteg. Szombaton, mert akkor sok barátom olvassa a lapot... Szűcs Gábor EGY DARABKA KENDERTÖRTÉNELEM Múzeumban a kisszálazó Kötélterő szegediek * Gyalog a gép körül Csákányozzák Szeged egyik sajátos külsejű, alig tíz méter széles, de mintegy fél kilométer hosszú üzeme, a Kötélgyár falait. Feleslegessé váltak, csakúgy, mint az egykor közöttük zakatoló öreg gépek. Egyedül az 1898-ban készült kisszálazó éli túl társait. Beolvasztás helyett a Kendermúzeumba vitték. A szegedi Kenderfonógyár centenáriumára alapított múzeum anyagát gyarapítja, a „kendertörténelem” része lesz. Távoli időket idéző dokumentumok között kap helyet. A textiliparnak még ma is fontos alapját jelentő rostnövény ugyanis az emberiség legrégibb kultúrnövényei közé számít. Termesztésével már ötezer éve foglalkoznak. Őshazájának a Kaukázustól délre fekvő területet, valamint Szibériában az Irtisz folyó felső szakaszának vidékét tekintik. Hazánkban már a honfoglalás idején termesztették. A XVIII. század utolsó évtizedében a kötélverő ipart szinte teljes egészében a kis céhes műhelyek képviselték, túlnyomórészt az ország déli területein. A Szeged gazdaságtörténetének fontos forrásaként ismert 1522. évi tizedlajstrom 291 önálló iparosról tett említést. Közülük kettő kötélverő mester volt. CÉH LEVÉL A kötélverés jövedelmező foglalkozásnak bizonyult, szinte korlátlan munkaalkalmat teremtett, hogy sokan halásztak a Tisza mentén a halastavakban, s magában a folyóban. Mind több kötelet használt a hajózás, az ipar és a mezőgazdaság. A szegedi kötélverők 1743. május 20-i keltezéssel kapták meg német nyelven írt első céhszabadalmi levelüket. A szegedi fonógyárban levő Kendermúzeumban több száz négyzetméteren őrzik a céhládákat, a céhzászlót, a vénségesen vén fonókereket, a fából faragott fogas kerekű kendertörő gépet, a kézitilolókat, régi kötélverőket. Ez utóbbiak sorát teszi teljessé a most odakerült kisszálazó, amely nyolcvanéves kora ellenére a Kendermúzeum „legmodernebb” darabja. Mindemellett rendkívül nehéz munkáséletek tanúja. Világrészeket gyalogolhattak volna be, akik mellette dolgoztak. A kenderszálakból ugyanis úgy álltak öszsze hajókötéllé a fonalak, majd a vékonyabb-vastagabb kötelek, hogy a munkás szakadatlanul gyalogolt nyomukban, végestelen végig a város leghosszabb üzemében. A napi tizennéhány kilométerekből egyenlítőnyi távolság telt ki akkor is, ha valaki csak egy évtizedig kibírta ezt a munkát. ÉJ ÜZEM Mindennek az emlékét hamarosan már csak a múzeum udvarán „konzerválásra” váró kisszálazó őrzi. A múzeum szomszédságában, a szegedi kenderfonó új kötélüzemében pedig a fél kilométer hosszú gyár helyett mindössze néhány négyzetméteres területen mozognak azok, akik az új magyar találmány alapján készült kötélverő gépeken dolgoznak. A kötélre ugyanis ma is éppen úgy szükség van, mint ötezer évvel ezelőtt. De nem hajóvontatásban vagy a szekérhúzásban, hanem például a szegedi olajmezőkön, a fúrótornyoknál. Dobó Balázs