Esti Hírlap, 1982. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1982-05-20 / 117. szám
A MISKOLCI TÉVÉFESZTIVUTAM Tavaly jobb volt? Tegnap este befejeződött a 22. miskolci tévéfesztivál. Lakatos Ernő, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, a zsűri elnöke, zárszavában a többi között arról beszélt, hogy az idei fesztivál anyaga valamivel gyengébb volt, mint a korábbi években. Ez természetesen a zsűri véleménye volt, amelynek tagjai között akadtak egy-ketten, akiknek valóban volt módjuk az összehasonlításra, szokással, és nem adni ki díjat az ismeretterjesztő kategóriában. Ez a merész döntés — Lakatos Ernő erről is beszélt — egyúttal figyelmeztetés: e fontos műfajban valami nincs rendben. Márpedig az ismeretterjesztésnek éppen a televízióban kellene színvonalasnak lennie, hiszen hatásával más fórum nem vetekedhet. A záróünnepség közönségének tapsaiból egyébként az tűnt ki, hogy a nézők egyetértenek a zsűri döntésével. A szenvedély jutalma Nagyszerű, hogy Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni sorozatáért megkapta a Magyar Televízió elnökének különdíját. Ez a díj ugyanis nem csupán egy hatásos filmet — a Városvédő Pallas Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát című epizód szerepelt a programban — koszorúz. Nem is csak a sorozat egészét, hanem azt a szenvedélyt, ügybuzgalmat, kitartást, amellyel Ráday Mihály olykor sziszifuszi küzdelmet folytat pusztuló értékeink megmentéséért, a felelőtlenség, a lelkiismeretlenség és a nemtörődömség ellen. Azt az emberi, alkotói magatartást, amellyel a televíziót úgy tudja egy gyakorlati harc sorompójába állítani, hogy egyúttal művészi értéket is teremt. Nem kevésbé örvendetes, hogy a zsűri küldöndíját megkapta A teknyőkaparó, a Mafilm díját pedig a Feleköztársaság. A teknyőkaparó című dokumentumfilm a Szegedi Körzeti Stúdióban készült Rozsnyai Aladár rendezésében, s legfőbb erénye, hogy a legendás teknyőkaparó kiléte nyomozásának ürügyén idős embereket napjaink, sőt jövőnk legizgalmasabb kérdéseiről tudott őszinte szóra bírni. Amit elmondtak emberről, tájról, hazáról — sokszor szinte a sámánidőket is fölidézve —, századunk szép, korszerű hitvallása volt. Valami nincs rendben Igaza volt-e a zsűrinek ebben az értékelésben? A tapasztalat ugyanis az, hogy a fesztiválokon, nemcsak a miskolcin, hanem a nagy nemzetközi játékfilmfesztiválokon is, mindig az az ember kényszerképzete : tavaly, tavalyelőtt, tíz éve jobb volt a program. Ebben az érzésben alighanem egy adag érzéki csalódás működik, a megszépítő emlékezet. Az természetesen lehetséges, hogy egyik-másik kategóriában gyengébb a kínálat. De le a kalappal a zsűri előtt, hogy volt bátorsága szembeszállni a ÖRÖK SZERELMESEK A csend Az emberi társadalom valamennyi tagjáért felelős, azokért is, akik a gondoskodást nem honorálhatják teljes erejükkel, lévén testi-szellemi fogyatékosságokkal küszködök. Jól szervezett intézményrendszer vállalja a felügyeletet, képzést, gondozást. Beteg embertársaink mégsem élhetnek egészen a zárt közösségekben, társadalmon kívül. Köztünk való létük pedig figyelmeztet, nem háríthatjuk arctalan intézményekre egész életük gondját, a nem halló, nem látó, vagy járni nem tudó ember erőfeszítéseit tisztelnünk, beilleszkedési útjait egyengetnünk kell. Nemcsak állampolgárként, intézményekben képviseltetve, hanem egyénként, valódi részvételünkkel. ★ Érthető, hogy sokszor ők keresik a közeledés útjait. Lelki erejük csodálatos, ezt éreztem, látva a Siketek és gyengénhallók színházi együttese, s a Vakok Szövetsége zenei együtteseinek közös műsorát, amelyet halló és látó közönségnek adtak. Az ötlet és a szervezés munkája Torday Ilonáé, aki a siketek többszörös arany okleveles színjátszó együttesét vezeti. Az ő lelkesedése szervezte együvé az eddig egymásról nem tudó együtteseket, a Fáklya Klub színháztermében. A pedagógus művelődési központ riasztóan kopár terme s a szervezetlen technika nem volt méltó az előadók lelkesedéséhez. Görcsös akarás nélküli szép teljesítményeket láttunk a színpadon. Az öttagú Landini együttes műfaji sokszínűsége, hangszertudása méltán nyert már eddig is elismerést, dicséretet. A középkori és reneszánsz zenét játszó együttes előadói stílusa, játék- és életkedve tette különösen élvezetessé műsorukat. Elmélyülten, szinte a zenében feloldódva játszott klasszikus műveket a Vakok Országos Szövetsége színházá nak kamarazenekara, Zsolnay Ágoston vezetésével. Különösen szép volt Barna Mária éneke, ez az üvegvékony szoprán hang. Az előadás második részében a Siketek színjátszó együttese Örök szerelmesek című műsorát adta elő. Fiatal és középkorú emberek játszották a némajátékot, elsöprő tempóban, szép, kifejező mozgással. Temperamentumuk, erősen fejlett mozgáskészségük kívánja az eseménydús Shakespeare-darabot. A mostani a Rómeó és Júlia adaptációja volt. A Madách Színház Hamlet-előadása után — mint vezetőjük mondja — napokig sírva-nevetve lelkendeztek, pedig csak a test, a szemek játékát, a kapcsolatot értik, a szavakat nem. A „fogyatékos” kifejezés egyikükre sem igazán találó. Ők, akiknek képességük valamiben megfogyatkozott, másban ezerszeresen akarnak, s erre a felénk is irányuló erőfeszítésre érdemes felfigyelni. Molnár Gabriella „SZOMBAT ESTI LÁZ” A DUNÁN Indul a diszkóhajó Május 22-től, szombattól ismét elindul a nyaranta oly népszerű diszkóhajó a Dunán. A Szombat esti láz című programot Arató András vezeti, az első est vendége Fenyő Miklós. Egy héttel később, május 29-én Habina József lézerbemutatót tart. Rendszeresen Dinnyés József ad műsorokat a fedélzeten az irodalom- és zenekedvelőknek. A labdarúgó világbajnokság ideje alatt színes televíziókon lehet nyomonkövetni az eseményeket. A Föld nem tud futni A Feleköztársaság a népi Koreába kalauzolt bennünket. Az alkotó csapatnak — amelyből ezúttal Benda László szerkesztő-riporter kívánkozik kiemelésre — sikerült egy, a szocializmust a maga útján járó országot eredeti sajátosságaiban bemutatnia. Végezetül engedtessék meg a tudósítónak a nyilvános öröm, hogy egyik jóslata bevált. A Föld nem tud futni című riportfilm — szerkesztő Sárdi Anna, rendező Erdős Pál — a riportkategória megosztott díját kapta. Morvay István Minden igazi történet a gyerekkorban kezdődik. Abban a visszahozhatatlan pillanatban, amikor verítékes tenyeredben szorongatott tíz filléreddel bemégy, hogy vásárolj magadnak valami „mindegymit”. Minden igaz történet úgy kezdődik, hogy bemégy a trafikba, veszel egy kivágható Napóleont, aki persze azt hiszi magáról, hogy az örökkévalóságig megmarad, mint kartonfigura, esetleg vásárolsz üveggolyót, stikacigarettát; a szomszédos csemegeboltban, ahogy K. F. bukott férfija, megkaparintasz magadnak némi édességet, ami aztán — mire megöregszel és izgatottan dörömböl a kapun az elmúlás — keserű lesz, mint a kinin. Minden igaz történet úgy kezdődik, hogy meglátsz valakit, egy látszólag jelentéktelen személyt, akiről fogalmad sincs, kicsoda, és ez életed meghatározó, elhatározó élményévé lesz. Nézd! — mondta apám a Duna-uszodában, ami amolyan kosárszerű létesítmény volt valamelyik pesti híd alá kikötve. — Ott ül Karinthy. Nagy homlokú, magányos, fürdőruhás embert láttam, előtte a melegtől hamvas kék színű szódásüveg, és talán cigaretták — ezt nem állítom bizonyosan, de tény, hogy sakktábla fölé hajolt. Komor volt, mondhatni, szomorú. Apám elmondta, hosszasan, gondosan magyarázta, ki is ez az ember. Nem akarom most az epitheton ornansokat fölidézni. Minek? Aki nem érti ezt a pillanatot, az semmit sem ért. A pillanatok általában megismételhetetlenek. Azt csak rossz írók és filmrendezők állítják, hogy megnyújthatók, valahová a végtelenbe. Az idő nem lassítható. S most megjelenik majd egy könyv a Fototéka-sorozatban: a világirodalom — legalább számomra — egyik legszebb, legizgalmasabb regénye. Címe: Karinthy Frigyes. Az idő írta ezt a könyvet. Néhány magyarázaton kívül egyetlen sor nincs benne. Csak kép. Nem tudom, van-emegelőzője a József Attila-köteten kívül, rám mindenesetre a felfedezés explozív erejével hatott. Képsor Karinthy Frigyes életéről. 1895 körül kezdődik a történet, amikor egy mókás-sapkás kisfiú térdnadrágban, különös zubbonyban, kezében karikával, belenéz a halhatatlanságba. Ekkor nyolcéves. És láthatjuk végül 1938. augusztus 29-én Siófokon, a halálos ágyán. Mintha az egészet idáig álmodta volna, ami a könyvben látható. Fekszik a siófoki Vitéz-panzió ágyán, s takaróján már ott egy virágcsokor. Atyaisten! Mennyire nem illett ehhez az emberhez a virág! Ezen csak most gondolkoztam el. Hozzá, aki minden akart lenni: író, költő, utazó, tengerész, pilóta, föltaláló, sakkbajnok, bűvész, búvár, orgonista... Ha olvassuk műveit, még rátalálunk néhány további, pályaválasztási tanácsadó listákon általában nem szereplő foglalkozásra. Legjobban a Zeppelint, a mozit és a rádiót szerette. És Böhm Arankát, no meg gyerekeit, no meg barátait Babitstól Bálint Györgyig, Kosztolányitól Grätzer Józsefig. De köze volt mindenhez — mint ahogy a képekből kiderül —, ami semmi egyéb, mint az élet. Elképesztő szorgalommal állíthatták össze e könyv anyagát, úgyszólván senki nem hiányzik belőle, aki annyit jelent, hogy: irodalom. Engem mégis azok a képek ragadnak meg legjobban, amelyeken mindig ott áll vagy ül egy-egy teljesen ismeretlen ember. Az a szédítő rejtély ültet fel az emlékezés ringlispiljére, hogy valószínűleg soha senki nem tudja már megmondani, kik is lehettek azok. És végre láthattam, először, belülről a Hadik kávéházat — meg kívülről is, a teraszt. Ha hiszik, ha nem, alig van fotó, melyen egyedül lenne. Mindig körbeveszik. Mindig beszél, sakkozik, nevet, diskurál valakivel, valakikkel. Különös helyzetekben látjuk, kávéházi ablakon át, és turbánosan Olivecrona kertjében, miután megoperálták az agyát. Esküvőről lép ki, mint tanú. Egy nőt lebegtet mágusként, az ál G. B. Shaw-t fogadja, strandokon üldögél, fölolvasóesteken unatkozik, és van egy fotó, ahol a rádió mikrofonja előtt áll. Ezt imádhatta. Ez lehetett az ő igazi műfaja, azon túl, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobbja volt — a beszédbe, a szavakba, a dédelgetett hasonlatokba, a lehetőségekbe volt szerelmes. Megrendítő az a kép, talán a könyv legdermesztőbb és legnagyobb pillanatfelvétele, melyen Bálint Györggyel üldögél valami hangár előtt. Mire várhattak? És milyen szépségesen szörnyű, hogy ők ott, még nem tudják, amit én már tudok, nem sejtik végzetüket. A betegséget és a fasizmust. Egyáltalán, e pompás kötet legszebb gondolata: hősei — Babits, Kosztolányi, Móricz, Szép Ernő, szép színésznek, fizetőpincérek — még nem tudnak semmit. Ez a gyanútlanság könyve. A könyv ajándéka egy képsor, amin két kisfiúval, majd egy hölggyel látható. Föltételezhetően hógolyóznak. Ha pergetjük a lapokat — elmozdulnak, élnek... Ha azonban Karinthy Frigyes nem mozdul — akkor is él. Szász Péter Szigorúan nyilvános! | Vergetés MÁTÓL : Vendégjáték A szecsuáni jóemberrel Mától Budapest vendége az olasz Piccolo Teatro. A Giorgio Strehler vezette társulat Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című darabjával mutatkozik be a magyar közönségnek. A főszerepet a német anyanyelvű Andrea Jonasson alakítja. Partnerei a többi között, Renato de Carmine, Anna Saia, Maurizio Trombini és Stefania Graziosi. A díszleteket Paolo Bregni, a jelmezeket Luisa Spinatelli tervezte. Az 1947 óta működő Piccolo Teatro alapítói közé tartozik Giorgio Strehler. A milánói társulat hamar közkedveltté vált szerte Olaszországban, és szívesen látott vendég a világ számos városában. Első magyarországi vendégjátéka a budapesti Nemzeti Színházban a vasárnapi előadással fejeződik be. Ezután Bécsbe utazik az együttes, ahol az ünnepi hetek rendezvénysorozatának egyik szereplője. □ DILINKÓ GÁBOR cigány festő kiállítása látható május 30-ig minden hétköznap reggel 8-tól este 9- ig a Ganz-Mávag Művelődési Központ Kolónia Galériájában (VIII., Golgota utca 3.)is □ FÁY GYŐZŐ festőművész kiállítása nyílik ma délután 5 órakor a Derkovits-teremben (VI., Lenin krt. 63.). A tárlatot — amely június 3-ig látogatható — Balogh András festőművész nyitja meg. • Amikor Edward Albee a hatvanas évek elején megjelent Nem félünk a farkastól című drámájával, átütő sikert aratott a világ színpadain, de egybehangzó volt a megállapítás, hogy az amerikai szerző Strindberg közvetlen követője. A Nem félünk a farkastól, a feneketlen házastársi gyűlölködésnek ugyanarra a koreográfiájára mozog, mint ami a svéd író Haláltáncában látható. A két hasonló dráma azóta is világszerte jól megfér egymás mellett. Albee nem juttatta süllyesztőbe a Haláltáncot. A színésztársadalom koronázatlan királya, Laurence Olivier például művészi ereje teljében (és színigazgatói hatalma csúcsán) jutalomjátékként választotta magának Edgár kapitány szerepét a Haláltáncban. S amikor legutóbb budapesti színpadon játszották (1968), afféle jutalomjáték volt nálunk is: a Nemzetiből távozó Básti Lajos ezzel a szereppel lépett be a Vígszínházba. A Haláltánc tehát nem avitt, de erőteljesen izgalmas dráma, vérbeli irodalom ma is. Ez azért hangsúlyozandó, mert aki korábban nem látta-olvasta, csak a tegnap esti tévéfilm-feldolgozásban ismerkedett meg vele, az legfeljebb becsületszóra hiszi el a fentieket, maga aligha győződhetett meg róla. Kosztolányi szerint „Strindberg alakjai Utániak. Szobrokat formál ötszörös életnagyságban, a túlzás michelangelói lázával”. A Gaál István írta-rendezte tv-adaptációban három kiváló színész játszott: Gábor Miklós, Galambos Erzsi és Bács Ferenc —, de nem voltak óriások. Holott egyénenként mindhárman szereztek élvezetes perceket. Gábor Miklós korlátolt és undok pöffeszkedésében gyakran volt hatásos, de nem démonian félelmetes. Galambos Erzsi Edgártól szenvedve sokszor volt megindító, de lényét nem izzította át a gyűlölet, a férjével azonos erejű gonoszság. Bács Ferenc néha rokonszenves tisztaságot árasztott, de neki sem volt elég súlya. Együttvéve alig adtak módot a nézőnek arra, hogy igazán átélje drámájukat, elhelyezkedjék lelkük redői között, sorsuk útvesztőiben. Az alapbaj az lehetett, hogy Gaál István rendezése nem tudott igazi atmoszférát teremteni. Mintha nem hitt volna eléggé a dráma belső feszültségében, nem bízott izzó szenvedélyében, viharos kavargásában. Talán ezért próbált ,,színesíteni” kerti jelenettel és parti őrségváltással, második szalondíszlettel és hálóinges hálószobaképpel. (barabás) RÓMA: Norma a fürdőkben Bár a régészek erősen aggódnak, hogy a több ezres közönség nyomása nem tesz jót a régi falaknak, mégis újra operaelőadásokat rendeznek a nyáron Rómában, a Caracalla-termákban, a híres, római kori, 3. századi fürdőkben. A Róma kapui előtti hatalmas műemléképületben idén nyáron Bellini Norma című operáját készülnek előadni. A nagy múltú romok között tavaly is rendeztek operaelőadásokat a szabad ég alatt.