Esti Hírlap, 1982. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1982-05-13 / 111. szám
GUTENBERG-ĐIJ Könyvolimpia Lipcsében Hazaérkezett a magyar küldöttség Alig érkezett vissza a nemzetközi könyvművészeti kiállítás megnyitásáról a magyar küldöttség, s a gondos szervezők jóvoltából már kezükben a könyvbemutató szépen kivitelezett katalógusa. — Ez igen! — bólintanak elismerően a jó szervezésnek, és győzködik a szakmát, az ismerősöket: utazzanak, menjenek Lipcsébe, ezt látni kell. (A Corvina Kiadó például egész műszaki gárdáját elküldi tapasztalni, hol áll a világ könyvművészete.) — Ilyen nincs még egy, nem is tudok más szót találni rá, mint könyvolimpia. — Morvay László, a Szép magyar könyv verseny titkára lelkendezik így. — Az ötödik alkalomra beérett az NDK törekvése, hogy a kiállítás valóban világméretű legyen. Idén hetvennyolc ország vett részt rajta, továbbá Nyugat-Berlin és az ENSZ. Nem először jöttek el nyugati kiadók, az igaz, de eddig nem ilyen súllyal, nemzeti standdal jelentek meg. művészeti Főiskola tanszékvezető tanára. Ők úgy vélték, hogy bár a magyar nyomdák a rekonstrukció folytán hozzájutottak a gépekhez, amelyekkel világszínvonalú kiadványokat lehet csinálni, a könyveinken ez még nem eléggé tükröződik. Akik elvitték a díjakat előlünk, jobb papíron, szebb könyveket nyomtattak. A szépirodalmi és gyermekkönyvekkel voltunk inkább versenyben, ezek szép kiállítása nem olyan nehéz, mint egy gazdagon illusztrált művészi, vagy ismeretterjesztő albumé. Aranyérmes könyvünk, a Berzsián és Dideki is mutatja, hogy egyszerűbb munkával is lehet nyerni. Olcsó és szép — A könyvolimpia mégsem sportesemény. Könyvek értékét nem lehet érmekben kifejezni. — A verseny hű tükre lehet az ország nyomdai szintjének és könyvkultúrájának. Az a kétszáz könyv, ami a nemzeti kiállításon képviselte Magyarországot, mind átlagon felüli volt. Vannak országok, amelyek fontosnak tartják, hogy reprezentatív könyvekkel szerepeljenek, és külön készítenek remekeket a versenyre. Nem tudom, helyes-e, ha kettéválik az ország könyvkiadása. Jobbnak tartom a mi elképzelésünket, hogy a tömegkönyv legyen szép. Kner Imre mondását lehetne itt idézni: a legolcsóbb eszközökkel előállított könyv is lehet szép, ha az alkotó ízlése, tudása, gondoskodása benne van. Vagyis, nem kötelező a műnyomópapír, a csodálatos kötés, de a gondos munka, a jó tervezés, a tartalomhoz illő illusztráció, a szép, egyenletes nyomás igen. Tótisz András Harmadszor A könyvolimpián több „versenyszámban” is mód volt az éremszerzésre. A nemzeti kiállításon kívül, ahol minden ország legföljebb kétszáz könyvvel mutatkozhatott be, nyolc külön összeállítás is volt. Goethe-tárlat, könyvillusztrációk bemutatása, irodalmi ihletésű grafikák, gyermekkönyvek, tankönyvek, könyvtervezők, tipográfusok vetélkedése, újszerű formák, könyvkísérletek bemutatása. — A szervezők konkrét feladatokat adtak — meséli Morvay László. — A könyvtervezőknek, tipográfusoknak Marx szövegére kellett művészi posztert és könyvtervet készíteniük. Az illusztrátorok csak huszadik századi szerzők 1977—81. között megjelent szépirodalmi műveivel jelentkezhettek, az eredeti rajz és a kész könyv bemutatásával. A másik vetélkedéshez kinyomattak három Goethe-mesét, ezeket kellett a vállalkozó könyvművészeknek egyedi, kézi kötéssel bekötniük. A kísérletek között volt gyermekenciklopédia, illetve szakácskönyv dobozban, figurás mesekönyvek, és itt mutattuk be a könyvparányainkat is. — Milyennek mutatkozott nemzetközi összehasonlításban a magyar könyvművészet? — Egy Gutenberg-díjat, egy arany-, hat ezüst-, nyolc bronzérmet és tizenhét elismerő oklevelet kaptunk. A Gutenberg-díj tán a legnagyobb könyvművészeti kitüntetés, amit most harmadszor nyer magyar alkotó, Szántó Tibor kapta életművéért. Egy könyvre — bármilyen jó is — nem lehet ilyen kitüntetést adni. Egyetlen jó könyv bárkitől kicsúszhat. Legutóbb, 1977-ben több érmet nyertünk, látszólag jobban szerepeltünk, de a mostani eredmény reálisabb. Két magyar zsűritag volt, dr. Siklós Margit, a Gondolat Könyvkiadó igazgatója és Haiman György, az Ipar- 2 &st Tf Hrufi, 1982. május 13., csütörtök Osztrák vendégművészek Budapesten Budapesten vendégszerepel a bécsi Volkstheater. Az Erich Margo vezette társulat Arthur Schnitzler: Litteratura című egyfelvonásos darabját mutatja be a □ LÖVEGJÁRTÓ MÁRIA keramikusművész kiállítása nyílik ma délután 5 órakor a Mednyánszky-teremben (V., Tanács krt. 26.). A tárlatot — amely május 27-ig látogatható — Szakonyi Károly író nyitja meg a Radnóti Miklós Színpadon. Az előadás főszerepeit Edit Leyrer, Manfred Jaksch és Adolf Lukan játssza. A május 15. és 16-i eseménnyel kapcsolatban érdekesség, hogy a Radnóti Színpad jelenleg is műsorán tartja az osztrák szerző e művét. Ezt a produkciót is a bécsi Volkstheater főrendezője, Erich Margo állította színre, Andai Györgyi, Kovács István és Szabó Kálmán közreműködésével. (MTI) Persze most ő is meghalt. Különös időket élünk. Rengetegen halnak meg mostanában, akiket ismertünk személyesen, akik barátaink vagy ellenségeink voltak, akiket szerettünk vagy gyűlöltünk. Most aztán úgy döntöttek, hogy emlékek lesznek. Különös, vonzó, álmunkban sosem kísértő, szolid életű emlékek. Ki gondolta volna, hogy Porkus, azaz Porkai Ernő, a mostanában már nyugdíjas — volt vendéglős, kávéházas, örökös gründoló — azaz, ahogy a pár soros szerény halálozási hír mondja: nyugdíjas vendéglátóipari üzletvezető, fogja magát, és meghal?! A feljegyzéseim és a legendák szerint Porkusnak, ennek a szemüveges, kissé mindig kancsalító, csoszogó járású, főpincér mozgású embernek legalább tizenkét élete volt. Jómagunk, akik 1950—1954. között törzsvendégei voltunk a Pilvaxban, négyről biztosan tudtunk. De mindenesetre legfontosabbnak azt a pár esztendőt tartottuk, amelynek valamennyi estéjét ott töltöttük, abban a félhomályos, valljuk be, elég pocsékul berendezett vendéglőszerű kávéházban, vagy legyünk óvatosak is: kávéházszerű vendéglőben. Porkai halott, annak a kornak törvényei félholtak, tehát nyugodtan elárulhatom, Porkai volt minden idők legnagyobb húsjegycsalója. Egy Afferini, egy Rodolfó, egy Potassy nem tudott úgy bánni a cilinderekből elővarázsolt nyuszikkal, levegőben lebegő finom hölgyekkel, kettéfűrészelt madonnákkal, mint Porkai a húsjegyekkel. De mi nem a húsért jártunk hozzá. Makk Károly, Bacsó Péter, Fehér Imre, Tímár József, Benkő Gyula és felesége, Somló István, Ferrari Violetta, Rózsás István és egyik legjobb barátja, Soós Imre (szegény, akkor még nem tudta, hogy egy napon mártír lesz belőle, arról se tudott, igaz, hogy zseni, általában azzal volt elfoglalva, hogy különböző hölgyeknek csapta a szelet és engem azzal gyötört: új filmjébe jó mondatokat írjak neki egy-egy szelíd fröccsért, egy méhkas lakóiként döngtek-nyüzsögtek estéről estére ott. Különös hely volt akkor a Pilvax. Ha őszinte akarok lenni, egy nemzetiszínű lebuj volt, mégpedig Pán József jóvoltából, aki mint korát megelőző látványtervező, berendezte a Pilvax kávéházat olyanra, amilyenről azt lehetett hinni, hogy Petőfiék idején kinézhetett. Pán, a Kossuth-díjas díszlettervező pénzért, a szó legszorosabb értelmében a kor valamennyi kacatját odahordta a kávéházba. Mi ott laktunk. Néha bejött Zelk Zoltán, csendet teremtett, odament a zongoristanőhöz a bárba, és azt mondta: „Nézze, kedves Gallai Eszi, maga most egy kicsit hagyja abba ezt a kedves kis dallamot, mert fölolvasom ezeknek itt a legújabb versemet!” Gyönyörű sorok következtek ezekről, madarakról, emberekről . . . Gallai zongorázott vagy Ács Ági. Mindkettő virtuóza volt szakmájának, akár Mészöly Dezső, aki, ha emlékezetem nem csal, ott olvasta fel Nádasdy Kálmán kacagásától kísérve a Liliomfi forgatókönyvét. Porkai büszkén nézte e jeleneteket. Apának érezte magát. Porkai eközben büszke férj volt — Tőkés Annáé. Szegény, ha hajnalban hazacsoszogott, még virrasztania kellett a heroina ágya szélén, és végszavaznia kedves pesti holdvilág arcával, hol a Bánk bánhoz, hol a Hamlethez, hol valami más klasszikushoz. Karrierek, szerelmek szövődtek abban a különös, kusza, boldog közegben és csodálatos beszélgetések a hajnalokban, amikor eljöttünk a kávéházból, és kivirradatig álmodoztunk valami lehetőségről, amit netán életnek is lehetne nevezni. Aztán megszűnt mindez. 1956 decembere után már nem találkoztunk. Volt, aki meghalt, volt, aki öngyilkos lett, disszidált, sőt, akadt, aki rács mögé került. A Pilvax múlt lett. Porkai persze nem nyugodott. Ő akkor már a Budagyöngyét vezette, ismét Pán Józseffel terveztetve meg azt az őrült, álsziklákkal, delirizáló — általában már kora este lehatott — ezekkel teli vendéglátóipari csodát, ami olyan gyorsan merít tönkre, mintha csak a harmincas években esett volna meg. Porkus nyomban az újságíróklubban termett, és mint a hírlapírók, rajzolók és oda belógott ál-törzsvendégek mentora, hizlalta vagy éppenséggel fogyasztotta vendégeit. Mindenki szerette őt. Úgy tűnik, a halál is. Most meghívta egy állandó vacsorára, arra a különös összejövetelre, ahonnan — ismeretlen és örök törvény szerint — többé nem lehet fölállani. Szász Péter Szigorúan nyilvános! Porkus • A képernyőn is, a sajtóban is többször nyilatkozott a Magyar Televízió elnöke arról, hogy erősíteni kívánják a délutáni műsorokat. Az ilyen elgondolások jegyében sugározták tegnap délután is — háromnegyed öt órai kezdettel — az Egy született komikus című francia filmet. A szándékot értjük, sőt egyetértünk vele — a megvalósítás azonban még kívánnivalót hagy maga után. Ez az E°y született komikus jó szándékú (megint a szándék!) film volt, amely tisztességgel s becsülettel kívánt egyszerre több dologra is rámutatni. Úgymint: a) a színészi pálya buktatóira; b) a népszerűség (jelen esetben a rövid tv-reklámfilm adta népszerűség) veszélyeire; c) a beskatulyázás átkára. Ezek voltak a fő buktatók, amelyektől óvni akartak bennünket, és még ha nem készültünk is színésznek Franciaországban, azért nem árt tudnunk róla. Hátha magyarul akarjuk eljátszani a Hamletet, minthogy azonban begyömöszöltek bennünket a komikusskatulyába, a közönség a Lenni vagy nem lenni! monológ elmondása közben is kacagni fog rajtunk. De félre a tréfával: elég, ha megállapítjuk — mint már annyiszor —, a jó szándék önmagában sem művészi élmény megvalósulásához, sem jóízű szórakoztatáshoz nem elég. Michel Polac, a francia tévéfilm író-rendezője jót akart, sőt nagyot is, de erejéből (tehetségéből?) sajnos csak kevésre futotta. (barabás) □ V. TÓTH LÁSZLÓ festőművész kiállítását ma nyitja meg dr. Szentléleky Tihamér, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese a Paál László teremben (VIII., Rákóczi út 57/B). HOLNAP NYÍLIK 35. cannes-i nemzetközi filmfesztivál Holnap este ünnepélyes külsőségek között megnyílik a 35. cannes-i nemzetközi filmfesztivál. A nem egészen kerek évfordulót is ez alkalommal igyekeznek ünnepélyessé tenni a szervezők, egyebek közt azért, mert ez az utolsó esztendő, amikor a régi fesztiválpalotában találkoznak a versenyfilmek a közönséggel. Már évek óta épül, s várhatóan még ebben az esztendőben átadják azt az új, hatalmas fesztivál- és kongresszusi palotát, amely a régi cannes-i kikötő mellett, az egykori városi kaszinó épülete helyén épült, jóval nagyobb alapterülettel, mint a mostani. 1939-ben határozták el a filmfesztivál alapítását és 1939 szeptemberében már meg is rendezték az első találkozót. A háború azonban hamarosan közbeszólt, s csak 1946 szeptemberében lett ismét a hivatásos filmművészek találkozója. Azóta a méretek rohamosan növekedik. Míg akkor, a háború utáni első években, rendszerint ötezer körül mozgott azoknak a filmművészeknek, filmgyártóknak, producereknek a száma, akik a fesztivál ideje alatt a tengerparti városban megfordultak, s körülbelül hétszáz volt az ide akkreditált újságírók, tudósítók száma, 1960-ban már 12 ezer filmest és kétezer újságírót fogadott a fesztivál. 1968-ban, mint ismeretes, az országos sztrájk miatt félbeszakadtak a fesztivál vetítései, s 1969 óta a hivatalos versenyt egy sor kiegészítő program teszi teljesebbé. Így például összeállítanak egy programot a kritikusok, egy másikban a kezdő rendezők mutatkoznak be, s külön sorozatot kapnak a fiatal francia filmművészek is. Egy kollokvium és egy kiállítás teszi gazdagabbáaz idei programot. Mint ismeretes Magyarországot Makk Károly Egymásra nézve című filmje képviseli a versenyben. MÁSODSZO: MIÉRT VESZTETTÜNK? Ha L. Réti Anna a „Miért vesztettünk?” című nagysikerű interjúkötet szerzője egy bolondos ötlettől vezéreltetve megkísérelte volna közös asztalhoz ültetni beszélgetőpartnereit, meggyőződésem, az ádáz acsarkodáson, a kölcsönös sértegetéseken kívül nem történt volna semmi. Illetőleg, nagyon is történt volna valami: ez a rendkívül izgalmas írás már az első kiadást sem érhette volna meg. Most viszont a másodiknál, a bővített kiadásnál tartunk. Feltételezhető, ezt a kiadást éppúgy elkapkodják az olvasók, mint az elsőt. Nincs tudomásom arról, hogy az interjúalanyok miként nyugtázták az első kiadást, jobban mondva, mit szóltak ahhoz, hogy a közös kérdésekre adott válaszok bizony sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Meglehet, néhányan megsértődtek. L. Réti Annának korántsem az volt a célja, szándéka, hogy embereket egymással összeugrasszon. Tisztességgel és becsülettel teszi fel a kérdéseket minden partnerének, de mindenkitől el is várta (mint írta: „Negyedszázad múltán ezzel tartozunk is az igazságnak, az összefüggéseket kereső utókornak...”) hogy ki-ki tisztességgel és becsülettel is válaszoljon. Mondja is mindenki a magáét. A maga igazát. S a szerző igen korrekt. Senkire sem pirít rá, de kérem, X azt állítja, Y azt mondja, hogy ... Beszélteti őket. És ez a legfontosabb. A bővített kiadás slágere a remekbe szabott Puskásinterjú (értékéből, érdekességéből semmit nem von le az időközben megjelent Puskás-könyv), valamint a szerző és Szepesi párbeszéde. A kötet kétségkívül így lett teljesebb, kerek egész. Mégsem a hiányt pótló két interjútól jó, színvonalas ez a kötet. Ők is csak mondják a maguk igazát, a maguk véleményét. L. Réti Anna egy-egy újabb válasszal senkit nem tesz a „helyére”, esze ágában sincs kimondani a nagy igazságot, hogy miért is vesztettünk. A következtetést vagy ha úgy teszik, az igazságot, szűrje le az olvasó. Aki bizonyára szintén nincs könnyű helyzetben. Szeretne minden kedvencnek hinni, az ő véleményét magáénak vallani. Ha hiszek Sándor Csikarnak, ne fogadjam el Puskás véleményét? L. Réti Anna kimondatlanul is kimondja: emberek vagyunk, különbözőek, különbözőképpen gondolkodunk, látszólag azonos percekről és pillanatokról különbözőek az emlékeink. Fogadjuk el így egymást. (ps.)