Esti Hírlap, 1982. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1982-05-13 / 111. szám

G­UTENBERG-ĐIJ K­önyvolimpia Lipcsében Hazaérkezett a magyar küldöttség Alig érkezett vissza a nemzetközi könyvművé­szeti kiállítás megnyitásá­ról a magyar küldöttség, s a gondos szervezők jóvol­tából már kezükben a könyvbemutató szépen ki­vitelezett katalógusa. — Ez igen! — bólintanak elis­merően a jó szervezésnek, és győzködik a szakmát, az ismerősöket: utazzanak, menjenek Lipcsébe, ezt lát­ni kell. (A Corvina Kiadó például egész műszaki gár­dáját elküldi tapasztalni, hol áll a világ könyvmű­vészete.) — Ilyen nincs még egy, nem is tudok más szót ta­lálni rá, mint könyvolim­pia. — Morvay László, a Szép magyar könyv ver­seny titkára lelkendezik így. — Az ötödik alkalomra beérett az NDK törekvése, hogy a kiállítás valóban világméretű legyen. Idén hetvennyolc ország vett részt rajta, továbbá Nyu­­gat-Berlin és az ENSZ. Nem először jöttek el nyu­gati kiadók, az igaz, de ed­dig nem ilyen súllyal, nemzeti standdal jelentek meg. művészeti Főiskola tan­székvezető tanára. Ők úgy vélték, hogy bár a magyar nyomdák a rekonstrukció folytán hozzájutottak a gé­pekhez, amelyekkel világ­­színvonalú kiadványokat lehet csinálni, a könyvein­ken ez még nem eléggé tükröződik. Akik elvitték a díjakat előlünk, jobb pa­píron, szebb könyveket nyomtattak. A szépirodal­mi és gyermekkönyvekkel voltunk inkább verseny­ben, ezek szép kiállítása nem olyan nehéz, mint egy gazdagon illusztrált művé­szi, vagy ismeretterjesztő albumé. Aranyérmes köny­vünk, a Berzsián és Dideki is mutatja, hogy egysze­rűbb munkával is lehet nyerni. Olcsó és szép — A könyvolimpia még­sem sportesemény. Köny­vek értékét nem lehet ér­mekben kifejezni. — A verseny hű tükre lehet az ország nyomdai szintjének és könyvkultú­rájának. Az a kétszáz könyv, ami a nemzeti kiál­lításon képviselte Magyar­­országot, mind átlagon fe­lüli volt. Vannak országok, amelyek fontosnak tartják, hogy reprezentatív köny­vekkel szerepeljenek, és külön készítenek remeke­ket a versenyre. Nem tu­dom, helyes-e, ha kettévá­lik az ország könyvkiadá­sa. Jobbnak tartom a mi elképzelésünket, hogy a tömegkönyv legyen szép. Kner Imre mondását le­hetne itt idézni: a legol­csóbb eszközökkel előállí­tott könyv is lehet szép, ha az alkotó ízlése, tudása, gondoskodása benne van. Vagyis, nem kötelező a műnyomópapír, a csodála­tos kötés, de a gondos munka, a jó tervezés, a tartalomhoz illő illusztrá­ció, a szép, egyenletes nyo­más igen. Tótisz András Harmadszor A könyvolimpián több „versenyszámban” is mód volt az éremszerzésre. A nemzeti kiállításon kívül, ahol minden ország legföl­jebb kétszáz könyvvel mu­tatkozhatott be, nyolc kü­lön összeállítás is volt. Goethe-tárlat, könyvil­lusztrációk bemutatása, irodalmi ihletésű grafikák, gyermekkönyvek, tan­könyvek, könyvtervezők, tipográfusok vetélkedése, újszerű formák, könyvkí­sérletek bemutatása. — A szervezők konkrét feladatokat adtak — mesé­li Morvay László. — A könyvtervezőknek, tipog­ráfusoknak Marx szövegé­re kellett művészi posztert és könyvtervet készíteniük. Az illusztrátorok csak hu­szadik századi szerzők 1977—81. között megjelent szépirodalmi műveivel je­lentkezhettek, az eredeti rajz és a kész könyv bemu­­tatá­sával. A másik vetél­kedéshez kinyomattak há­rom Goethe-mesét, ezeket kellett a vállalkozó könyv­művészeknek egyedi, kézi kötéssel bekötniük. A kí­sérletek között volt gyer­mekenciklopédia, illetve szakácskönyv dobozban, fi­gurás mesekönyvek, és itt mutattuk be a könyvpará­­nyainkat is. — Milyennek mutatko­zott nemzetközi összeha­sonlításban a magyar könyvművészet? — Egy Gutenberg-díjat, egy arany-, hat ezüst-, nyolc bronzérmet és tizen­hét elismerő oklevelet kap­tunk. A Gutenberg-díj tán a legnagyobb könyvművé­szeti kitüntetés, amit most harmadszor nyer magyar alkotó, Szántó Tibor kapta életművéért. Egy könyvre — bármilyen jó is — nem lehet ilyen kitüntetést ad­ni. Egyetlen jó könyv bár­kitől kicsúszhat. Legutóbb, 1977-ben több érmet nyer­tünk, látszólag jobban sze­repeltünk, de a mostani eredmény reálisabb. Két magyar zsűritag volt, dr. Siklós Margit, a Gondolat Könyvkiadó igazgatója és Haiman György, az Ipar- 2 &st Tf Hr­ufi, 1982. május 13., csütörtök Osztrák vendégművészek Budapesten Budapesten vendégszere­pel a bécsi Volkstheater. Az Erich Margo vezette társu­lat Arthur Schnitzler: Lit­­teratura című egyfelvoná­­sos darabját mutatja be a □ LÖVEGJÁRTÓ MÁ­RIA keramikusművész ki­állítása nyílik ma délután 5 órakor a Med­­nyánszky-teremben (V., Ta­nács krt. 26.). A tárlatot — amely május 27-ig látogat­ható — Szakonyi Károly író nyitja meg a Radnóti Miklós Színpadon. Az előadás fő­szerepeit Edit Leyrer, Manfred Jaksch és Adolf Lukan játssza. A május 15. és 16-i ese­ménnyel kapcsolatban ér­dekesség, hogy a Radnóti Színpad jelenleg is műso­rán tartja az osztrák szerző e művét. Ezt a produkciót is a bécsi Volkstheater fő­rendezője, Erich Margo ál­lította színre, Andai Györ­gyi, Kovács István és Szabó Kálmán közreműködésével. (MTI) Persze most ő is meghalt. Különös időket élünk. Ren­getegen halnak meg mos­tanában, akiket ismertünk személyesen, akik baráta­ink vagy ellenségeink vol­tak, akiket szerettünk vagy gyűlöltünk. Most aztán úgy döntöttek, hogy emlékek lesznek. Különös, vonzó, ál­munkban sosem kísértő, szo­lid életű emlékek. Ki gon­dolta volna, hogy Porkus, azaz Porkai Ernő, a mosta­nában már nyugdíjas — volt vendéglős, kávéházas, örökös gründoló — azaz, ahogy a pár soros szerény halálozási hír mondja: nyugdíjas vendéglátóipari üzletvezető, fogja magát, és meghal?! A feljegyzéseim és a le­gendák szerint Porkusnak, ennek a szemüveges, kissé mindig kancsalító, csoszo­gó járású, főpincér mozgá­sú embernek legalább ti­zenkét élete volt. Jóma­gunk, akik 1950—1954. kö­zött törzsvendégei voltunk a Pilvaxban, négyről biz­tosan tudtunk. De minden­esetre legfontosabbnak azt a pár esztendőt tartottuk, amelynek valamennyi esté­jét ott töltöttük, abban a félhomályos, valljuk be, elég pocsékul berendezett vendéglőszerű kávéház­ban, vagy legyünk óvato­sak is: kávéházszerű ven­déglőben. Porkai halott, annak a kornak törvényei félholtak, tehát nyugodtan elárulha­tom, Porkai volt minden idők legnagyobb húsjegy­­csalója. Egy Afferini, egy Rodolfó, egy Potassy nem tudott úgy bánni a cilin­derekből elővarázsolt nyu­szikkal, levegőben lebegő finom hölgyekkel, kettéfű­részelt madonnákkal, mint Porkai a húsjegyekkel. De mi nem a húsért jár­tunk hozzá. Makk Károly, Bacsó Péter, Fehér Imre, Tímár József, Benkő Gyu­la és felesége, Somló Ist­ván, Ferrari Violetta, Ró­zsás István és egyik leg­jobb barátja, Soós Imre (szegény, akkor még nem tudta, hogy egy napon mártír lesz belőle, arról se tudott, igaz, hogy zseni, ál­talában azzal volt elfog­lalva, hogy különböző höl­gyeknek csapta a szelet és engem azzal gyötört: új filmjébe jó mondatokat ír­jak neki egy-egy szelíd fröccsért­, egy méhkas la­kóiként döngtek-nyüzsög­­tek estéről estére ott. Különös hely volt akkor a Pilvax. Ha őszinte aka­rok lenni, egy nemzetiszí­nű lebuj volt, mégpedig Pán József jóvoltából, aki mint korát megelőző lát­ványtervező, berendezte a Pilvax kávéházat olyanra, amilyenről azt lehetett hin­ni, hogy Petőfiék idején kinézhetett. Pán, a Kos­­suth-díjas díszlettervező pénzért, a szó legszorosabb értelmében a kor vala­mennyi kacatját odahordta a kávéházba. Mi ott laktunk. Néha be­jött Zelk Zoltán, csendet teremtett, odament a zon­goristanőhöz a bárba, és azt mondta: „Nézze, ked­ves Gallai Eszi, maga most egy kicsit hagyja abba ezt a kedves kis dallamot, mert fölolvasom ezeknek itt a legújabb versemet!” Gyö­nyörű sorok következtek ezekről, madarakról, embe­rekről . . . Gallai zongorá­zott vagy Ács Ági. Mind­kettő virtuóza volt szak­májának, akár Mészöly Dezső, aki, ha emlékezetem nem csal, ott olvasta fel Nádasdy Kálmán kacagá­sától kísérve a Liliomfi forgatókönyvét. Porkai büszkén nézte e jelenete­ket. Apának érezte magát. Porkai eközben büszke férj volt — Tőkés Annáé. Szegény, ha hajnalban ha­zacsoszogott, még virrasz­­tania kellett a heroina ágya szélén, és végszavaznia kedves pesti holdvilág ar­­cával, hol a Bánk bánhoz, hol a Hamlethez, hol vala­mi más klasszikushoz. Kar­rierek, szerelmek szövőd­tek abban a különös, ku­sza, boldog közegben és csodálatos beszélgetések a hajnalokban, amikor el­jöttünk a kávéházból, és kivirradatig álmodoztunk valami lehetőségről, amit netán életnek is lehetne nevezni. Aztán megszűnt mindez. 1956 decembere után már nem találkoztunk. Volt, aki meghalt, volt, aki öngyil­kos lett, disszidált, sőt, akadt, aki rács mögé ke­rült. A Pilvax múlt lett. Porkai persze nem nyugo­dott. Ő akkor már a Bu­­dagyöngyét vezette, ismét Pán Józseffel terveztetve meg azt az őrült, álsziklák­kal, delirizáló — általában már kora este lehatott — ezekkel teli vendéglátóipa­ri csodát, ami olyan gyor­san merít tönkre, mintha csak a harmincas években esett volna meg. Porkus nyomban az újságíróklub­ban termett, és mint a hír­lapírók, rajzolók és oda belógott ál-törzsvendégek mentora, hizlalta vagy ép­penséggel fogyasztotta ven­­dégeit. Mindenki szerette őt. Úgy tűnik, a halál is. Most meghívta egy állandó va­csorára, arra a különös összejövetelre, ahonnan — ismeretlen és örök törvény szerint — többé nem lehet fölállani. Szász Péter Szigorúan nyilvános! P­orkus • A képernyőn is, a saj­tóban is többször nyilatko­zott a Magyar Televízió el­nöke arról, hogy erősíteni kívánják a délutáni mű­sorokat. Az ilyen elgondo­lások jegyében sugározták tegnap délután is — há­romnegyed öt órai kezdet­tel — az Egy született ko­mikus című francia filmet. A szándékot értjük, sőt egyetértünk vele — a meg­valósítás azonban még kí­vánnivalót hagy maga után. Ez az E°y született komi­kus jó szándékú (megint a szándék!) film volt, amely tisztességgel s becsülettel kívánt egyszerre több do­logra is rámutatni. Úgy­mint: a) a színészi pálya buktatóira; b) a népszerű­ség (jelen esetben a rövid tv-reklámfilm adta nép­szerűség) veszélyeire; c) a beskatulyázás átkára. Ezek voltak a fő buktatók, ame­lyektől óvni akartak ben­nünket, és még ha nem ké­szültünk is színésznek Franciaországban, azért nem árt tudnunk róla. Hát­ha magyarul akarjuk elját­szani a Hamletet, mint­hogy azonban begyömöszöl­tek bennünket a komikus­skatulyába, a közönség a Lenni vagy nem lenni! mo­nológ elmondása közben is kacagni fog rajtunk. De félre a tréfával: elég, ha megállapítjuk — mint már annyiszor —, a jó szándék önmagában sem művészi élmény megvalósulásához, sem jóízű szórakoztatáshoz nem elég. Michel Polac, a francia tévéfilm író-rende­zője jót akart, sőt nagyot is, de erejéből (tehetségé­ből?) sajnos csak kevésre futotta. (barabás) □ V. TÓTH LÁSZLÓ fes­tőművész kiállítását ma nyitja meg dr. Szentléleky Tihamér, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-he­lyettese a Paál László te­remben (VIII., Rákóczi út 57/B). HOL­N­AP NYÍLIK 35. cannes-i nemzetközi filmfesztivál Holnap este ünnepélyes külsőségek között megnyí­lik a 35. cannes-i nemzet­közi filmfesztivál. A nem egészen kerek évfordulót is ez alkalommal igyekez­nek ünnepélyessé tenni a szervezők, egyebek közt azért, mert ez az utolsó esztendő, amikor a régi fesztiválpalotában talál­koznak a versenyfilmek a közönséggel. Már évek óta épül, s várhatóan még eb­ben az esztendőben átad­ják azt az új, hatalmas fesztivál- és kongresszusi palotát, amely a régi can­nes-i kikötő mellett, az egykori városi kaszinó épülete helyén épült, jóval nagyobb alapterülettel, mint a mostani. 1939-ben határozták el a filmfesztivál alapítását és 1939­­ szeptemberében már meg is­ rendezték az első találkozót. A háború azon­ban hamarosan közbeszólt, s csak 1946 szeptemberé­ben lett ismét a hivatásos filmművészek találkozója. Azóta a méretek rohamo­san növekedik. Míg ak­kor, a háború utáni első években, rendszerint öt­ezer körül mozgott azok­nak a filmművészeknek, filmgyártóknak, produce­reknek a száma, akik a fesztivál ideje alatt a ten­gerparti városban megfor­dultak, s körülbelül hét­száz volt az ide akkredi­tált újságírók, tudósítók száma, 1960-ban már 12 ezer filmest és kétezer új­ságírót fogadott a feszti­vál. 1968-ban, mint ismere­tes, az országos sztrájk miatt félbeszakadtak a fesztivál vetítései, s 1969 óta a hivatalos versenyt egy sor kiegészítő prog­ram teszi teljesebbé. Így például összeállítanak egy programot a kritikusok, egy másikban a kezdő rendezők mutatkoznak be, s külön sorozatot kapnak a fiatal francia filmművé­szek is. Egy kollokvium és egy kiállítás teszi gazda­gabbá­­az idei programot. Mint ismeretes Magyaror­szágot Makk Károly Egy­másra nézve című filmje képviseli a versenyben. M­ÁSODSZO­: MIÉRT VESZTETTÜNK? Ha L. Réti Anna a „Miért vesztettünk?” című nagysi­kerű interjúkötet szerzője egy bolondos ötlettől vezé­reltetve megkísérelte volna közös asztalhoz ültetni be­szélgetőpartnereit, meggyő­ződésem, az ádáz acsarko­­dáson, a kölcsönös sértege­téseken kívül nem történt volna semmi. Illetőleg, na­gyon is történt volna vala­mi: ez a rendkívül izgalmas írás már az első kiadást sem érhette volna meg. Most viszont a másodiknál, a bővített kiadásnál tar­tunk. Feltételezhető, ezt a kiadást éppúgy elkapkodják az olvasók, mint az elsőt. Nincs tudomásom arról, hogy az interjúalanyok mi­ként nyugtázták az első ki­adást, jobban mondva, mit szóltak ahhoz, hogy a közös kérdésekre adott válaszok bizony sokszor szöges ellen­tétben állnak egymással. Meglehet, néhányan meg­sértődtek. L. Réti An­nának korántsem az volt a célja, szándéka, hogy em­bereket egymással összeug­­rasszon. Tisztességgel és be­csülettel teszi fel a kérdése­ket minden partnerének, de mindenkitől el is várta (mint írta: „Negyedszázad múltán ezzel tartozunk is az igazságnak, az összefüggé­seket kereső utókornak...”) hogy ki-ki tisztességgel és­­ becsülettel is válaszoljon. Mondja is mindenki a ma­gáét. A maga igazát. S a szerző igen korrekt. Senkire sem pirít rá, de kérem, X azt állítja, Y azt mondja, hogy ... Beszélteti őket. És ez a legfontosabb. A bővített kiadás slágere a remekbe szabott Puskás­interjú (értékéből, érdekes­ségéből semmit nem von le az időközben megjelent Puskás-könyv), valamint a szerző és Szepesi párbeszé­de. A kötet kétségkívül így lett teljesebb, kerek egész. Mégsem a hiányt pótló két interjútól jó, színvonalas ez a kötet. Ők is csak mondják a­ maguk igazát, a maguk véleményét. L. Réti Anna­­ egy-egy újabb válasszal senkit nem tesz a „helyére”, esze ágában sincs kimondani a nagy igazságot, hogy miért is vesztettünk. A következte­tést vagy ha úgy teszik, az igazságot, szűrje le az olva­só. Aki bizonyára szintén nincs könnyű helyzetben. Szeretne minden kedvenc­nek hinni, az ő véleményét magáénak vallani. Ha hi­szek Sándor Csikarnak, ne fogadjam el Puskás véle­ményét? L. Réti Anna kimondat­lanul is kimondja: embe­rek vagyunk, különbözőek, különbözőképpen gondolko­dunk, látszólag azonos per­cekről és pillanatokról kü­lönbözőek az emlékeink. Fogadjuk el így egymást. (p­­s.)

Next